A kínálkozó lehetőség

„Mikor az ember egyéni Énje megsemmisül

az áldozat percében, az út az isteni

létbe szabaddá válik.”

Hamvas Béla

A terem sötét volt, és hatalmas. Az összes berendezési tárgy fölé magasodott a gótikus trónszék, amiben egy fekete bársonyba burkolózott férfi ült. Szemei drágakőként csillogtak a szűrt, táncoló fényben. Minden oszlop előtt egy négyágú gyertyatartó figyelt. A vámpírt sokan felkeresték, mióta mester lett. Merev, rideg és távolságtartó magatartása sokakat felemelt, de olykor sokakat romba döntött.

Milyen jó, hogy vannak még kínálkozó lehetőségek.

Sóhajtott mélyet a vámpír. Derek, ahogy komoran nézett maga elé, árva angyalnak érezte magát. Néha elsétált mellette egy-egy árny. Néha meghallott egy-egy hangot, mintha más is lenne a szobában rajta kívül.

Egy vámpír emlékei ezek, nem tudom, hogyan gondolhatok ilyeneket. Nem is látlak benneteket. Igen. Álmaimban már sokszor láttam a lelkeket, de nem hiszem, hogy bennük vagy.

Azon az éjszakán egy kislány lépett be a kastélyba. Senki nem kereste, megszökött a családjától, és messzi földről zarándokolt el idáig. Azért szökött meg, hogy láthasson egy angyalt, aki azonban, ma este, nem jött el érte. Mivel fáradt volt, éhes és szomjas, úgy döntött, hogy bekopogtat a legközelebbi házba. Egy szolga felkísérte gazdájának trónterméig. Derek először nem akarta látni, de a gyerek beerőszakolta magát a szobába.

A vámpír jobban szemügyre vette. Szőke, göndör haja volt, szinte aranylott a gyertyafényben. Kék szemei villogtak, hol feketék lettek, hol fehérek. Szája kicsi volt, és vörös. Teste annyit árult el, hogy a tízéves kort, ha egyáltalán elérte, azt akkor is, csak egy hete töltötte be. Ruhája valamikor tojásszínű lehetett, mert most a kosz, a mocsok és a por rajzolt a saját árnyalataiban mintákat az anyagra.

Milyen szép. Milyen ártatlan.

A gondolatok tanulságokká nőtték ki magukat, de az egyedüllét, távol a vértestvérektől sokkal erősebbnek bizonyult. A gyerek feltekintett, de a szoborszerű férfin nem látott semmit.

- Ki vagy te? – kérdezte a gyerek, remegő hangon. – Az én nevem, Csillag.

- Én Derek vagyok, üdvözöllek, Csillag.

- Miért vagy ilyen szomorú?

- Amikor még éltem, az emberek vámpírnak mondtak volna, nem tudtam, mi a félelem, a fájdalom, a magányosság. Gondtalanul éltem a Fészekben, vagy ahogy mondani szokták, a Bokorban. Mióta az apám elment, egyedül maradtam, és éhezem arra a lehetőségre, hogy ismét velük legyek. Azt hiszem, mára minden vámpíri vágy az ölésre, a Csókra, a szórakozásra, kialudt. Ha tehetném, talán még sírni is tudnék. Csillag. Érdekes név. Utoljára akkor hallottam hasonló neveket, amikor a Virág Gyermekeit csábítottam bódult táncokra. Szóltam a szolgáknak, hogy hozzanak neked ágyat, és ennivalót. Oh, már itt is vannak. Ma éjjel itt maradsz, ebben a teremben. Sajnos, a kastély többi része, nem gyereknek való…

- Nem gyereknek való? Nem is vagyok az. Azt hiszem, hamar fel kellett nőnöm. Csak síremlékek vesznek körül, és nem látok mást, mint pusztulást. Oh, köszönöm.

- Talán, ezzel fogok üdvözülni, bár nem hiszem, hogy egy vámpír a mennybe juthat. – A vámpír tudta, hogy a gyerek sehol sincs biztonságban.

- Nem szeretem a vámpírokat. Nem, téged azért… - tömte a kenyeret a szájába a gyermek – hát, nem utállak. Nem vagy közönséges vérszopó. – A vámpír, kérdőn nézett a gyerekre, nem értette, mit akar mondani.

- Ne aggódj. Egy tanulság elég volt abból, hogy gyereket nem szabad vámpírrá tenni.

- Ezt nem egészen értem.

- Régen, sok-sok évvel ezelőtt, volt családom. Más vámpírok. De egy nap, az egyikünk gyereket akart. A nő, hiába lesz halott, akkor is szeretne magának egy gyereket. Annyira szerettem, hogy megtettem, amit kért. Elraboltam egy kislányt, és megöleltem. Hosszú évtizedeken át jártuk a világot, míg egyszer, valaki rájött a titkunkra. Arra ébredtem, hogy ég a ház. A gyereket meg tudtam menteni, a nő meghalt. – A kislány szótlanul könnyezni kezdett. – Egy tóparti kriptában szálltunk meg. Az éhezést a magamfajta, öreg vámpír jól bírja. De egy fiatal szervezet, belepusztul. Így is lett. Lassan kiszáradt. Beletettem egy koporsóba. Hogy feléled-e valaha, nem tudom. Csak reménykedni tudok abban, hogy ha felkel, akkor megtalál.

Te is annyira hasonlítasz rá. Még a ruhád is olyan. De őt nem pótolhatja semmi, csak ő maga. Ahogy eszik, ahogy néz.

Oh, Jessica…

A vámpír gondolatai túlszárnyaltak a lányon. Csillag legurította a tejet, majd kipiszkálta fogai körül a cafatokat. Bejött egy szolga, és elvitte a tálcát. A kislány közelebb ment a trónszékhez. Leült a vámpír lábához.

- Nem tudom, mit csináltam, mielőtt felkeltem. Mielőtt ide jöttem volna. Egy tóban ébredtem, egy régi templom mellett a nádasban. Kimásztam, és elindultam. Csak azt tudom, hogy élek. De minden olyan furcsa. Nem érzek ízeket, és bánt a Nap.

- Miért lettél pont Csillag?

- Amikor feküdtem a parton, akkor a csillagokat néztem. Messze elmentem innen. Úgy gondolom, illik hozzám a Csillag.

Egy bagoly rontott be a nyitott ablakon, és csak bámulta a furcsa képet. Huhogott egyet-kettőt, majd továbbállt. – A világ fura éjjeliőre. – Mosolyodott el a lány.

A kislány elmondott a vámpírnak mindent, ami eszébe jutott a helyről. Az órák pillaként repültek, észre sem vették, hogy közben feljött a nap. De nem is volt baj, hiszen az egyetlen ablak, ami a termen volt, nem világította meg a trónust. Csillag csak ült a vámpír lábánál, és egyre inkább összehúzta magát. – Valami baj van?

- Nem tudom. Érzem, hogy utálom a napfényt.

- Csillag, nem maradnál mellettem egy ideig? Valahol olyan, mintha már ismernélek, és szeretném, ha mellettem nőhetnél fel. Itt meglenne mindened, és arról is dönthetnél, hogy szeretnél-e vámpír lenni.

- Ha komolyan gondolod, akkor szívesen maradnék.

- Sajnos, nem tudok felajánlani sok mindent, csak egy vámpírhoz méltó életet, de azt szívből adom neked, kedvesem.

- Nem értelek. Ha látod bennem azt a lányt, akkor miért kellek én egy szörnyű emlékeztetőnek?

- Azt mondtad, hogy nem tudod, hogy kerültél oda a partra. Nekem van egy sejtésem. A templom, ahova vittelek a tűzvész után, az a templom lesüllyedt a kriptájával együtt. Kiborulhattál a koporsóból, és az élőlények vérén újrateremtetted magad, Jessica. – Csillag szeme felakadt, mintha egy kést vágtak volna a hátába, úgy hasított bele a felismerés, hogy ki is ő valójában.

Hát, te hívtál engem minden nap, minden percben.

Csillag felállt, és a vámpír ölébe ült. Tenyereibe fogta a férfi arcát.

- Hát te voltál az, aki életben tartott? A te arcod volt az, ami kísértett. A hangod, ami szólt, hogy ne adjam fel? A te erőd tett halhatatlanná, és ennek nem vehette végét egyetlen rossz dolog sem. Igen. A kis tó élőlényei tartottak fizikai életben, de tudtam, ha követem a jeleket, visszatalálok hozzád, szerelmem.

- Jessica, Jessica, ne nézz így rám. Bánt a szemed. Belehalok a bűntudatba, amiért nem éreztelek jobban, kedves hercegnőm. Nem volt életem nélküled, a magányosság lángja mardosott. Annyira hiányoztál.

Ölelj még erősebben. Szorosabban. Verd ki fejemből kínzó emlékedet. Végy el tőlem MINDENT.

- Nem, azt nem tehetem, mert akkor bele fogsz halni.

- Ne aggódj, a halálom lesz az út az üdvözülésünkig.

Csillag engedelmeskedett, és belemart a férfi puha nyakába. A vért majdnem az utolsó cseppig kiitta, és várta, hogy Derekből elszálljon az élet.

- Mit tettem, szörnyeteg szerelmem. Sosem hagytál el, mindig velem voltál, és én mindig követtelek.

Csillag apró részleteibe vér szökött, egészen emberi lett, vámpírtermészetéből alig lehetett észrevenni valamit. Apró kezeivel lassan, többször egymás után végigsimította Derek arcát. Közben egyre hidegebb lett, de a férfi bőre ugyanilyen tempóban kezdett el forrni. Derek teste elgémberedett, összeszáradt. Csillag szeme láttára pusztult el. Utolsó erejéből a férfinak arra futotta, hogy elrebegjen egy köszönömöt.

- Legyen a lelkeddel… köszönöm…

- Nem akartam, hogy így legyen. Szeretlek, Derek!

De mire kimondta ezeket a szavakat, a férfi már nem is volt sehol. Csillag nézett maga elé, és elfoglalta helyét a trónszéken.

- Nem a mennybe mentél, Derek, hanem a Halál Birodalmába. Sosem jössz vissza onnan. – Csillag arcán könny futott az álláig. Megcsókolta a levegőt, és megmerevedett örökre. Ebben a pillanatban eleven szoborrá vált, mert kiitta Derek utolsó csepp vérét.

A következő reggelen, mikor a szolga bejött, hogy figyelmeztesse Dereket a napfelkeltére, majdnem szívrohamot kapott, ahogy észrevette, hogy az ura sehol, és a kislány helyén egy kőszobor van. Nem tudta mire vélni a történteket.

Sok nap telt el, mire új mestert választottak a vámpírok.

Az új mester Nicol lett, akinek első dolga volt, hogy a lány szobrát kitetette a napra. De a szobor nem akart elolvadni, ezért levitték a pincébe, és lelakatolták.

- Kik laktak ebben a szemétdombban, hogy nem lehet őket megsemmisíteni? – a szolgák elmondták, hogy Derek és Csillag lakott itt. – Helyes. A szellemük örök rabságban marad a pincében az időm végezetéig.