Ludvérc

Hó nélküli december volt. Kopársága ellenére rendesen kopogott. A reggeli fagyok egész napra rádermedtek a növényekre, az emberek lába alatt ropogott az avar. A szürke, ködös időben megbújtak az apróbb állatok, fakopáncs dolgozott lyukakat a fatörzsekre a kisebb madaraknak. Varjak lakmároztak galambokból, és az emberek pont annyira tekintettek reménytelenséggel a tájba, mint a vadállatok a saját vackaikban.

Az Álom havának derekán érkezett a férfi a városba.

Senki sem ismerte az arcát, egyik napról a másikra jelent meg. Hosszú, fekete felöltőben, csuklyával a fején, bottal a kezében. Azt csak úgy tartotta, nem nehezedett rá. Légies, könnyed járása volt, fényes cipője nem hagyott nyomott az utca sarában.

A népek összesúgtak a háta mögött, ki lehet ő, mit akarhat, miért költözött be a kisvárosba?

Keveset beszélt, jobbára tőmondatokban – ezt mesélte a piaci kofa és a patikus is. Ha kérdezték, bólogatott, vagy a vállát rángatta, s általában szorítkozott a kérem-köszönömre.

Az öreg Borárus házába költözött be. Oda ment haza, a tornácon érte a reggel, bár senki sem látta ki- vagy bemenni. A fehér, nádtetős falusi ház zsalui még nappal is zárva voltak, akárcsak a megnyeklett kerítés, amit már évek óta nem érintett emberi kéz. Legalább azóta, hogy a tulajdonosa elhunyt.

Egy magányos csütörtök estén a férfi elhaladt a város Szomjas Utazó nevű kocsmája előtt. Odabent sárgás fények mutatták, hogy vannak vendégek. A hang, ami kiszűrődött onnan keserédes mulatozás jegyeit jelentette. Megállt egy pillanatra. Felszegett állal nézte, mi zajlik odabent. Férfiak díszes serege szorongatta teli vagy kiürült sörös korsóját. Egy cingár forma odament a pulthoz, mondott valamit, mire a csapos arca enyhén vörösödni kezdett. Kelletlenül töltött sárga löttyöt a fiú korsójába, valósággal hozzávágta, csak táguljon onnan, mire a fiatal idegesen rángani kezdett. Heves szóváltásba keveredtek egymással, aminek a végén a csapos a pult alól egy pisztolyt vette elő. Kézremegés nélkül tartotta célra, a fiú mellkasának közepére.

Az felhajtotta az italát, és felemelt kézzel hátrált pár lépést. Senki nem akart balhét.

A fiú enyhén imbolyogva visszaült a helyére.

Az idegen mély levegőt vett a csípős időben, aztán elindult. Nem ment messzire. A kocsma két szintes volt. Amíg alul dajdajoztak, fent a fehérnép aludta éjszakai álmát. Összébb húzta magát, és a következő pillanatban már a lépcsőn osont felfelé.

Azon az éjszakán egy éles női sikoly törte meg a csendet.

Abban az időben, sőt, eleddig még egyszer sem történt gyilkosság a városban. Az emberek sorra jártak a kocsmához, hogy megnézzék, mi is történt. Azt beszélték, az ajtó belülről volt kulcsra zárva, se fel nem feszítették, se be nem rúgták. Úgy volt, ahogy az asszonyok; a kocsmáros felesége és idősebbik lánya; bezárták. A házhoz vezető úton akkora lábnyomok voltak a sárban, mint egy felnőtt emberé, mégis, leginkább egy kutyára vagy tyúkéra emlékeztették a járókelőket. De az a mocsok, ami fogadta a férfit, amikor a sikolyra hátrament a lajtorjához, az elmondhatatlan.

Végig a ház falán feketébe hajló barna, bűzös, ragacsos masszát kentek szét.

Hiába hívott segítséget a vendégei közül, ott találta a feleségét, amint az ágy mellett karolja a nagyobbik lányát, aki a végtelenségig soványodott. Összeaszott bőre teljesen rászáradt a csontjaira, és halovány, kékes fény vette körül sápatag bőrét. Élettelenül lógott az anyja vállán, szemeiből az a szeretet áradt, amivel valamikori férjére nézett mindig, és most is. Ott volt benne a hiú remény az újralátásra, a tökéletes szeretetre. Valahol fent a sarokban, ahova a fennakadt szempár felszegeződött.

Bonyhádiné, Osváth Mariann, vagy Ria, ahogy mindenki hívta Luca anyját, állandóan az ablakra tapadt. Különösen akkor, amikor az idegen elment az ablakuk alatt. A kezeit tördelve nézte az utcát, és fennhangon aggódott. Szerinte ez a senkiházi hozta rájuk a bajt.

Fergeteg havára már hat nő vesztette életét pont úgy, ahogy egy hónappal ezelőtt a kocsmáros lánya. Ugyanazok a nyomok, ugyanazok a jelek utaltak a gyilkosra. A hozzátartozókon kívül csak egy-két napig siratták őket, s az élet ugyanúgy ment tovább.

A lányokat, különösen, akik megözvegyültek, nem hagyták egyedül éjszakára. Nappal azt csináltak, amit akartak, de éjszaka mindig volt velük valaki. Az újszülötteket megkeresztelték, a fiatalabbakat templomba cipelték. Hitték, hogy ez megvédi őket attól az átoktól, ami az utóbbi időben sújtja őket.

Luca az apja foteljében gubbasztott a kályha előtt, és egy nyírfából készült kör alakú ékszerre fűzött piros madzagot, amikor az anyja az ablaknál jajongott.

- Ti vagytok a város férfijai, Miklós. Nektek kellene valahogy kiebrudalni azt a fickót. Menjen el innen, költözzön máshova. Mindenkinek jobb lenne így – mondta, és megszorította nyakában a keresztet.

- Nincs semmi okunk kirúgni őt onnan. Fura, csendes ember. Nem tudhatjuk, hogy mi nyomja a lelkét, Ria. Lehet, hogy csak rosszkor van rossz helyen. Véletlen is lehet. – válaszolta Miklós, aki a hagyományoknak ellentmondva, éppen a vacsora összetevőit szeletelte fel. A nők dolga volt a házimunka, a főzés, bármi, ami nem a pénzkereséssel függött össze. Ehhez képest, Luca apja annyira megszállottja volt a konyhaművészetnek, hogy néha levette felesége válláról ezt a terhet.

Ria nem mondott neki ellen. Megvárta, amíg a férfi hazatér a műhelyből. Asztalosmester volt, rengeteget dolgozott, majd, a saját elmondása szerint, ezzel eresztette ki a napi feszültséget. Aprított, pucolt, kavargatott.

- Nincsenek véletlenek. – szisszent fel Ria vallásos meggyőződéssel. Szerinte nincs véletlen, meg sors, meg bármi ilyen badarság. Isten nem hagyja csak úgy történni a dolgokat, minden meg van előre írva, és úgy is történnek a dolgok. – Ez a férfi okkal választotta azt a házat.

- No igen. A legvalósabb indok, hogy tetszett neki, és más ház nagyon nincs üresen a városban. – felelte Miklós, miközben egy megtisztított burgonyát dobott a vizes tálba. Luca elmosolyodott.

Hihetetlen volt számára, hogy a szülei, akik két teljesen más világból származtak, hogy találtak egymásra, és miért tartanak ki a másik mellett.

- Ez egyáltalán nem vicces, Miklós – Ria egész testében megremegett. – Bűnösök vagyunk, Isten kegyelmére bízva. De mégis, ha… - elhallgatott, amikor a lányára nézett. Szigorú arccal visszafordult az ablak felé. – Nem vagyunk biztonságban, ameddig ez az alak itt portyázik.

Luca sosem mondta el a szüleinek, hogy „ezt az alakot” ő már látta, és annyira nem tűnt veszélyesnek, mint ahogy mindenki beállítja. Inkább magányosnak hatott a sötét gönceiben, a lehajtott fejével. A lány kételkedett abban, hogy az idegen látta-e egyáltalán a város bármely szegletét, hiszen mindig a földet pásztázta. Sosem nézett fel, csak amikor vásárolt. A piacról tartott hazafelé, amikor észrevette a tömegben, és a házáig követte. Almáit a mellkasához fogva lépkedett a férfi mögött. Aznap, még karácsony előtt sokan voltak az utcán, könnyű lett volna szem elől vesztenie. Teljesen átlagosnak nézett ki. A férfi megállt a kerítése előtt, rátette vékony, fehér, hosszú ujjait, de nem ment be. Visszafordult a lány felé. Tudta. Tudta, hogy követi őt. Amikor Luca a szemébe nézett, szomorúság és bűntudat futotta el. A férfi magas volt, magasabb, mint a többiek, akiket ismert. Alig ért a mellkasáig. Hosszú kabátja újnak tűnt, a fekete legmélyebb árnyalatában játszott, akárcsak a nadrág és a cipő, amit viselt. A gyász színe. Hosszúkás arca volt, vékony szája, kecses orra és mély barna szemei. A csuklyától nem látta a haját, de Luca úgy ítélte meg, barna lehet. Aztán valaki meglökte őt, és csak egy pillanatra nézett el, de a férfi már nem volt ott.

Napokig az járt a fejében, mitől lehet valaki ennyire búskomor?

Eldöntötte magában, hogy a néphiedelemmel ellentétben, ez az ember nem gonosz, csupán összetört.

- Szerinted miért visel állandóan feketét? – bukott ki a kérdés a lányból.

- Talán, azon nem tűnik fel egyből a vér. Nem látszik meg rajta, nem kell egyből kidobnia. – replikázott az anyja.

- Vagy, úr, és az elit színe a fekete. Vagy, és ez a legjobb érvem, gyászol valakit. A feleségét, a lányát. Bárkit, aki közel állhatott hozzá. – Ria megrázta a fejét, mire Miklós kihúzta magát, és a kezében tartott kézzel rámutatott. – Te is hetekig öltöztél feketében az anyád halála után.

- Jogos. – fogadta el vereségét az asszony.

Luca bement a szobájába, miután megkérte az anyját, hogy kösse a nyakába a medálját. A nő morgott egy sort, mivel ilyen istentelen dolgokat visel ahelyett, hogy keresztet hordana a nyakában, mint minden rendes, istenfélő ember. A paplan alá bújva azon töprengett, miért ilyen ellenszenves mindenki a férfival?

A lány apját jobban érdekelte a férfi ízlése, semmint az, mit miért csinál, ha csinál egyáltalán. Többször volt bent a boltban, megrendeléseket adott le a férfinak polcokra, asztalra, valamilyen pipereasztalszerűségre, ágykeretre, és kredencre. Pontos méreteket vitt a férfinak, pedig az apja állandóan azon volt, hogy csak egyszer betehesse a lábát a házba, hogy felmérje, valósak-e a méretek. Az ismeretlen ugyanakkor biztosította Miklóst, hogy lemért mindent, minden megfelelő. A többiek dolgát a háttérbe szorítva dolgozott a tárgyakon, hátha kivívja magának a bebocsátást a házba, de minduntalan zárt ajtókat döngetett. Az elkészült bútorokért is a helyi suhancok jöttek, hogy átvigyék. A férfi soha nem volt otthon, amikor a berendezés darabjai megérkeztek. Elhelyezték egy helyen, amit találomra választottak ki, a fizetségük az asztalon volt, és ennyi. El is jöttek, majd betértek a Szomjas Utazóba.

A fiatalok elmondása szerint, a házban minden ugyanúgy áll, ahogy az öreg Borárus hagyta. Még a por, és a kiszáradt pókok is ugyanott hevernek, ahol addig voltak. Csak a masszív dohszagot váltotta fel valami édeskés férfiillat.

- Én mondom neked, a gyász meggyötri a lelket. – mondta egyszer az apja, miközben egy pontos rajzot tanulmányozott. – Egy időre elidegenít attól, amitől ember az ember.

- De ez egy hosszan tartó dolog? – kérdezte Luca az egyik munkaasztalon ülve. – Úgy értem, hogy ez meddig tart?

- Pár hétig, hónapig, annyi ideig, ameddig boldog volt? Ki tudja? Az emberek gyásza olyan, mint ők maguk. – Luca felbámult az apjára. – Ha sokáig szerettél valakit, sokáig sírsz utána. Sokáig siratod magad. Ha mély az érzelem, még inkább hosszabbra nyúlik.

- Úgy érzem, ő egy ideje már gyászol, és esze ágában nincs jobban lenni.

- Nehéz kérdés ez, kislányom. Nem tudhatjuk, mit cipel magában. Magával. – javította ki magát Miklós. – Csupán találgatunk. Tény, ami tény, nem két emberre rendezi be a házat.

Miklós elmondta, hogy az ágykeret egyszemélyes. Apró asztalok, szék egy darab, és így tovább. Aztán még beszélt a lányának arról, hogy a gyászban a legrosszabb, amikor életben tartják azt, ami már nincs. Mindegy, hogy házi kedvencről, rokonról, barátról, szerelmesről van szó, ha már nem él, de úgy tesz az ember, hogy még mindig van esély arra, hogy visszafordítsa a visszafordíthatatlant, csak meghosszabbítja a saját szenvedését. A férfi pedig szenvedni akar még.

Luca tudta, hogy erre az anyja úgy reagálna, hogyha Isten segítségét kérné, akkor megoldódnának a problémái ahelyett, hogy a hitvány időre bízza a lelki nyugalmát.

A férfit a városban is egyre több rejtély övezte. Senki sem látott tőle semmi különöset a viselkedésén kívül, pusztán, mert nem volt társasági lény, már szárnyra keltek olyan pletykák, olyan szavak, amiket Luca még hírből se nagyon hallott. A város lakóinak többsége félt tőle, mert biztosra vették, ő áll a gyilkosságok mögött. Az asszonyok egy része meg akarta menteni, és élénk érdeklődéssel fordultak felé, valahányszor köztük járt. Lucának úgy tűnt, a másik nem nem érdekli annyira, amennyire szeretnék. A férfiak inkább elfordultak jöttére, csak kevesen, és azok is részegen mertek merev háttal elé állni. Ördögszerető. Lidérc. Kísértet. Rém. Fantom. Árny. Démon. Rémalak. Vámpír. Sorjázták a szavakat egymás után.

Luca kételkedett ezekben.

Bár, az sem volt szerencsés, hogy az öreg Borárus házába költözött be. Kísértetháznak tartották. A Borárus család öttagú volt: az öreg, a felesége, két fia és az egy szem lánya élt ott. Semmi gondjuk nem volt, jól ment a soruk, míg egy napon a legidősebb fiú csak úgy elfelejtett járni. Vézna lett, gyenge, és állandóan cipelni kellett, mígnem Miklós készített neki egy kerekes széket. Nem használhatta sokáig, mert alig két hónap alatt meghalt. Sorban a következő a lánya volt. Az anyjuk szentül állította, éjszakánként nyomja valami, és nappal is nehezen mozog. Később azt állította, a lánya nem is a lánya, hanem még csecsemőkorában kicserélték a halott csecsemőjét egy élőre. Egy olyanra, aki anyátlan volt. A lánynak nem volt sokáig maradása, az apa elküldte egy zárdába. Mindenkinek jobb volt így. A legkisebb fiút vérzés, míg az anyját tüdőbaj vitte el. Az öreg Borárus belefáradt, beleöregedett, beleőszült. Egy hétfői napon nemcsak a házát, a várost is elhagyta. Azóta se hallottak róla semmit. A négy sír gondozatlanul hever a temetőben.

Ennyi szerencsétlenségnek a helyszínére beköltözni több is, mint rossz ómen.

A férfi nem csak a saját fájdalmával küzdhet, de mások otthagyott terhével is.

Két nappal később Luca az ütőgardont csipkedte, amikor az apja tálalni kezdett, az anyja a kályha előtt kötögetett.

- Ma megint volt bent nálam az a fura fickó – kezdte meg a beszélgetést Miklós – Kerek egy mondatott mondott azon kívül, hogy köszönt. Azt mondta, tetszenek neki a munkáim.

- És ugyan, ez kit érdekel?

- Beszédbe elegyedett velem. – Luca és az anyja is felkapták a fejüket. – Nem beszélgettünk sokat. Kedves hangja van, és igazán tisztelettudónak tűnt. A Dunántúlról érkezett hozzánk, és nem másért, hanem mert felejteni akar. Majd innen is tovább fog állni, de elvesztette a feleségét és a gyermekeit. Az egyik még meg sem született, amikor az asszonya meghalt. Csak szeretne maga lenni. Ha készen áll arra, hogy újra éljen, el fog menni.

Ria csak hümmögött, miközben elmerült a gondolataiban. Luca vele szemben elfelejtett pengetni és ütni. Tátott szájjal bámult az apjára, szíven ütötték a hallottakat.

- És mondjuk, tudjuk a nevét? Hány éves? Pontosan honnan jött?

Miklós rendre igent, nemet és nemet intett a fejével. Luca szíve hangosan kalapálni kezdett. Csak a nevét! Kérlek, apa, csak a nevét!

- Móroca Kornél. Az ifjabbik.

- Valami másra számítottam. – húzta el a száját Ria. – Az El Diabolo sokkal testhezállóbb lenne, vagy valami Ludvig. Azt már majdnem Lucifer. Ennek ellenére is azon vagyok, hogy ennek az embernek el kell tűnnie.

Kornél. Hallotta saját belső hangját Luca.

Több sem kellett a lánynak. Amikor a szülei lefeküdtek, úgy tudták, ő már réges-régen alszik. Kiosont a szobájából az előtérbe, ahol az apja könyvei pihentek. Kiskora óta imádta őket lapozgatni, szimatolni a megsárgult oldalakat. Azt is tudta, hogy valahol van egy könyv, amiben a nevek vannak. A Biblián kívül az anyjának csak egy kötete volt, egy utónév szótár. Az ablakhoz sietett fele, és a gyér fényben fellapozta a K betűnél.

Latin eredetű férfinév, a Cornelius nemzetségből. Felhorkant, hogy az anyjának semmi oka nincs prüszkölni a férfi nevére, ha már latin gyökerei vannak, úgyis imád latinul beszélni a szentségek miatt. Jelentése somfa vagy szarv. A Luca névhez képest, amihez annyi hiedelem és szokás tartozik, a férfi démonikussága kezdett eltörpülni.

Reggel fáradtan lépett ki a szüleihez. Az apja egyből a hóna alá szorította, megölelte, és a feje búbjára adott egy csókot.

- Te vagy az én egyetlen, okos nagylányom. – Miklós a polc mellett állt, és alig láthatóan a mutatóujjával rámutatott. Rossz helyre tette vissza a könyvet. Rákacsintott.

- Kend be mézzel azt a gyereket, hogy még édesebb legyen! – kiabált ki Ria a szobából. Éppen beágyazott.

- Elég lesz az az édesség, amit ma majd magába töm! – válaszolt az apja, s Lucának ekkor jutott eszébe, hogy aznap tölti majd be a tizennyolcadik életévét.

Üröm az örömben, hogy azt a napot egyedül töltötte. Az anyja elsertepertélt a konyhában, míg az apja dolgozott, és a barátai sem értek rá aznap. Így nem volt mit tennie, felöltözött melegen, és a városszéli erdőbe ment.

Szerette ott tölteni az idejét. Hallgatta a madarakat, ahogy a vadak neszelnek az avarban. Élvezte, ahogy a csípős idő az arcába csap, nemkülönben az erdő téli illatát. Most is lassan, zsebre dugott kézzel baktatott előre. Leveleket, ágakat akart gyűjteni magának, hogy valamilyen asztaldíszt készítsen, vagy kopogtatót az apja üzletének ajtajára.

Juhar- és nyárfák szűrték a felhős ég fényét. Tudta, hogy a kitaposott ösvény leviszi a patakig. Ebédre, mint mindig, most is vitt magával két szelet kenyeret, sajtot és almát. Ha evett, a maradékot otthagyta az állatoknak. Minden, így ez a szülinap is olyan, mint bármelyik nap az évben. Hódolhat a kedvenc elfoglaltságának. Csak azt bánta, hogy most nincs olyan idő, hogy megmártózzon a patakban, vagy olvasson egy sziklán ülve. Mindkét esetben megfázna, s a születésnapi köszöntő helyett az anyjától leszidást kapna.

Luca folyásiránnyal szemben sétált felfelé a patak mentén. Az enyhe emelkedő miatt egy idő után kimelegedett. Legszívesebben levett volna mindent magáról; minden ruhadarabtól megszabadult volna. Nyáron még talán meg is tette volna, de akkor is félő volt, hogy az arra tévedők szépasszonynak nézik. Aztán megleshette volna magát. Arra a sorsra jutna, mint az öreg Borárus lánya.

Gondolataiból egy női énekhang szakította ki. Nem hasonlított a dallam semmire, amit ismert. Nem egyházi kórus volt, se nem dallamos zsoltár, vagy a kocsmákból kiszűrődő ritmustalan muzsika. Egy szép, tiszta, női énekhang.

Luca bevette magát a fák közé, hogy közelebb férkőzhessen, és megnézhesse magának a hang forrását. Tudta, ha meglátják, akkor abbamarad ez a fülbemászó dallam. Észre sem vette, hogy magában, némán dúdolgatni kezdte ő is.

Ahogy haladt a kopár fák és meztelen bokrok között, a hang egyre erőteljesebb lett. Elfelejtett izzadni és fázni, csak arra koncentrált, hogy megtalálja a forrást. Óvatosan lépkedett az avaron. Nem akarta, hogy súlya alatt sercenjenek a kiszáradt levelek, vagy törjenek a faágak. A lágy, egyenletes dallamból Luca arra következtetett, hogy egy világi ének lehet, valamelyik másik városból. Egyből a nagyok közül. Mindig is arra vágyott, hogy elköltözzön majd egyszer egy nagyvárosba, talán a fővárosba, és megismerjen mindent, ami addig tilos volt számára.

Megpróbálta lelassítani a lépteit, mire a szíve kezdett őrült kalapálásba. Már a fülében érezte a ritmust.

Az utolsó fa mögött, a bokrok árnyékába guggolt. Látta, hogy a patak sziklás partján egy hosszú, szőke hajú nő, állig bebugyolálva, egy teknő mellett ácsorog. Mosott. A földről felvett egy rongydarabot, hol alsószoknyát, hol egy ingnek látszó valamit, megnézte, majd megmártotta a patakban. Kezei vörösek voltak a hidegtől és a víztől. Guggolt, csapkodott, keze egyenletesen fel s le mozgott, majd újra lögybölés, felállt, és ismét megnézte magának a ruhát. Amikor elég tisztának ítélte, betette a teknőbe.

Nem törődött vele, hogy kontyba fogja a haját, ami a derekát verte. Fekete kabátot viselt, kékes szoknyája a bokájánál ért véget.

Luca felismerte benne a valamikori Vargánét. A férje nem sokkal, talán fél évvel azelőtt hunyt el. Még az ő családja is részt vett a temetésen. Az apja készítette el a férfi számára a koporsót. Mindenki sírt. A férfi az asszonyát és két gyermekét hagyta hátra, akik egy időre a nagyszülőkhöz költöztek a szomszéd városba.

Luca megborzongott.

A tarkóján egy lágy szellő simított végig. Odakapta a kezét, s érezte az égnek meredő szőrszálait.

A nő megállt mozdulat közben, és oldalra kapta a fejét. Elhallgatott. Nemcsak ő, hanem az egész táj. Semmi sem szólalt meg, valósággal belefagytak a pillanatban. Luca akárhogy meresztgette a szemét, nem látott egy ideig senkit.

Kisvártatva meglátta, mit nézett annyira a szomszéd asszonya. Az idegen férfi lépdelt a nő felé a parton, pontosan addig a pontig, hogy szemben legyen Lucával, aki még jobban lekushadt a bokor takarásában.

- Ne haragudjon, ha esetleg megijesztettem. – kezdte a férfi. A legszebb férfihang volt, amit Luca valaha hallott. – Csak sétáltam egyet, és meghallottam az énekét.

A nő le sem vette róla a tekintetét.

- Jó napot kívánok! – mondta remegő hangon.

- Jó napot, hölgyem! – hajolt meg kissé a férfi.

-  Mit keres errefelé? – kérdezte a nő.

- Mint mondtam volt, sétára indultam. Nem volt kedvem a város utcáit róni, hát kijöttem az erdőbe. És Ön? Maga mit csinál itt – teátrálisan körbenézett – egyedül?

A nő feltartotta maguk között az alsószoknyát, amiből még csöpögött a habos víz. – Mosok.

A férfi levette fejéről a csuklyát. Luca már sokadjára nem tudott mit kezdeni a szájával, ami most is magától elnyílt. A férfinak hosszú, a tarkóján összefogott, dús, barna haja volt. Pont, ahogy gondolta. Ettől még nemesebbnek tűnt. A férfi elmosolyodott.

- Nem fél itt egyedül a semmi közepén?

- Nem. Gyerekkorom óta ide járok mosni. Ilyenkor nincs itt senki. – tette hozzá.

A férfi tett felé egy lépést, mire a nő megingott álltában.

- Ez egy kisváros, tudja? Itt nem történik semmi. Ha mégis, hamar meglesz a tettes, mert mindenki ismer mindenkit.

- Azt észrevettem. – a nő elpirult. – Nem vagyok süket. Hallom, amit rólam beszélnek, és vak sem vagyok, szóval, azt is látom, amikor bámulnak.

- Mert idegen.

- Én pontosan olyan vagyok, mint bárki más.

Ahogy ezt kimondta, Luca szíve kihagyott egy ütemet. Hát persze! Nem az zavarta a többieket, hogy nem ismerik, vagy, hogy nem kommunikál, hanem, mert olyan érzést kelt, mintha az ember már látta volna valahol. A jellegtelenség a legjobb arra, ha valaki el akar tűnni, ugyanakkor rossz érzést is kelt, mert annyira mindennapi, hogy emlékeztet. Emlékeztet arra, akit elvesztettek. Beléjük látják azt, aki megmérgezte a lelküket. A remény két lábon járó kivetülése. A pótlás lehetősége. S akkor jelent meg, amikor már azt hitték, túlvannak azon, akit el akarnak felejteni.

S ha most Luca jobban megnézte magának a férfit, kicsit mintha karakteresebb lenne az orra, alacsonyabb a homloka, húsosabb a szája. Talán még a fülei hossza is változott. Hasonlított a nő halott férjére. Igen erőteljes hasonlóságot mutatott, és a lány mérget mert volna venni arra, hogy amikor utóbb látta őt, akkor nem volt ennyire markáns az álla sem.

- Esetleg, tudok segíteni valamiben?

- A mosásban? Maga mosni akar? – Vargáné majdnem arcon nevette a férfit. Csípőre tette a kezét, miután a szoknyát a teknőbe vetette.

- Akár. Vagy, akár segítek a vizes ruhát hazacipelni. – botjával a kupacra mutatott.

- Sok van még hátra. Ne mondja, hogy meg akarja várni.

- Időm éppenséggel akad.

- Maga tudja! – s már fordult is a száraz adag irányába. – Fura egy pók maga, mondták már?

- Sok mindent mondtak rám, asszonyom. Higgye el, ez a legkedvesebb az utóbbi időben.

A férfi állt a nő mellett, aki egyre emelte fel a darabokat, és mosott. Luca összevont szemöldökkel figyelte őket. Le-lekapta a fejét, amikor a férfi nézelődni kezdett, és a szemei az irányába vándoroltak. Nem úgy tűnt, mint aki figyel vagy keres, inkább csak unalmában kémleli a tájat.

Aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül a nőre vetette magát. Az hiba kiáltott fel dühösen, esélye sem volt felfogni a támadás erejét vagy a férfi súlyát. Kiejtette kezéből a vizes ruhát, ami a földön hangosan placcsant, akárcsak a háta, amikor talajt értek. A férfi beférkőzött a combjai közé, lefogta a nő két karját.

A szeme apró sárgás fényben égett. Beljebb húzódott a szemgödrébe, ami nem is volt csoda, mert a kékes arcból élesen csúcsosodott ki szőrtelen szemöldöke. Állkapcsa az orrával eggyé vált, megnyúlt, állán apró, fehér kecskeszakáll képződött. Haja sűrűjéből két szarv kunkorodott hátrafelé.

A nő kiáltani akart, de levegőt is alig kapott. Néma tátogásra futotta csak.

Az alak fölé magasodott. Mélyen beszívta az illatát, aztán a szájához illesztette a sajátját, és körülöttük mindenfelé sárgásan-kékesen izzott fel a levegő.

Luca habozott. Az járt a fejében, hogy segítséget kellene hívnia, elfutnia az otthona biztonságába, mégsem tudta nem nézni a jelenetet.

A férfi mélyeket lélegzett a nő felé. Kettejük szája között lilás sugár jelent meg, s minden szívással egyre fogyott az asszony. Az arca szép lassan megráncosodott, kisebb és kisebb lett az irdatlan test szorításában.

Végig egymás szemébe néztek.

Luca látta, ahogy a riadalom megnyugvásba fordul a nő tudatában. Látta a szemén, ahogy átengedi magát.

A nő teste megvonaglott, mire Luca összeszedte minden erejét, és elkiáltotta magát. Mélyről, nem is a tüdejéből, inkább a gyomrából tört fel az ordítás, amit hallatott. Hangjára madarak röppentek szerteszét, a halak megzavarodtak. Olyan elemi hang tört fel a torkából, amit ember még nem hallatott soha.

A férfi eleresztette az áldozatát, és egyenesen a lány szemébe nézett. Az arcán egyszerre tükröződött a bosszú, mert megzavarták, a kíváncsiság, hogy ki az, aki birokra kel vele, és a remény egy újabb áldozatra. Luca egy pillanatra megdermedt.

A következő percben viszont sarkon fordult, és rohanni kezdett. Oda sem nézett, merre lép, éppen ezért botlott meg egy kiálló gyökérben. Elvágódott a nedves avaron. Egy kómás fűcsomó a tüdejébe fúródott. Alig kapott levegőt. Nem tudta magát ülésbe tolni, hogy tovább menekülhessen. Egyszerűen csak felkönyökölt, és azon volt, hogy lélegezni tudjon újra.

Luca képtelen volt megnyugodni.

Főleg, amikor egy sikkantás kíséretében valami a patak felé rántotta.

Hiába kapart, nem tudott megkapaszkodni semmiben, csak hagyta, hogy végigcsússzon a földön egészen addig, ameddig egy szörny arca nem nézett vissza rá.

Amilyen könyörtelenül eredt utána, olyan gyengéden engedte el. Elvesztette az eszméletét, ezért csak nézte egy ideig. Annyira fiatal. Annyira tiszta. Annyira… jó. Térdre ereszkedett a lány mellett, és ujjaival lassan, óvatosan érintette meg a kézfejét. A kesztyűjét valahol elhagyta az erdőben. Az ormótlan kabát semmit nem mutatott neki a lány alakjából. A fejfedője is csálén állt, ezért kioldotta a masnit, és hagyta, hogy a rengeteg barna haj szétterüljön a feje körül.

A férfi belélegzett.

Nem látott semmit.

Se halott rokon, se barát. Ismerősök igen, de senki olyan, aki érzékenyen érintette volna. Egyke, egy élő apával, semmi szerelemmel.

Megnyalta az ajkait. Kiszáradt a szája.

Ismerte őt. Látta már az utcán, a házánál ólálkodni, még az asztalosnál is. Nyilván, annak a lánya. Túl fiatal, és túl ártatlan hozzá.

Megérintette az arcát, mire azon egy fintor futott át. De még így is csodálatos volt.

A férfi elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzá. Orcáját a lányéhoz érintette. Csodálatosan puha volt, és nagyon friss illatú. Érte megszegné a saját törvényét is akár. Megkísérthetné csak úgy. Magába bolondíthatná, a lényegen nem változtatna. A lénye része lenne ezentúl, legyen bármennyire is élő.

Egy pillanatra a lány felnézett rá. Látta, hogy valahol messze jár. Hiába nézi őt, látja, érzékeli, nem ott volt. Nem őrá szegeződött a pillantása, nem őt magát látta, hanem valamit, amit látni akart. Az tükröződött a tekintetében, mint a többieknek, és mégis valami más.

Lehetséges lenne, hogy azt látja, amilyen valójában, és nem retten el tőle?

Luca felemelte a kezét, tenyerét az ő bőréhez érintette.

A férfi eltávolodott tőle egy kicsit, hogy még jobban szemügyre tudják venni egymást. A délután gyér fényei ellenére is sötétnek tűnt a környezet. Eltörpült a lány mellett minden fény. Akárhányszor levegőt vett, érezte az erejét. Az életerőt, ami sugárzott belőle.

A férfi egyszerre érzett vágyat arra, hogy elvegye az életét, és azt, hogy valami oltári szentséget készül megrontani. Vissza kellene vigye a házba. Az otthonába.

Végül, ahogy szokta, bemászott a lány lábai közé. Nem bajlódott a szoknyával, egyszerűen rátérdelt, gúzsba kötve a lábait. Elvette kezét az arcáról, és csuklóit a földre szorította. A lehető legkedvezőbb arcot öltötte fel: ahogy mindig is látta.

Luca kábultan felé fordította a fejét, mély levegőt vett, mire a medál kicsúszott a kabát öleléséből, egyenesen a nyakára.

Csak egy apró fakarika egy piros madzagon.

Amint a férfi elég közel ért hozzá, már tudta, hogy mi az.

Egy nyírfa darab volt, sima, szépre csiszolt, nem lakkozott. Rajta egy apró luk, ahol egy piros madzagra fűzték. Egy cérnaszálra, amit egy olyan ember csomózott a nyakára, aki szereti.

A férfi egész testében megremegett. Égett a keze, a szája, mindene, amivel a lányhoz hozzáért.

Nem csak az ártatlanság illatát érezte. Hanem az érinthetetlenségét is.

Luca még mindig a szemét fürkészte.

A férfi lehemperedett róla, és eltűnt a rengetegben.

Luca január utolsó napján arra ébredt, hogy hasogat a halántéka. Az orra nem engedte se ki, se be a levegőt. Kénytelen volt a száján keresztül lélegezni, de akkor a torka száradt ki hamar, és a sárga lötty, amit az anyja készített neki oda az ágya mellé, íztelen volt és meleg. Eleinte csak visszaköpte, csak nagy sokára sikerült lenyelnie.

A szülei bejöttek hozzá. Ria borogatta a homlokát, az apja nem volt rest fát vágni, hogy megfelelő meleg legyen a szobában. Hosszú idő óta először nem hallotta őket veszekedni, vagy egymásnak feszülni. Az egyetlen gyermekük elvesztésének lehetősége közelebb hozta őket egymáshoz. Az apja elmesélte, hogy az idegen, ahogy megjelent, úgy el is tűnt. Senki sem látta elmenni, egyszerűen, csak már nem járkál ki, aztán a suhancok, akik néhanapján dolgoztak neki, feltörték a zárakat. Az öreg Borárus háza ismét üresen áll, és egy nő sem halt meg azóta. Az utolsó áldozat az idősödő Vargáné volt, aki bár nem halt meg, de igen rossz állapotban volt. Lesoványodott és senkit nem ismer fel. Állandó ápolásra szorul. Az anyja csak igenezett mindenre, nem nyilvánította ki helyeslését a férfi eltűnése kapcsán.

Akkor pedig végképp nem, amikor kiderült, hogy a név, amit megadott, egy már régen halott férfié volt, aki tényleg a feleségét és két gyermekét gyászolta egy időben. A család sírját megtalálták a temetőben.

Luca nehezen gyógyult fel. Minden éjszaka kísértették a látottak. Az apja elmesélte, hogy a saját lábán került haza. Furcsa módon, erre nem emlékezett. Utólag megünnepelték a születésnapját is. S minden ellenére, amit elkövettek, hogy újra mosolyogni lássák, hatástalannak bizonyult. Úgy érezte, üres lett.

A lelkét nem tudták elvenni tőle, de azt, ami volt, már nem kapja vissza.

Megmosta az arcát, s amikor arcába csapta a vizet, majd felnézett a tükörképére, a férfi arca nézett vissza rá égő kék szemekkel.

Kép forrása: boris vallejo