Ragály


I.

A fiú teljesen elveszett a saját világában. Észre sem vette, hogy gesztenyebarna haját, magasságát, kiállását mennyi nő figyeli kitüntetetten. A saját dallamát követte még akkor is, amikor fülére szorított fejhallgatóval tört előre, kizárva így a teljes külvilágot. Sehogyan sem érzékelte a körülötte mászkáló, vagy utána forduló embereket. Már annyira megszokta a belé kapaszkodó démont, hogyha elvesztette volna, fájt volna neki. Akár még a világnak is. Ugyanakkor kötve hitte, hogy bárki is, aki avatatlan, látná, ahogy belekarol, a vállán ül. A hangját se hallották, a szagát se érezték, mintha nem is létezett volna a többi ember számára.

Könnyűszerrel megtalálta a romos családi házat a külvárosban, természetesen nagy segítségére volt ebben a telefonjának térkép applikációja.
Ha ezt az utat pár évvel ezelőtt akarja megtenni, minimum egy taxisofőr segítsége kellett volna hozzá.
Megállt a ház barna kapujában. Megigazította kabátját.
- Menni fog! – mormolta hangosan magának. Mióta leszállt a buszról, eszébe sem jutott, hogy ért el idáig, mert az úton azon gondolkodott, sosem fog megérkezni. A negyven perces könnyed, kertvárosi séta azonban alaposan kiszellőztette a fejét. Nyakába akasztotta a fejhallgatót, leállította telefonján a rádiót. Este nyolc. Mi sem lenne kellemesebb egy szerda estén, mint gyanús alakokat üldözni a butácska kérdéseivel.
A pislákoló utcalámpa még baljóslatúbbnak mutatta a kopott vakolatú házat. Valamikor fehér lehetett, barna ablakkerettel, sötétbarna ajtókkal, dús és gondozott kerttel. Mostanra csontvázként meredező gaz maradt, és omladozó vakolat, valamint beszakadt tető.
Átugrott a kerítésen, felment a lépcsőn, és bekopogott. Az ajtó csakhamar nyikorogva résnyire nyílt.
- Igen? – kérdezte egy reszelős hang, ami feltehetően egy nőhöz tartozott.
- Jó estét! – kezdte a fiú. – Csengettem, de úgy hallottam, nem működik, így bátorkodtam bejönni a kertbe. – tette hozzá. Levegőt venni is elfelejtett. Így ment ez mindig, amikor idegessé vált. Általában csak az evés-ivásról feledkezett meg, de ha beszélnie kellett ebben az állapotban, még a lélegzésről is.
- Miben segíthetek ezen a kései órán? – sürgette a nő. Most már biztos volt a nemében. Úgy képzelte, hajlott hátú, magányos anyó lehet. – Lehet, hogy maga, fiam, ráér, de én már mennék aludni… lehetőleg örökre. Elég öreg vagyok már hozzá.
- Használhatnám a telefonját? – kérdezett vissza a fiú. Észre sem vette, hogy egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, idegesítő ingahelyzetet teremtve magának.
A nő válasz nélkül kinyitotta előtte az ajtót. Alig ért a fiú köldökéig, annyira hajlott és púpos volt a háta. Elnyűtt, penész szagú rongyokba volt tekerve. Mamuszából kikandikált zoknis lábujja. Kopott otthonkáját is megtépázta már az idő. Fejét szürkés kendőbe bugyolálta. Arca aszott és ráncos volt. A mosdatlanság, az áporodott lakásbelső és a penészes ruhának sajátos elegye felkavarta a fiú gyomrát.
- Be kéne szerezzél egy olyan ketyerét, mint ami mindenkinek van. – jegyezte meg.
- Van. – a fiú kikapta a készüléket a zsebéből, és a nő felé mutatta. – Csak nincs rajta egység, és telefonálnom kéne. Egy társaságba vagyok hivatalos, ahol már várnak…
- Ez általában így szokott lenni. Ahova hívják az embert, ott várják. – a fiú elengedte a rosszmájú megjegyzést.
- Igen. Szóval, oda kellene szólnom, hogy rossz helyen szálltam le a buszról, és késni fogok, de várjanak meg. – világéletében utált hazudni, mégis, a munkája miatt időről-időre szüksége volt rá.
- Oh – csak ennyit mondott a nő elsőre. – Hát, nem hagyhatjuk, hogy aggódjanak maga miatt. – feltehetően kevés foggal rendelkezett, a szavakat igen gyéren formálta meg.
- Nem bizony.
- Bújjon be! – a nő arrébb sántikált az ajtóból, a fal melletti kredencbe kapaszkodott.
A fiú bekukucskált a nő válla felett. A ház sötét belseje egy pillanatra elbizonytalanította. Borzongás futott rajta végig, amikor megérezte a hűvös huzatot, mely valahonnan bentről indult. Talán, csak egy ablak van nyitva.
- Köszönöm! – biccentett a fiú, majd átlépte a küszöböt. Soha senkiről nem hallott, aki önszántából sétált bele olyan kelepcékbe, amikor már jóval előtte kiderült, hogy csapda.
Párszor pislognia kellett, hogy szeme hozzászokjon a mély sötétséghez, bár felfedezett a leghátsó szobában némi derengést. Maga elé engedte a nőt, aki megkerülte, majd botladozva a fényforrás felé vezette.
Hosszú előszobán haladtak keresztül, ahol félig-meddig lejött tapéta volt a falon, pár képkerettel, festmények vagy fotók nélkül. Inkább bele sem akart gondolni, milyen anyagon lépdelhet, mert lépteinek hangját elnyelte a valamikori linóleum.
Egy pillanatra megérezte a mellékhelyiség jellegzetes szagát, aztán beléptek a kacatokkal telezsúfolt nagyszobába. Élére állított bútorok, fotelek, asztal és székek, az ablakokban elszáradt virágok, poros könyvek a polcokon, s az egyetlen fényt adó alkalmatosság egy petróleumlámpa volt.
- Erre! – mutatta az utat a nő, aki ügyesen manőverezett a bútorai között. – Jöjjön csak beljebb! Kér valamit inni, fiam?
A fiú torkába belefagytak a szavak. Nem is szerette volna megsérteni az öregasszonyt, hogy nem fogadna el szívesen semmit, mert feltehetőleg az egész ház egy nagy Hepatitis-tanya. Erőtlenül bólogatott csupán, szemével a telefont kereste.
- Mindjárt öntök. – remegő kezével poharakat vett elő, és valami sötét sárga löttyöt. – Üljön le a kanapéra.
A fiú engedelmeskedett a kérésnek. Olyan alázattal rogyott rá a kárpitra, amit még az iskolában sem produkált kedvenc óráin.
Körbenézett. Porcelán malacok és kacsák, üres vázák. A dohányzóasztalon levő csipketerítő is szürkéllett már a kosztól. A szőnyegbe inkább bele sem gondolt.
- Tessék – a fiú elvette a poharat. Meglepetésére, az illat alapján whiskyt tartott a kezében. Nos, az alkohol fertőtlenít, gondolta magában, meghúzta a poharat, s köszörülni kezdte a torkát. Nem volt hozzászokva az erős ízekhez. – A jó öreg Chivas a bacilusokat is kihajtja az emberből. – a nő felé emelte a poharát, és egy kortyra kiitta a tartalmát. – Milyen a maga baráti társasága?
A fiú úgy vélte, egy kis társalgás belefér, még mielőtt belekezdenek abba, amiért idejött. Ha valaki idős, és túl sokat van egyedül, nem mellesleg, szívességet tesz az embernek, az a legkevesebb, hogy hajlandó beszélgetni vele.
- A gyerekkori legjobb barátomhoz tartok éppen. Nemrég költöztek a párjával új lakásba, amolyan szűk körű házavató bulira vagyok hozzájuk hivatalos. Pár ember az egyetemről, talán tanárok is. Kis agyfrissítés a mindennapi mókuskerék után. Beszélgetés, iszogatás, ilyesmi. A tanulmányaim miatt most kissé elszakadtunk egymástól, és örülök, hogy újra láthatom őket.  – mondta ki az igazságot, ami csak annyiban nem volt az, hogy semmilyen buli nem lesz aznap este. Egy héttel később lesz a lakásavató, ráadásul a belváros egyik újonnan épült negyedében.
- Hm. Gyerekkori barátság – kezdte az asszony teljesen szenvtelenül. – Meg kell becsülni azokat, akik hatnak ránk olyan korán.
A fiú érdekesnek találta a nő gondolatmenetét. – Mire gondol?
- A gyerekek a legtöbbször olyan képességek birtokában vannak, amikről nem is tudnak. A maga gyerekkori barátja nyilván fontos szerepet töltött be, lett légyen bármilyen a barátságuk, és legyen bármekkora az időbeli szakadás. – kicsit előrébb görnyedt ültében, amitől majdnem orrát verte a térdébe. – Mindig vissza lehet térni a gyökerekhez.
- Igen. Jó, amikor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
- Butaságokat beszélsz, fiú. A barátság fejlődik és folytatódik akkor is, ha nem vagytok egyben, csak amikor újra találkoztok, egy bizonyos ponton folytatjátok, nem ott, ahol abbahagytátok. De nem erre gondoltam. – sötét gombszemét a fiúra emelte.
Utoljára az egyik természetcsatornán látott hasonlót, amikor az oroszlán úgy nézett rá az áldozatra, hogy csak azt nem mondta: te kis hülye, én már tudom, amit te nem. Meg fogsz halni.
- Hanem, akkor mire?
- Megnyitnak és megtartanak bennünk képességeket, amiket elfelejtünk, ha tényleg kinyílt a két szemünk. – a fiú valósággal megdöbbent.
- Szóval, azt mondja, ezek a találkozók nem véletlenek?
- Azt mondom, minden okkal történik. Van miértje annak, miért lépnek ki, és vissza az életünkbe emberek, miért ismerünk meg valakit az adott pillanatban.
- Értem. Kérdezhetek egy furcsát?
- Akár kettőt is. – bökött csontos ujjával a fiú felé.
- Maga látó? Úgy értem, lát olyat, amit ember nem?
- Sok mindent, fiam. Sok mindent. Mire gondolsz pontosan?
- Ha ennyire jól ismeri az emberi kapcsolatok asztrális természetét, akkor mit tudna nekem mondani?
Az öregasszony fészkelődött kicsit a széken, amire korábban lehuppant. Jól megrágta a választ magában. Vajon rájött? Rájött a szándékára? Az ottléte miértjére? Még végig sem ért azon a kérdéssorozaton, amit az agya sorjázott neki, amikor a nő felállt, és odacsoszogott.
Májfoltos kezét a fiú arcának két oldalára csúsztatta, így kényszerítve arra, hogy ránézzen. A fiúnak elkerekedett a szeme a csodálkozástól, mert amit korábban fekete csillogásnak ítélt a nő szemében, az most szürkésfehér volt.
A nő vak volt teljesen, mégis pontosan őt nézte.
Sokáig így állt felette, a fiú érezte az asszony fokhagymás, savanyú leheletét. Járt a szája, mintha imát motyogna, s meredten bámult rá.
- Amíg ő él, addig nincs elveszve semmi. – mondta hangosan és tisztán.
- Tessék? – a fiú megborzongott a jéghideg kezek között.
- Annak ott a legtisztább, legsötétebb ragyogása van, amit valaha láttam. – sorolta. – Sokat szenvedett az élete során, még most is rab. Hiába szabadították fel, nem teljes. A börtönben elveszett, és újra és újra más rabságot talál. Most éppen benned. – szent igaz, hogy a démon néha úgy tombolt benne, akár egy eszelős. Minél több idő telt el, annál erősebben. Eleinte nem is érezte, aztán kezdett rajta eluralkodni. – Az üldözött figyel. Az üldözött vár. Valamire a mai napig. Üldözi a múltat, figyeli a jelent, ködbe veszejti a jövőd. Ő lesz a veszted. Sosem fogsz már hazatalálni.
- Bocsásson meg, de tudom, hol lakom. – suttogta a fiú.
- Az ott feléled, elszabadul. Semmi sem lesz az, aminek látszik. A világ megfordul, sötét lesz. Emberek futnak sikítva az utcán. Féltik a lelküket. Senkiben sem bíznak meg. Vér, agónia, halál.
A fiú már éppen megszólalt volna, ám a kétely sosem hagyta el az ajkait. Mikor a nő befejezte volna a mondókáját – volt egy megérzése, hogy valamit még közölni akar vele -, a szemei fennakadtak. A szája elnyílt, az arca kissé kisimult és nyugodt lett. Nemcsak szőr kacsintott rá a hatalmas orrlyukakból, hanem egy vékony, sötét folyadék. Vér. Vér csöpögött az arcára a nőéből, majd, ahogy volt, görnyedt egyenességével lecsuklott a lába és a dohányzóasztal közé.
A fiú megpróbált felállni, de lábai képtelen voltak az engedelmességre. Vele szemben egy szikár, sötét hajú férfi állt. Vagy, talán nem is a haja volt az. Arca elveszett a lepelben, ami takarta, csak szürke foltokat látott megvillanni.
Valamit sziszegett.
Nem hallotta. Távolról jutott el hozzá a zagyvaság.
A fiú érezte, ahogy a félelem úgy árad szét az ereiben, mint az ital. Szája szép lassan elnyílt. Kiszáradt a torka, a nyelve élettelen húsdarabként nehezedett a fogai között.
Feje hátranyaklott, teste szinte eggyé vált a kanapéval.
A sovány alak csak áll, és meredten bámulta őt.
Végül csak megmozdult, és a könyvespolc előtt állt meg. Egy igen vastag darabot vett elő. Sötétkék volt, már, amennyire a fiú meg tudta állapítani a szűrt fényben. Valami a kötet gerincére volt vésve nagy fehér betűkkel, melyek értelmetlenül folytak egybe. Hosszú, vékony ujjaival szétnyitotta.
A lapok között egy alig tenyérnyi amfora volt. Hegyes körmével kikaparta a helyéről, a könyvet a földre ejtette. Cipője orrával arrébb rúgta. A fiú felé mutatta az üvegcsét, amit szintén a felöltője elé ejtett le. Fekete cipőjével nyomta ripityára a parányi üveget.
Bármi is volt az, már vége.
Börtön – visszhangzott a nő hangja valahonnan a szobából.
Ha az volt a szabadulása kulcsa, akkor örökre elveszett.
A fiú egyre hevesebben lélegzett. Ahogy közelített felé a fekete alak, úgy nyúlt meg a helyiség körülötte. Végül könnyedén felnyalábolta őt a kanapéról.
Nem érzett maga körül semmit.
Se az idegen testét, se a levegőt, sem a bőrére tapadt ruhákat, vagy a saját izzadságát.
Szép lassan elfelejtette, mikor van.
Mennyi az idő? Melyik nap? Este vagy reggel?
Hogy is hívják? Mit keresett itt?
Hol van… a démon?
Mire az alak kiért vele az ajtón, már nem volt számára világ.


II.

- Oh, igen, igen. Pont így! Hogy rohadna rád az ég! – mordult rá hangosan a saját rádiójára Cal. Utálta a híradót. Az utóbbi időben másról sem volt szó, csak, hogy ki halt meg, hogy halt meg, ki kivel végzett, és rendületlenül találgatták az okokat. A vendégek színes palettája pedig csak rontott a helyzeten. Valaki már egy vírusra is ujjal mutogatott, hogy a Sátán műve, mások biztosra vették, hogy semmi köze nincs az eseteknek egymáshoz, és már jöttek is levegővétel nélkül az okok. Amit Cal a legjobban utált, hogy a tárgyalt esetek zöme az ő asztalán landolt minden alkalommal.
Minden áldott alkalommal azért hozzátette, hogy egy valami van, ami hiányzik a jelentésekből, mégpedig, hogy a legtöbb holttest szétfeszített szájjal merevedik bele az örökkévalóságba, eltűnik belőlük minden vér, és a szemük lehetetlenül fehérré fakul.
Kocsijával befordult a kertváros elhagyatott részére. Annyira üres és semmitmondó volt, hogy azt is hallotta, kerekei mennyi kavicson hajtanak keresztül. Hiába sütött a nap, akkor is megrázkódott egész testében. Felhajtotta a napellenzőt, feljebb tolta a szemüvegét.
Sehol senki.
Se egy ember, se egy állat.
Leparkolt a megadott cím előtt.
Először nem állította le a motort, hanem értetlenül bámult az előtte roskadozó házra, majd oldalra dőlt kissé, hogy még jobban lássa a címet, amit megadott neki a diszpécser.
Ugyanis, hiába volt betegszabadságon, egyik napról a másikra annyira megszaporodtak a bűn- és halálesetek, hogy a főnöke annyit mondott két vállrándítás között, rá is szükség van. Csinálja addig, ameddig tudja. Ez odáig fajult, hogy az íróasztalából egy gyógyszertárat csinált, a kocsija egy mozgó patika lett. Reggel arra ébredt, hogy csörög a telefonja. Találtak még kettőt. Felkapott pár göncöt, és már úton is volt. Közben kapta meg a címet.
A GPS szerint egyezett a kettő, mégis hihetetlen volt számára, hogy ez az.
Pedig pár kollégája ott sertepertélt a sárga-fekete kordonszalag körül.
Leállította a motort. Két kezével a kormányra támaszkodott; próbálta felmérni a helyzetet.
Az épület szerkezete sérült volt. Sőt, alig volt része, amit nem evett meg az idő és az időjárás. A kerítés rozsdás vasakból, és elfoszlott nádból állt, ráadásul valami alaposan megrágta. A ház maga málló vakolat volt, és két gerendával kitámasztott falakból. Repedések és ezeréves korom festett cirádákat a falakra. A fű kiégett mindenfelé.
Hirtelen tüsszentett egyet, megfejelte a kormányt. Egyszerre fogta be az orrát, és masszírozta az orrnyergét. Csukott szemmel kotort elő egy zsebkendőt. Hála az égieknek, nem vérzett, de maga se tudta, mikor tüsszentett egy kiadósat ezelőtt. Hangosan felnyögött, megszívta az orrát, miközben előszedte az orrsprayt.
Sose fog így meggyógyulni.
Amúgy mindenki beteg körülötte, ő is tovább fertőz, s mire meggyógyulna, valakitől újra elkapja. Az orvos hetek óta felváltva írja fel neki az antibiotikumot és az aszpirint. Utóbb már májvédőt is kapott.
Ivott egy kortyot az otthon elkészített teájából, majd megnézte magát a visszapillantóban.
Az arca sápadt volt, az orra vörösen izzott. A haját hiába fogta össze, látszott rajta, hogy csapzott. Nagyszerű. A hatalmas napszemüvegtől még beesettebbnek hatott.
Bele sem mert gondolni, hogy festhet teljes valójában.
Önkéntelenül lenézett magára.
Tornacipő, felemás zokni, elnyűtt farmer, egyszerű póló, kardigán.
Kikapcsolta a biztonsági övét, derekára csíptette a jelvényét az azonosító kártyájával együtt. Még egyszer megtörölte az orrát. Annyira szerette volna érezni a zsebkendő illatát, de semmi. Undorító betegségszag uralkodott mindkét járatában, és a nyelve tövénél is érezte az édeskés betegség ízét, ami keveredik a fanyar gyógyszerrel.
Legalább, már átfolyik.
Kikászálódott a kocsiból. Az ajtócsapódásra mindenki felkapta a fejét. Elnyújtva bólintott mindenkinek. Megigazította a nadrágját, míg gyorsan felmérte, kik vannak kint, milyen állapotban lehet a ház.
A legtöbb kollégájának zsír csillant az orra alatt, ami csak egyet jelenthetett: hulla. Bűzös, oszladozó hulla. Remélhetőleg csak egy. Máris jobb kedvre derült, hiszen, így se, úgy se fogja érezni, mi van odabent.
- Na, jól van. Lássuk, mink van! – mondta magának, miközben elindult a ház felé.
Menet közben előkapta a tollát és az írótáblát. A rendőröket egyenként kikérdezte, miután átvágott a kordonon és a kerten. Szinte senki sem tudott semmit, azt hajtogatták: pont, mint a többiek.
A mentősök hasonlóképpen voltak.
Mielőtt belépett volna, végignézett a többieken.
Mindannyian betegnek tűntek. Sápatagok voltak, akárcsak ő. Szipogtak, törölgették magukat.
Cal fejében újra szöget ütött, hogy minden áldozat hasonlított egymásra. Még azok is, akik vagy másokkal, vagy magukkal végeztek. Valakit elragadott az őrület, és másokon töltötte ki a dühét, mások magukba fojtódtak, és végeztek az élettel. Megint mások csak összeestek.
Bármi is van most az emberekkel, az nem jó, s nem természetes.
Megköszörülte a torkát.
A kertváros ezen része híres volt. Állítólag a boszorkányüldözéseknél itt is irtották a népet szép számmal. Több tucat embert égettek el, fojtottak meg, akasztottak fel, fejeztek le. A 14.-15. század hisztériája nem múlt el nyomtalanul. Állítólag, itt csak egy templom volt, és köré épült a város ezen része, ami a huszadik századra szépen egybeforrt a közeli nagyvárossal. Még utána is üzemeltették a városi boszorkánymúzeumot, mélyen vallásos emberek laktak itt. A negyed bevétele jobbára a hírnévből származott, és azokból a szombatokból, amikor különböző rituálék miatt látogattak ide turisták. Olykor kihívták a rendőröket is a két csoport összecsapása miatt.
Cal meg sem tudta számolni, mennyiszer járt itt, mióta rendőr volt.
Jobban ismerte a területet, mint a szülőföldjét.
Pár hete, mielőtt elkezdődtek volna a furcsaságok, a helyi plébános jelentette, hogy eltűnt egy igen régi ereklye a templomból. Különösebben nem rongálták meg az épületet, hacsak azt nem vesszük annak, hogy az oltár talapzatát felfeszítették, és onnan vettek ki valami üvegcsét, amit nem szabadott volna. S itt már Cal nem figyelt igazán a papra, mert csak halandzsázott démonról, betegségről, őrületről.
Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hallgatnia kellett volna rá.
Mert azóta vannak megmagyarázhatatlan dolgok a városban.
Először csak ez a rész ürült ki, aztán az utóbbi időben, aki teheti, az elmegy nyaralni, a rokonokhoz látogatóba, vagy csak úgy világot látni. Bárhova, csak itt ne legyenek.
Egy hangos jaj kíséretében belépett.
Az előszoba a kinti napsütés ellenére is sötét volt. Ahogy nézte, függöny nemigen, kosz annál inkább volt az ablakokon. Mivel csak a száján keresztül volt képes lélegezni, érzett valami kesernyés ízt a szájában.
Biztos a hely dohossága ennyire megült itt.
Lassan lépdelt, és alaposan megnézett magának mindent. Itt-ott megállt, jegyzetelt. Csak nagy sokára jutott el a nappalihoz, ahol legnagyobb megrökönyödésére két helyszínelő dolgozott. Szigorúan maszkban voltak. No igen, azt neki is hoznia kellett volna.
Köszöntek egymásnak.
Egy majdnem vele egykorú fiatal férfi feküdt a kanapén. Szemei fennakadva a plafont bámulták. Pupillája hófehér volt, egy pontra fókuszáltak. Szája berepedezett, teljesen kiszáradt. Közelebb hajolt a kékeres archoz, amikor egy pók mászott elő a fogak közül.
Cal hátrahőkölt. – Fúj! – kiáltott fel, mire a többiek ránéztek. Érezte, ahogy a füle elvörösödik. – Csak egy pók. – mutatott az áldozatra, majd a többiek ügyet se vetve rá, elfordultak, hogy folytassák a munkát.
Görcsösnek kellett volna lennie, ehelyett a legnagyobb nyugalommal feküdt ott előtte. Nem szívroham, az izmai egyáltalán nem reagáltak semmire. Meg sem mozdult, amikor meghalt.
Nem úgy, mint a lábánál az öregasszony, aki a fiúval ellentétben több hónaposnak nézett ki. Alig volt már, csupán csont és bőr. Leguggolt, megnézte magának. Ugyanúgy nézett ki, mint a többi. Csak, az ő orra véres volt, de amúgy nem volt más különbség.
Amikor Cal úgy érezte, eleget látott, a jegyzeteit lapozgatva sétált ki a házból. Odakint vakítóan fényes volt a napsütés.
Mindenki felkapta a fejét, és egy irányba néztek, amikor a semmiből egy fiatal nő állt meg a sarkon, közel hozzájuk. A haját tépte, a szoknyáját gyűrte, majd rájuk emelte az ujját.
Ahogy Cal látta, a szeme ugyanúgy fehérben forgott.
- Maguk a következők! Ez az ördög! A Sátán! Egy démon! – hisztérikus sírásban tört ki. Könnycseppek helyett, vér folyt az orrából és a szeméből. – Minek mentek be oda?! Az a gonosz tanyája! Mind meg fognak halni!
Aztán vett egy hirtelen levegőt, s mire előhúzták volna a fegyvereiket, a nő elvágódott a betonon.
Cal gyomra bizseregni kezdett.


III.

Három héttel később Cal a nyolcadik antibiotikum-kúra közepén tartott, annak minden nyűgjével együtt. Utálta a napi eseteket, melyeket már a tévé is szajkózott, a rádió nem különben. S terjedt. Már nemcsak a kertvárost fenyegette, elért a fővárosba, a többi államba, sőt, az országhatáron túl. Sőt, megjelent a tengerentúlon is.
Először csak tömeghisztéria lett belőle, majd megszaporodtak a rablások, támadások. Mindenki gyűjtögetett, kifosztották a boltokat. Mások nem jöttek elő a csigaházukból, csak akkor találtak rájuk, amikor a szomszédok betelefonáltak, hogy édeskés szag terjeng mindenfelől. Valaki bement a kórházba, másokat az utcán ért a halál. Egyik sem volt jobb a másiknál. A kórházi dolgozók is hullottak, aki nem, az nem volt hajlandó felvenni a munkát.
Az orvosok maszkban, gumikesztyűben, komplett védőfelszerelésben dolgoztak mindhiába.
Idővel mindenki megfertőződött.
Cal is az otthon, kocsi, iroda háromszögben élte mindennapjait. Igyekezett kevés emberrel érintkezni. Vele sem foglalkoztak szívesen, hisz jól láthatóan beteg volt. Hiába győzködte magát és őket, hogy ez csak nátha – ami már fél éve tart -, a lelke mélyén tudta, hogy neki is vége. Csak idő kérdése.
Az emberekre nem hatottak a gyógyszerek.
Senkiből nem tudtak kihúzni semmit. Mire megtalálták őket, már halottak voltak. Soha ennyi temetés nem volt még körülötte.
- Elmondaná, mit tapasztalt? – hallotta a felettese kérdését, mire lejjebb húzta pulcsijának ujjait, mintha az védőpáncélul szolgálna bárkinek is. Alig látott kettőig az utóbbi napok láza miatt. Ráadásul vagy öt órája ugyanazt a kérdést járták körbe és körbe. – Nézze, nem gyanúsítjuk semmivel, de tudnunk kell, hogy maga nélkül is folytatni tudjuk az ügyeket.
Cal majdnem felnevetett, hogy ezek itt már gyakorlatilag elásták.
Fáradtan nézett fel a férfira.
Maszkot és gumikesztyűt viselt. Csípőre tett kézzel állt. Cal nézegette a sötétkék alapon bordó csíkos nyakkendőt.
- Minden ott van a jegyzeteimben az irodámban. – megvonta a vállát. – A mappákban. Mindig mindent felírtam, amit csak tudtam. De többet nem tudok mondani.
- Emlékszik valamilyen körülményre? Valamire, ami kiugró volt?
- Nem. Egyedül azt tudom, hogy mindenki kiszáradt, eltűnt a vérük, kifehéredett a szemük, és ennyi. Összeestek. Többnyire éjjel haltak meg. Mondanám, hogy semmi kapcsolat nincs az áldozatok között, de nem tehetem. Egy városból valók voltak. – nehezére esett összpontosítani, hogy ne többes számban beszéljen úgy, hogy magát is belevonja. Voltunk.
- A járványügy nem halad. Van tippje, ki lehetett a zéró páciens?
- Ha ez tényleg egy vírus, és nem más, akkor három hete voltunk a kertvárosban. A boszorkánytanyán. Egy fiatal férfi eltűnését jelentették, és ott látták utoljára. Meg is találtuk, de egy nő is volt ott, aki a halottkém szerint is több hete halott volt már.
A férfi ráncolta a szemöldökét.
- Hogy érti azt, hogy „egy vírus, és nem más”?
- Jó, foghatja a lázra, a betegségre, de szerintem a járványügyisek azért nem mennek semmire, mert ez nem az. Ennek a több hete halott nőnek a házánál volt valaki, aki a járdán esett össze, de előtte azt mondta, az a gonosz háza. Meg, hogy mind meghalunk. Nos, mivel egészen úgy fest, hogy igaza van, hajlok arra, hogy elhiggyem, hogy ez nem vírus.
- Azt akarja mondani, hogy egy túlvilági entitás kavarja a szart nekünk, Deanau nyomozó?
- Valahogy úgy. – Cal karba fonta a kezét. – Nem hiszek az ilyesmiben. Keresgettem, olvasgattam. Tündérmesék, regék, mondák. Rengeteg betegség isten van, és még annál is több démon, ami ragályokat terjeszt. Nincs egy kimagasló, mert egyiknél se írták, milyen lefolyásuk van. Már-már azt gondolom, az emberek betegek, hogy magának a betegségnek is kreáltak egy teremtőt. Ki akarna beteg lenni? Még, ha büntetésből is? Hülyeség.
- Valóban az, nyomozó. Mondja, mennyi volt legutóbb a láza?
- Jeges fürdő előtt vagy után? – a férfi nem válaszolt. – 39,4.
- Azt javaslom, menjen haza, és pihenjen. Ha rosszabbodna az állapota, azonnal vitesse magát a kórházba. A folyó ügyeit bízza ránk. Megoldjuk őket.
- Ahogy az elmúlt időszakban is?
- Ne legyen szemtelen, nyomozó.
- Ez nem szemtelenség. – Cal erőtlenül felállt. – De ha belegondol, már csak kapálózunk. A vég elkerülhetetlen.
Ez volt az utolsó szava nyomozóként.
Kivánszorgott az előtérbe, összeszedte a holmiját, és hazavezetett. Mint minden alkalommal, leparkolt, majd az ajtónak dőlve lecsúszott a földre. Oda sem nézve kettőre zárta az ajtaját. Biztos, ami biztos.
Egy pillanatra talán még el is aludt. Arra rándult össze, hogy képtelen volt nyelni.
Ivott egy pohár vizet, de több ment a pólójára, mint a torkába.
Megfürdött, és elnyúlt a kanapén a mackójában. Két takarót terített magára. Odakészített egy bögre teát, a gyógyszereit, és bekapcsolta a tévét. Odakintről hallotta az emberek kétségbeesését. Pisztolylövéstől a sírásig, minden volt ott.
Éjfél felé jött rá, hogy már órák óta nem nézi a műsort, csak a semmibe bámul.
Gyakorlatilag akaratán kívül szép lassan elmúlt.
Fel akart ülni. De már nem ment. Valami odaszegezte a kanapéhoz. Nem csak a mellkasát, hanem a karjait, a lábait, mindenét. Érezte, ahogy egyre jobban ránehezedik valami, amit nem lát, de érezte, hogy ott van. Kipréselt minden levegőt a tüdejéből. Kifeszítette a szemét, és nem hagyta sem mozdulni, sem lélegezni.
Cal szíve vadul, szabálytalanul vert. Érezte, hogy halántékán végigfolyik az izzadtság.
Csontig hatoló félelem kerítette hatalmába.
Zihált a mellkasa, mégsem engedte se ki, se be a levegőt. Az utolsó pánikban kinyitotta a száját, hátha. De fekete köd gomolygott elő a gyomrából, ami lassan testet öltött előtte. Egy alak volt, aki lehetett éppúgy férfi, mint nő. Elég magas és ösztövér volt. Arcából nem látott semmit, csupán szürke foltokat.
Az alak felé nyúlt, túl rajta, keresztül a bordáin. Magához ölelte, felemelte, és kisétált vele az éjszakba.


IV.

- Ott áll Deanau nyomozó kocsija – mondta Cal felettese a helyettes államügyésznek, amikor lefékeztek a négylakásos társasház előtt. – Hiába hívjuk, nem veszi fel sem a privát, sem a hivatali telefonját.
A két férfi kiugrott az autóból úgy, ahogy a mellettük haladó rendőrök is. A mentősök készenlétben várakoztak.
- Oh, ez a szag! – csattant fel az államügyész, amikor megálltak Cal lakása előtt. A nyomozó valósággal ráfeküdt a csengőre, ami végigszirénázott az épületen, csak éppen a tulajdonosa nem felelt semmit sem.
- Történhetett valami Deanau nyomozóval? – kérdezte az államügyész.
- Ő is beteg volt. Tovább húzta, mint a legtöbben, és nem olyan régen még én mondtam neki, hogy vegyen ki szabadságot, csak éppen, azóta nem tudunk róla semmit. Nem használta a kártyáját, a közösségi oldalait, és nem veszi fel a telefonját. Nekem ez elég ok arra, hogy aggódjak az egyik megbízható emberemért.
- Törje be az ajtót! – mondta az államügyész. – Kész vagyok igazolni Önt.
A tömör, műanyaggal bevont, cseresznyeszínű ajtó pár percig állt ellen. Amikor sikerült betörniük, megfagyott bennük az élet.
Cal nappali közepén, a kanapén feküdt nyakig betakarózva. Nyitott, fehér szemmel, mozdulatlanul hevert. A teája kiömlött a szőnyegre, a bögre kettétört. Ennek ellenére dulakodásnak nem volt nyoma. A teste is olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak aludna.
A nyomozó már majdnem térdre vette magát, amikor egy erős marok megállította. Az államügyész komor tekintettel bökött a holttest felé.
- Ne menjen hozzá közel.
Cal az áldozatokhoz hasonlóan hunyt el.
Pár perccel később az államügyész a vécében öklendezett, míg a nyomozó szeme sarkában egy fekete árnyalak suhant el.
Csak nézte a volt beosztottját.
- Soha nem lesz vége, igaz?



Kép forrása: Boris Vallejo (a netcím már nincs a fejemben, de a kép az övé)