Grenade*

Ez az a nap, amikor robbant minden. De szó szerint, minden.

Kártyavetés. Kártyavetés nagyüzemben. Meglepő következmények. Meghívás a városi búcsúba, és egy kibékülés is körvonalazódni látszott.

No de, haladjunk sorrendben.

Nem titok, hogy darkosként érdeklődni kezdtem a mágia irányába. Egy darkos vagy művészlélek (ír, rajzol, fotózik), vagy „boszorkány” (bármi, csak misztikus legyen), zenész (basszusgitár, szinti), vagy pszichológus (mert oan nagyon csúnya vele a világ, és ő meg empatikus) lesz. Vagy mindez egyszerre.

Lényegtelen.

Szóval, mágia. Megálmodtam és megéreztem dolgokat, a kártyavetés pedig, igazán jól ment. Valahol meguntam Vivi sirámait, valahol megszántam őt, ezért egyik nap, amikor hazafelé szedelőzködtünk, kiböktem a lehetetlent:

-Akár kártyát is vethetnénk.

-Igen? Tudsz? – így ő.

-Persze.

-Holnap?

-Hozom a paklit és zsugázunk.

És másnap (ma) hoztam is. Szép, lila szaténba csomagolva, amit még egy 1888-as faládikába is beletettem. Cigiszünetben kimentünk az udvarra, és ott kevertem a dolgokat. Nekem dolgom nem volt, mert se patron, se papír nem volt az irodában. Szóval, fél napi bérért egész nap ettem, beszélgettem és kártyát vetettem.

A kártyavetésem általában úgy nézett ki, hogy négyszer hét darab kártyát pakolok. Megmondom, melyik sor mit jelent, melyik a kérdező kártyája, majd megkérem, hogy a maradék lapokat először lefordítva tegye rá a neki tetsző lapokra, sorrendben. Ezután felfordítjuk őket. Aztán olvasom a választ.

Vivi eleinte tesztelt engem, és a múltjából kérdezett pár dolgot – hogy utálom ezt. Mindenki ezzel kezdi.

Mindenre helyesen válaszoltam. Utána jött a fekete leves: egy kérdés, egy vetés, egy válasz. A munkahelyi problémáknál kezdtük, sorban végighaladtunk az egészségén, a szülein és persze Petin. Utóbbin többször is, oda-vissza. De ami a legjobb:

-Te, és olyat nem tudsz, hogy kiveted, hogy ő mit gondol?

-A kérdező energiáját kell, hogy átvegye a kártya. Van tőle személyes tárgyad?

-Van. Egy póló a fiókomban.

-Akkor, vidd haza a …

-Itt van a fiókomban. – az „itt” szót eléggé erősen megnyomta.

Ledöbbentem.

-Miért?

-Hogy mindig velem legyen.

-Jó. – hallottam már furábbat is. – Akkor tekerd bele huszonnégy órára, és utána meglátjuk. De nem ígérek semmit. Nem biztos, hogy átveszi az energiáit.

-Jó!!! – vidult fel. – Akkor, mielőtt hazamennénk, tekerünk, reggel meg, megnézzük.

Persze, ez nem huszonnégy óra, viszont nem akartam elkedvteleníteni. Annyira hitt és örült. Ezután Edda számok dalszövegeit ecsetelte, hogy melyik sor, miért illik rá a „kapcsolatára”, vagy az életére.

Például, hogy „a kör közepén állok, körbevesznek jó barátok – itt megfogta a vállamat -, körbevesznek jó barátok, s rosszak”. – itt felmutatott az irodánk irányába.

Szerintem, a jelkeresésen mindenki átesik legalább egyszer. De ennyire belelátni mindent mindenbe… Világi!

Hozzáteszem, összesen kétszer sikerült ilyen módszerrel pontos jóslást adnom. Azelőtt és azután sosem.

Ez nem volt benne ebben a kettőben.

Ebédszünet előtti cigiszünetben azt találtam vetni Vivinek, hogy a Peti a nap folyamán, a munka ürügyén keresni fogja. Legyintett rá, de életem egyik legtisztább olvasása volt, és láttam rajta, hogy fél percenként a telefonját lesi.

Furcsa módon, ebédszünetben hárman maradtunk az irodában. Csilla is ott volt. Hol máshol lett volna?! Vivi nagyban bújt valami aranyköpéses oldalt, amikor hirtelen megcsörrent a telefon. Belső szám. Felvette, és felkiáltott. Majd az arcára fagyott vigyorral beszélt. Tudtam, hogy Peti az. Láttam rajta. Miután letette, annyi puszit kaptam, mint huszonkét évem alatt egyszer sem. Olyan szorosan ölelt, hogy majdnem megfojtott.

Nagyon örült, és jó volt látni.

Elpukkant hát az első bomba.

Csilla nem értette, ezért elmondtuk a korábbi vetést neki. Ezen felbuzdulva, ő is bejelentkezett egy olvasásra.

Azt szerette volna tudni, hogy sikerül-e a műtétje. A csípőjét most szerette volna rendbe tetetni – de szép szóismétlés -, és nagyon rizikóztak. Nem tudták, hogy egyáltalán korrigálható-e a kezeletlen csípőficam?

Mondanom sem kell ugye, hogy a kártya azt mutatta, hogy nem fog összejönni, amit szeretne.

A második bomba, itt robbant fel általa.

Vivivel találkozott a tekintetünk. Én értetlenül meredtem rá, ő pedig, egyet bólintott, és a szeme jojózott köztem és Csilla között. Ő meg ott állt mellettem, csípőre tett kézzel, és esküszöm, hogy szikrát hányt mind a két szeme. A hosszabbik lábával dobolt a padlón, és kissé csücsörített.

Nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és felnéztem, egyenesen Csilla szemébe, amikor is, kitört belőle a – szerintem életének összes eddigi – sérelme.

-Kösz. – sziszegte. – Igazán, köszönöm. – úgy nézett rám, hogy kezdtem magam igazán rosszul érezni. Úgy látszik, elég hinni a szemmel verésben, hogy hatásos legyen.

Vivi hátradőlt a székén, kezét levette a billentyűzetről, és kicsit elnyílt szájjal figyelte a jelenetet.

-Mindenkinek jót jósolsz, kivéve nekem. Ha ennyire utálsz, akár vissza is utasíthattál volna. – Mi van? Nem. MI VAN?! Arról miért én tehetek, hogy a kártya ezt vetette neki, és igen nagy százalékban erre a válaszra számíthatott. Ezt az orvos is megmondta neki. Tudom, hogy az ember nem szeret negatív dolgokat megtudni, de hogy is van a latin mondás?

Ne öld meg a hírhozót.

Farkasszemet néztünk, és vártuk, hogy a másik engedjen. Azt hiszem, ez a kutyáknál a tiszteletadás jele.

De egyikünk sem szeretett volna a másik alá kerülni. Csilla, mert alapvetően hisztis és uralkodó típus, én meg azért, mert nem csináltam semmit.

Pedig, szerettem volna, méghozzá hazáig sprintelni. Vagy elsüllyedni.

-Utállak téged. – végre, itt az édes megkönnyebbülés számára. – Tudod mit? Azt is meg fogod bánni, hogy egyáltalán ez a cég az eszedbe jutott.

-Bocs, de Klaudiának sem jósolt jót, amúgy pedig, egy eleve kétes kimenetelű dolgot kérdeztél meg. Várható volt, hogy ezt dobja a gép. – szólt közbe Vivi. Komoly arcot vágott, de a szeme sarkában bujkáló nevetőráncok másról árulkodtak.

Sakk-matt.

Csillának elborította az agyát a vörös – vagy tudom is én milyen színű – köd, és kitört.

-Menjetek a p***ába! Tudom, hogy azon mesterkedsz, kedves Nóra, hogy kigolyózz innen. Vivi életéből és a munkámból. De nem vagy annyira jó fej, hogy ezt meg tudd lépni, és nem vagy olyan helyzetben, hogyha állítok valamit, akkor az a te javadra dőljön el! Megfizetsz még azért, hogy ezt mondtad nekem, hogy elvetted tőlem a legjobb barátnőmet! – a második világháború nem az én hibám? Vagy a globális felmelegedés? – És te, Vivi! Te pedig, simán elhiszed, amiket mond neked?! Csak azért mondja, hogy közelebb férkőzzön hozzád, hogy kisajátítson, hogy ellenem hangoljon! Hogy hiheted el neki, hogy Peti a karjaidban landol, vagy te az övében? Ez az egész hazugság! Arra megy ki, hogy engem eltávolítson, és beférkőzzön a helyemre.

Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy kezd kinőni az összes patám, a két szarvam és a vasvillás farkam.

Csilla forgatta a szemét, kettőnk között járt, és gondolom, hogy válaszra várt, de nem adtuk meg neki. Nem tudom, hogy a döbbenettől, vagy a félelemtől, de egyikünk sem szeretett volna hozzászólni. Ilyenkor egy rossz szó is olaj a tűzre… bár a jó szó is.

Vivi elkerekedett szemmel nézte, és őszintén csodálkozott a hallottakon. Nekem minden szavára más arcizmom rándult meg.

-Most! Átmegyek a SzSz-hez, és megmondom neki, hogy kizsigereltetek idegileg, nem bírom, és hazamegyek. Helyezzen át téged, vagy csináljon mást, engem nem érdekel! Nem tudok veled hatékonyan együtt dolgozni! Pf. Pf.

Kicsámpázott az ajtón, de előtte még belerúgott egy adag szerződésbe, megbotlott a saját lábában, és vállal nekiment az ajtófélfának. Még az ajtót sem tudta normálisan becsapni.

Néztünk utána, majd Vivivel egymásra meredtünk, és amikor végérvényesen lecsapódott bennünk az utóbbi két-három perc, kitört belőlünk a röhögés.

Vivi az asztalra borulva nevetetett, és a hasamat fogtam, és a könnyeimet törölgettem. Akárhányszor jót nevetek, biztos, hogy kifolyik a szemem.

Azt sem vettük észre, hogy a többiek visszajöttek a szobába, és meghökkenve látták azt, hogy két nevetőgörcsös idegbeteg, mindenfelé fetreng, és röhög és röhög. Az egyik ráadásul sír is.

-Szabad az étkező. – mondta óvatosan Szabina.

Ez azt jelenti, hogy Vivivel önkéntes ebédlő-foglalók leszünk. Összeszedtük a kaját motyónkat, és kisomfordáltunk. – Igen, bentről vittük a kaját. A hűtőből valamilyen oknál fogva mindig eltűnt a kaja, főleg, ha populáris dologról volt szó, mint bolognai vagy somlói. Ezért kevésbé egyszerűen romló kaját vittünk magunkkal, ami fél napig eláll a táskánkban.

-Mit eszel? – kérdeztem, amikor észrevettem Vivinél egy több tányérnyi levest.

-Anyu készítette, csirkeleves. De csak a levét eszem meg, némi tésztával, a többit nem. Kidobom. Nem akarok elhízni.

-A levestől nehezen menne. Egyél zöldséget is, meg egy-két szem húst.

-Nem, attól csak nő a gyomrom. És te?

-Apu csinált tegnap este barackos csirkét, rizzsel. Azt fogom megenni. Engem nem érdekel ez az egész „fogyjunk, mert úgy vagyunk szépek” dolog.

Itt csend telepedett közénk, és még mindig vigyorogva toltuk befelé a kaját.

Ebéd után még ejtőztünk kicsit. Majd irány az automata, egy kávé, és le az udvarra.

Kint ismét vetettem kártyát neki, amiben az jött ki, hogy egy rokona el fogja hívni valahova. Ez egy fiúrokon, akit régen nem látott már.

-Ó, a Bazsi! – kiáltott fel.

-Az ki? – kérdeztem vissza.

-Az uncsiöcsém.

-Bővebben?

-Tudod, voltunk múltkor egy temetésen. A sors fura fintora, hogy az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Balázzsal tizenegy éves korunkig együtt nevelkedtünk, szinte tesók vagyunk. Egy évvel fiatalabb, mint én. És a szüleink évekkel ezelőtt összebalhéztak, aztán mi, gyerekek se beszéltünk. Most pedig, kibékültünk.

Hát, igen. Három dolog hozza össze az embereket. Egy ünnepelni való dolog, egy temetés vagy a közös ellenség utálata.

-Bulizós típus. Lehet, hogy megyünk dizsibe! – s megint a szüntelen vigyor.

A harmadik bomba is elfüstölt.

A nap további részében mégis lett munkám. Száműztek szkennelni a siralom földjére. A nyugalom szigete unalommal keverve. Csodás. Egy ötször hat méteres szoba, három asztal, mindenfelé mappák, és benne a pénzügyesek… meg én. Az én fél asztalom a sarokba tolva, rajta a gép, a napi posta, és egy szkenner. Csak azt hiányoltam, hogy kukoricára térdepeltessenek, ha már sarok.

Két órán keresztül vittem be gépbe az adatokat, míg végre Vivi bedugta a fejét az ajtón, és kikért. Kitti, aki végig figyelt – sasszem kettő -, előbb ellenőrizte a munkámat, majd elengedett.

Vivivel a szokásos helyünkre mentünk be. Végig magamon éreztem Csilla dühös és durcás pillantását.

-Gyere csak! – leült, és kattintott párat. – Nézd! Jövő hét szombaton lesz nálunk falunap. Vagy városnap? Nem tudom. Szóval, megünnepelünk valamit, és lesz ilyen utcabálféle. L.L. Junior, meg Nótár Mary és lesz Apostol is. Meg pia és vursli. És mi. Itt van Balázs levele. Először átküldte. Írtam vissza, hogy megyünk. Utána írt sms-t, hogy neki közbejött valami. Utána felhívtam, hogy de léécci! És végül belement. Arra gondoltam, hogy jössz te, meg Klaucica, és ott is alszotok. Na?

Nem vettem el a kedvét, hogy én az ilyen fajta zenét általában nagyon sok alkohollal bírom ki, amúgy menekülök. De olyan rég nem voltam sehol, hogy végül bele akartam menni.

Amúgy, itt zajlott az élet, nem úgy, mint abban a helyiségben, ahol én voltam.

Vissza akarok jönni!!!

-Hát… ööö… megbeszélem apuval.

-Ja, és a legfontosabb. Róla van szó.

Már előre be volt készítve az iWIW. Ott pedig, egy alig tizennyolcnak látszó fiú jelent meg. Tipikus, fém öltözőszekrények mögötte, rajta fehér köpeny. Mivel kábé vállig látszott, nem jöttem rá a stílusára. Az arca előtt egy kávéspohár volt, így a szemein kívül sokat nem láttam belőle, csak a csodás zöld szemeket – említettem már, hogy a szép emberi szemek a gyengéim? -, és a tarkón összefogott, barna haját.

Fájdalom nyilallt a gyomromba, mert eszembe jutott a Mónis, darkos szeánszunk. Szerelmi szempontból megkötöttünk egy srácot. Persze, nem jött össze, ami magával vonzott egy hármas szorzót. Jelesül, három pasiba gyalogolok bele, akik ugyanolyan paraméterekkel fognak rendelkezni. Csabának szép szeme volt, mondjuk rá, deszkás stílusa, rövid, barna haja. Őt kötöttük meg. Utána jött Tomi és Márton.

Hiányzott a harmadik.

*Cím: Bruno Mars: Grenade