A Sárkányistennő - II.

Valamikor, az emberek uralma előtti időkben…

Fellah nem hitt a szemének. Életében először volt rajta olyan ruha, ami nem férfias. Normális családban nőtt fel, apa, anya, testvérek. De mióta csak az eszét tudta, a férfias szórakozás jelentett neki igazi kikapcsolódást: sokszor a bátyjaival forgatta a kardot, íjjal bíbelődött. A lányos dolgok közül egyedül a könyvolvasás kötötte le, illetve az olyan munkák, amikben alkothatott. Nem olyan volt, mint a nővérei és a húgai. Magas volt, izmos, mégis, utolérte a rémálma, és megnőttek a mellei. Fekete, hullámos, derékig érő haja volt. Most még ráadásul, egy ezüstös, kékes, hosszú ruha is volt rajta. Ilyet csak az anyján látott, és egy-két nővérén, akiket férjhez adtak.

Nem akarok férjhez menni! Hányni fogok!

Szájához és hasához kapta a kezét, elfordult, majd nyelt egyet, és ismét kiegyenesedett.

Pörgött a szoknyában, nézte, ahogy repül, simogatta az anyagát, csipkedte a csipkét. Elképzelte, hogy egy angyal, mennyei ruhában.

Kopogtak.

- Szabad! – kiáltott át a válla felett.

Amikor kinyílt az ajtó, odapillantott. Egy hozzá hasonlóan magas, izmos férfi lépett be a szobájába. Rajta ugyanúgy ezüstös, kékes ruha volt, némi sötétkékkel, ami jelezte, hogy férfi. A családja címere a mellére hímezve. Meleg, barna szemek, fekete, vállig érő haj. Kisfiús arca volt, Fellah mégis kinézte belőle, hogy minden percben összeroppanthatja. A nemes arcél azonban, egyből megkeményedett, amikor a férfi ránézett.

- Fellah. – mondta, és a lány lába megremegett. Eljött a vég!

- Carolus. – válaszolta a lány szenvtelenül. – Mit szeretnél?

- Gyönyörű vagy. – Fellah a füle hegyéig pirult. Még sosem kapott ilyen szép bókot. – Beszélni szeretnék veled pár szót, négyszemközt.

- Csak nyugodtan. Foglalj helyet.

- Inkább állok.

Fellah bólintott. Ő is állva maradt. Így tanulta a könyvekből: ha valamelyikük más testhelyzetet vesz fel, akkor kirajzolódnak az alá-fölérendeltségi viszonyok.

- Arról szeretnék veled beszélni, hogy eljött az időd. Te vagy a következő a sorban a család lánytagjai közül, aki férjhez fog menni. A szüleid beleegyeztek a frigybe, a korod megfelelő, és jó házba kerülnél bele. Nemes gyerekeink születnének. – Fellah-nak minden szóval jobban kikerekedett a szeme, és mind nagyobb kő ült meg a gyomrában. – Szóval. Azt szeretném mondani… Fellah… Arminas lánya… az Oronar-ház sarja… légy a feleségem.

Carolus egyenes derékkal letérdelt Fellah elé. A lány felvont szemöldökkel nézte, majd:

- NEM! – kiáltott fel, amitől a férfi hátrahőkölt!

Egy szempillantás alatt szedte össze magát, és a lány fölé magasodott.

- A dolog eldöntött, az apád fizetett nekem, mert senkinek sem kellesz, úgyhogy inkább törődj bele, és most az egyszer, tegyél a szüleidnek egy szívességet. Mosolyogj.

Fellah kirohant a szobából, ki a házból. Carolus az asztalon található levélnyitóval megvágta az arcát.

- Fellah! Fellah! – kiáltott utána a lány anyja, de Fellah gyorsabbnak bizonyult még a szélnél is. Futva menekült az erdő felé.

Sírt, fázott, melege volt, azt sem tudta, mi a baja, egyszerűen, csak szabad akart maradni, nem pedig gyerekeit terelő anyává válni.

- Mi történt, Carolus? – dörrent a férfira a lány apja.

- Ez a nőszemély… megmart! – mutatott a sebhelyére. – El kellene üldözni a háztól.

- Nem fog visszajönni. – Fellah anyja egy zsebkendőt szorongatva dőlt az ajtófélfának.

- Mégis, mi történt? – kérdezett újra Arminas.

- Megkértem, ő pedig, megvágta az arcomat, és elfutott. De… várjunk csak? Mit jelent, hogy nem fog visszajönni?

- Fellah a mi lányunk, de máshova tartozik. Neki máshol és máskor van a helye, nem velünk. Azt hittük, hogy sosem fog bekövetkezni. Sosem mehetett el egyedül, még annak is örültünk, hogy vívni tanul. Ha meghallja egyszer a hívást, a természet erejét kapja meg, és nagyobb hatalma lesz, mint amit bárki más meg tudna állítani.

- Majd egy kard megállítja.

- Nem. – mondta Arminas. – Csak egy isten kardja állíthatja meg, de…

Ebben a pillanatban a nő egy pillanatra meresztette a szemét, majd minden tagjába hatalmas fájdalom nyilallt. Egy halálsikollyal együtt rogyott össze. Arminas egyből a feleségéhez ugrott.

- Oh, ne! Cybil! Ne! NE! – a nő teste hamar kihűlt, és elszürkült.

Carolus csak állt, és tátott szájjal nézett.

Fellah pedig?

Addig rohant, ameddig csak bírt. Amikor megbotlott egy ágban, és elvágódott a földön, ugyanabban a helyzetben zokogott tovább, ahogy földet ért.

Sírt, ordított, hisztizett. Markolta a földet, míg úgy nem érezte, hogy a föld a teste, amely felforrósodott. A fülén keresztül belülről árasztották el a gyökerek.

Észre sem vette, hogy megnyugodott, hanyatt fordult, és várt…

Amikor újra kinyitotta a szemét, akkor betakarva feküdt a sárgán világító tűz mellett. A lángok közelében egy ismerős férfi guggolt, és piszkálta a tüzet. Kék szem, szőke haj, piszkos bőr. Csakis Rhelix lehet.

Amikor a fiú megneszelte, hogy felébredt, odaugrott mellé. Még inkább eligazgatta rajta a takarót. Fellah nem szólt semmit sem a lánykérésről, csak összehúzta magát a fa tövében.

Rhelix elhalmozta kérdésekkel, de egyik fülén be, a másikon kiment.

- Jól vagy? – Rhelix megfogta a vállát. Az érintése visszarántotta a valóságba.

- Ne haragudj, mit mondtál?

- Azt kérdeztem, jól vagy-e?

- Igen. Nem fázom, kicsit éhes vagyok. Nincs bajom, semmi igazán, csak nem megyek többé haza. – értetlenül meredtek egymásra. – Nem is kérdezted meg ezeket, ugye?

- Nem. De most már, nem is kell.

Rhelix forró gyümölcslevet adott neki.

- A hús is mindjárt kész lesz. Megvacsorázunk, utána pedig, hazamegyünk. Ja, és még valamit. – a férfi elfordult, majd egy levéllel vissza. – Boldog születésnapot! Ez a tiéd.

Fellah meghatódva forgatta. Egy nagy levél volt összehajtogatva, és egy vékonyabbal átkötve. Kibontotta. Egy alkarnyi kard volt benne.

- Oh, Rhelix! Ez gyönyörű.

- Forgasd egészséggel.

- Köszönöm.

- Nincs mit.

Fellah és Rhelix megvacsoráztak, majd elindultak haza.

Ugyanebben az időben egy másik főhősünk éppen túl volt a sokadik születésnapján.

- Van arra szó, hogy mennyi idős lettél, bratyó? Túl sok.

Naná, hogy sok volt. Főleg halálból, és kevés szeretetből.

Ikrek voltak, ami eléggé rossz jel volt Aerúl számára. Az első szülött volt mindig a jó, a másik a gonosz. Az első gyógyított, a másik megsebezett. Az első életet adott, a másik életet vett el. Ez a helyzet állt fenn, Akhamel és Aerúl között is. Akhamel életet adott, míg Aerúl volt a gonosz ikertestvér. A halál istene.

Az ikrek magasak voltak, izmosak, széles válluk volt, nemes arcélük, égkék szemük. A nyakuk hátsó részére az osztályrészül jutott feladat jelét vésték. Aerúl a halál jelét viselte magán. Amúgy, az ikrek között egyetlen különbség volt. Akhamel szőke volt, míg testvérének hosszú fekete haj jutott.

- Igen. Annyi idős vagyok, amennyi és sok. Elfogytam az évek alatt.

- Akkor félj, ha megölni jönnek, és meghaltál. – Bár, hogyan is ölünk meg egy istent?

Leélt eonjai alatt nem öregedett egy percet sem, csak lejárkált a Második Világba, hogy a lelkeket, amelyek megillették az Alvilágot, elvegye, és leszállítsa.

- Most mihez fogsz kezdeni, tesó?

- Nem tudom. Ugyanazt fogom csinálni, mint az elmúlt években.

- Szerintem, egy jó kaland kellene neked.

- Szerintem, egy hosszan tartó szabadság kellene nekem.

Aerúl tudta, hogy ki kellene szállnia. De mi lenne, ha a halál istene akár csak egy órányi szabadságot is kivenne? Valószínűleg, felborulna a világ rendje. Nem volt visszaút, nem volt pihenő. Forgatta a kardját, segítette a testvérét, vagy keresztbe tett neki, ahogy a testvérek szoktak.

Most csak a poharát forgatta, és a benne lévő tüneményt bűvölte. Igét mondott.

Csak egy valamit akart jobban a szabadságnál. Társat…