A Sárkányistennő - IV.

Fellah a hátán feküdt, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kiadósat futott volna. Eszméletlenül szúrt a szíve, ezért bal kezét rászorítva szedte a levegőt. Szíve annyira kalapált, hogy erei szinte égtek az ujjai alatt.

Egyszerű, gyors mozdulattal felült, de a kezét még mindig lüktető mellkasán tartva. Jobb kezével az éjjeli lámpa gombját kutatta, de hiába. Narancssárga függönye megszűrte az ezüstös holdfényt, halvány napszínbe vonva a parányi kis szobát.

Fellah mély levegőt vett, majd masszírozni kezdte a fájó pontot. A lidérces rémálom nyomai nagyon lassan enyhültek. Kikászálódott az ágyból, elbotorkált a pipereasztalig, és meggyújtott egy petróleum lámpát. Belebámult az asztalhoz szerelt tükörbe. Saját maga nézett vissza rá. Mikor jobban szemügyre vette fehér, meztelen bőrét, csak akkor látta, hogy a fájdalom helyén egy tenyérnyi helyen véres. A lámpát közelebb húzta magához, megtörölte a mellkasát, majd ismét megnézte magát. Nem volt heg a két melle között.

Nem értette. Inkább megpróbálta felidézni az álmát. Az egész olyan volt, mintha nem is álom lett volna… mintha pár perccel ezelőtt történt volna… három ember volt a főszereplője, akiket ismert. Ő, az apja és egy isten… valami Aerúl… a két férfihoz különös vonzalom fűzte…

Fellah pontosan maga előtt látta a történéseket. Egy kellően terebélyes, homályos, üres szoba… egy égő kandalló, előtte két izmos alak, torz arccal… egy csuklyás alak… a Lázadó… az apja (?!)… ő maga, mint egy megtört isten… Saage… és az istennő hitvese, a halálisten… Aerúl. A gondolatsor végére Fellah összerezzent, és úgy érezte, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna le.

Nem kellett becsuknia a szemét, hogy visszaidézze a látott alakokat. Csak a csuklyás alak arcát nem látta. Az arcot, mely eltűnt a kapucni sötétjében. Tudta, hogy megpillantotta, de már el is felejtette. Nem tudta pontosa, hogy a vak rémület az arctól, vagy a fájdalom a szívbe szúrt kard miatt riadt fel?

Valószínűleg a kettő elegyétől.

Azt sem értette, miért álmodott istenekről. Sosem mutatkoznak, csak amikor már elértél arra a pontra, ami az ő felségterületük. Valami történik, de mi? Sok volt mostanság a furcsa dolog az életében. Az egész élete rejtelmes, ha jobban belegondolunk. Olyan zavaros volt az egész. Fellah lehajtotta a fejét, és az asztal két szélére támaszkodott, így próbálta megérteni, újra és újra lejátszani magában a történteket – minél többet gondolkodott, annál többet kopott a történet. Elméjének szitáján minden átszűrődött, kivétel a tény, hogy a Lázadó szíven szúrta Aerúl feleségét… őt magát… de ő nem lehet isten.

A lány itt abbahagyta a gondolkodást.

Aerúl felfegyverezte magát. Több szúrófegyver volt nála, mint amikor régen csatába készült.

- Ébreszd fel!

Két szó, de Aerúl szíve hirtelen akkorát dobbant, hogy a harmadik földrészen földrengést váltott ki vele.

Akhamel beleegyezett, hogy Saage-t felébreszthesse.

Életet adjon neki. Életet.

Miután meghallotta a felszólítást – mert az volt -, nem szólt egy szót sem. Istenhez méltatlanul sírni támadt kedve. Hagyta, hogy egy pillanatra elöntsék az érzelmek, majd a halálhoz méltón, kikapcsolt mindent.

- Reagálnál valamit? – kérdezte Akhamel a háta mögött.

- Kellene?

Akhamel pislogott egyet. Eligazgatta fehér ruháját, és az ablakhoz botorkált. Akhamel, mint az istenek főnökének elsőszülött fia, bármit elérhetett az apjánál. Igaz, Saage felébresztése az egész világ érdekeit szolgálta. Úgy száz évvel ezelőtt kezdte el pedzegetni, hogy vissza kell szerezzék az emberek hitét úgy, hogy minél több istent visszahívnak, s az emberek világát megvédik. Akhamel amellett, hogy életet adott sok mindenkinek, igen lenézett mindenkit. Úgy gondolta, a legnagyobb hatalom az ő kezében van. Legalábbis, az egyik fele. Hűvösen gondolkodott, és kritikusan szemlélt. Egy dolgot nem tudott teljesen szenvtelenül kezelni: Aerúl fájdalmát felesége elvesztése miatt.

- Mindenkit visszahozol most? – kérdezte Aerúl. – Ha már Saage életre kel, a többieket is egy csapásra felébreszthetnéd.

Akhamel felhúzta az egyik szemöldökét.

- A visszahívás több évtizednyi folyamat. Időben elkezdtem, és mindenki akkor tér vissza, amikor ehhez képest, eljött az ideje.

- Amikor te mondod.

Akhamel cinikusan mosolyra húzta a száját. Tudta, hogy testvére telibe talált. Bámulta a fekete hajú merev arcát.

Aerúl minden pillanatban kikaparta volna a szemét. Szerette, mert a vére volt, de más nem kötötte hozzá. A világ békéje függött attól, hogy ne nyisszantsa le a fejét. Sőt, ha megteszi, őt is likvidálták volna elég hamar.

- Mi a fene bajod van? – kérdezte flegmán Akhamel.

- Csak nézem, hogy mit művelsz. Szóval, tulajdonképpen semmi.

A szőke továbbra is, csak bámult.

- Most te csinálod ugyanezt. Gondolom, nem véletlenül kerestél fel.

Aerúl sejtette a választ, magában mosolygott.

- Kivételesen, semmit nem szeretnék tőled. Csupán végignézem, ahogy a halál életet ad. Ennyi az egész. Szórakoztatom magam. Kezd terhessé válni számomra az örökkévalóság.

Aerúl Akhamel szemébe bámult. Testvérének kavargó gondolatait jól látta: irigység, harag, cinikusság, hitetlenség vette körül. De bujkált benne valami más is. Egy jó adag félelem és várakozás. Arca egyszerre volt fiatal és kedves, de szemei elárulták, hogy cserekereskedelmet folytat testekkel és lelkekkel egyaránt.

Hagyj békén! – sugalmazta neki. – Engedd, hogy ezt most én intézzem.

Akhamel megköszörülte a torkát. Aerúl leült vele szemben.

- Úgy látom, hogy sikerülni fog. Szörnyen ügyetlen vagy ébresztésben, de egy istenről beszélünk.

- Először inkább, csak ne ijesszem a testet a jelenlegi tudatával halálra. – Aerúl keresztbe fonta lábait és karjait.

- No igen.

Aerúl egész védőpajzsot épített testvérének elméjébe. Ő volt az egyetlen, aki pszichikai gátat tudott úgy okozni, és elvenni, hogy nem járt fájdalommal, és az alany nem tudta, hogy mi történik, amíg el nem mondja.

- Voltak idők, amikor ez még nem így ment. – gondolkodott el Akhamel. – Születtek istenek, keletkeztek a félistenek, megteremtődtek a lények. Most már, ez máshogy van. Szinte nincs is ránk szükség.

- Te is tudod, hogy túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy megmutassuk magunkat. Még egy háborút nem viselnénk el. Kipusztulnánk. Nagy kár lenne a társadalmunkért.

- Új istenek születnének hamvainkból, az ő gondolatuk által. – Akhamel a padló felé bökött, ujjából egy hegyes villanás csapott ki. Az emberek világában ez felért egy villámlással, csak éppen pusztítóbb volt. – Vagyis, míg minket elfelejtenek majd, mások, akik sosem élnek talán, bár ez függ attól, hogy mennyire hisznek, belépnek ezekbe a szobákba. Kisajátítják, s kisöpörnek minket mindenhonnan. Tudod, milyenek az emberek.

- Igen, tudom. Már most is fakulunk.

- Nem fakulásnak hívnám ezt. Pusztán anyagváltozásnak.

- Múzsák kellenének. – Aerúl meggyömöszkölte halántékát. – De ezt most hagyjuk. Saage-nak fel kell ébrednie?

Akhamel nem hitt a fülének. Jól hallotta? Szeretett testvére szeretett nejével kapcsolatban még sosem fogalmazott meg ilyen kérdéseket. Na és a hangsúly! Mintha kételkedne abban, hogy élnie kellene. Persze régen, Saage volt minden baj forrása.

A fekete hajú felé nyújtott egy bőrcsomagot.

- Használd ezt, nem lesz baj.

Nem volt szíve elmondani, hogy nem biztos abban ő sem, hogy Saage-t életre kellene kelteni. De hogy nem teljes egészében a régit kapják vissza, szükség volt egy kis varázslatra.

Aerúl szétbontogatta. Egy falevél volt benne, alig látható ezüstszálakkal.

- Ha ezt felveszed, és ezzel érinted meg a halántékát, biztosan sikerülni fog az akciód, testvér.

- Szóval. Mi a haditerved?

Akhamel felállt, és az ablakhoz sétált.

- Azt tudod, mennyi isten vár arra, hogy valaki felébressze?

Aerúl egy pillanatra elgondolkodott.

- Hogy őszinte legyek, száz után már nem számoltam a halottakat.

Akhamel hátrapillantott a válla felett.

- Szinte csak a legközelebbi családtagjaink maradtak életben. Valaki csonkítottan, de valaki épségben került elő. Élniük kellene.

- Az ellenség halott. – Akhamel testét egy pillanat alatt remegés fogta el. Elméjének egy rejtett zugában felsejlett egy emlékkép arról, ahogy szövetséget kötött az ellenséggel, hogy ne háborgassák őket. Hagy szedjék össze a halottaikat, cserébe nem vadásznak rájuk. Persze, Akhamel volt az is, akik őket kalodába zárta.

Hátat fordított az ablaknak, hogy ne adjon okot az esetleges meggyanúsításra.

- Az istenek még sosem vesztettek el ennyit maguk közül nagyon rövid idő alatt. Apánk pedig? Az Alkotó? Nem tett semmit, csak villámokat szórt, de amúgy a trónusáról nézte az egészet végig. Még az ébresztést is évszázadokig kellett terveznem, majd előrukkolnom vele. Egy kézlegyintéssel intézte el. Gondoltam, kezdjük a feleségeddel, aztán naponta egy visszajöhet. A többieket én keltem fel. Senkire nem számíthatunk egymáson kívül, öcskös.

Kisvártatva folytatta.

- Nem minden látszik annak, ami. Nyitott szemmel kell járnunk, még egymás között is magunk mögé kell néznünk. A történelem ismétli önmagát. Én sem a gyerekeimet, sem a feleségemet nem akarom eltemetni. – És nem akarok azzá válni, amivé te lettél. Szerette volna így folytatni.

Aerúl magába nézett, és ahogy megérintette testvére idegességének szele, valami szöget ütött a fejében. Jobbnak látta, ha egyelőre eltitkolja a megérzését.

Inkább kérdezett:

- Mit akarsz akkor csinálni? Mi a megoldás, a haditerv? – magában kereste a helyes szavakat.

Akhamel azonban, még nem akarta kiteríteni minden lapját. Csak megvonta a vállát, és megcsóválta a fejét. A testvére úgyis tudja vagy érzi, hogy mi lesz a következő lépés ezután.

- Ki lesz a következő? – kérdezte Aerúl.

- Dy. – felelte. – Minden bizonnyal.

Választás választást fog szülni, és nem lesz visszaút, bármerre is haladnak majd. Tudta, hogy Aerúl bámulatosan tudja megigézni és használni az embereket.

- Rendben van. A segítségedre leszek.

Megfogták egymás alkarját, mintegy bizonyítékát annak, hogy szövetségre léptek.