A Sárkányistennő - IX.

Másnap reggel Aerúl a nőt a fa előtti téren lelte meg egy kupa liliomteával. Aerúl odament hozzá, és köpenyét a nő vállára terítette. A férfi elmesélte, hogy megjelent neki az Első Atya, és hogy arra kérte, hogy szabadítsa ki őket. Saage gondolkodva hallgatta őt. A férfin is látszott a gondterheltség.

- Látom, hogy megviselt az éjszaka. – mondta Saage.

- Nem kell aggódj értem. Elmondom majd a többieknek is, és együtt kitalálunk valamit, már ha komolynak tételezzük fel a látottakat.

- Arra gondolsz, hogy nem álom volt, hanem jelenés? – Aerúl bólintott. Saage nem merte elárulni, hogy biztosan jelenés volt, mert ő is látta. – A Lázadó. Azt hittem, régen meghalt.

- A Lázadóról csak elterjesztették, hogy meghalt. Elbujdosott, senki sem látta. Bizonyíték sosem volt rá, hogy megölték, így vélelmeztük, hogy egyszer visszatér.

- De ha a többiek otthonról jöttek le a minap, akkor hogy nem vették ezt észre?

- Úgy, hogy nem otthon voltak.

- Álcázás?

- Talán. Aki lepaktál a Lázadóval, neki adja az erejét. Ha elég sok lényt sikerült összegyűjtenie, akkor elég erős a visszatérésre.

- Akkor a saját eszközeivel kell legyőzni.

- Mire gondolsz?

- Fogadásra. Az az ő módszere. Kötünk vele egy fogadást, hogy ha megnyeri a csatát, akkor övé az istenek világa, ha nem, akkor övé lehet az Ismeretlen.

- Ennek semmi értelme nincs.

- Ha nyer, csak a mi világunk lesz az övé. Ha nem, marad ott, ahol van, mi pedig, szabadok leszünk. Arra kell csak figyelnünk, hogy ne hagyjunk kiskapukat.

- Jó. A kérdés már csak az, hogyan kössünk szerződést úgy, hogy mi ne essek csapdába.

- Essünk. – helyesbített Saage.

- Tessék? – Aerúl csodálkozva nézett a nőre.

- Ha te mész, mi mind veled tartunk, Aerúl.

- Ez csodálatos. – nem úgy hangzott, mint ahogy szánta. – Te biztosan készen állsz a csatára?

- Rhelix jól kitanított, és ellestem másoktól is pár praktikát.

- Rendben. Összehívom a többieket. Megpróbálunk kapcsolatba lépni az Angyalokkal, hogy legyen seregünk. Megtervezzük a szerződéskötést. Keress térképeket, az olvasóteremben találkozunk majd.

Saage némán bólintott.

Aerúl előbb elvett egy almát, és megette. Saage többször sétált fel és alá. Tényleg térképeket keresett. Néha látta tekersekkel, néha Astarle, a Terelő társaságában, máskor pedig, Halaldi suttogott a fülébe. Egészen rövid idő alatt, egészen sok tekercset halmozott fel az asztalra.

Aerúl bekopogott az olvasóba.

- Készen vagy?

- Azt hiszem, igen.

- Nemsokára itt lesznek a többiek is.

- Még kell egy kis idő. Nem tudok mindent értelmezni.

- Nem baj. Több szem, többet lát.

- El fogunk itt férni?

- Az első háború alkalmával kisebb helyeken nyomorogtunk sokkal többen.

A többiek lassan gyűltek. Aerúl végignézett a többieken. Elmondta neki a történteket, az álmát, és a megérzéseiket is. A terv ecsetelése közben, mindenki szótlan maradt.

- Vissza akarjátok forgatni az időt a szerződéskötés után? – kérdezte Halaldi.

- Igen.

- Hova is akarunk menni? – Quenetron, az utazás istene végig a homlokát ráncolta.

- Saage halála előtti időbe.

- Időutazás. – érezhetően mérges lett. – Az akkori testünk nem találkozhat a mostanival, különben az idő összeomlik. Először őket kell elhelyezni valahova máshova.

- Igen. Gondoltun rá. Craszterth a Sárkánykriptába viszi őket. Ő az egyetlen örök, neki nem lesz úgysem másolata.

- Mikor indulunk? – lazította roppantva Khrull a nyakizmait.

- Ahogy megidéztem a Szerződéskötőt. – mondta Mo’on.

- Meddig maradunk? – Craszterth hangja álmosabb volt a többiekénél. Az örökkévalóság nyomot hagyott rajta.

- Ameddig a cselekmények nekünk kedveznek. Ahogy nem, visszavonulunk.

- Előbb megidézem a Szerződéskötőt. – kezdte Mo’on. – Ő elvisz minket testetlenül a Lázadóhoz. Legalábbis, téged, Aerúl. Visszajössz, és megidézem az Időt. Legyen a szövetségesünk. Akhamel az Angyaloknál van, akik szintén időtlenek. De fel kell készülnünk arra, hogy a világ ezután változni fog. Ha megváltoztatjuk a múltat, akkor ez a jelen már nem fog létezni.

- Igazad van. Mindenki gondolja végig, hogy akarja-e csinálni. Utána minden a te kezedben van Mo’. – a boszorkányistennő szeme haragosan villant a becézés hallatán.

- Mo’on. – javította ki magát Aerúl.

Átnézték a térképeket, és kijelöltek minden állást. A vár és a sziklák környékét is tüzetesen megnézték. Délután lett, mire befejezték a tervezgetést.

- Nos. Ki van mellettem?

Az istenek egyöntetűen bólintottak, ami azt jelentette, hogy mindenki kitart Aerúl mellett.

A csoport szétszéledt, mindenki tette a maga dolgát. Páncéljaikat fényesítették, a fegyvereiket élesítették. A boszorkányistennő füveket gyűjtött, és a könyvtárszobában piszmogott.

Saage pedig, elkezdte elpakolni a rengeteg papírt és tekercset.

Aerúl velkacagott.

- Mi az?

- Mindig házias voltál. Sosem szeretted igazán, hogyha rendetlenség van körülötted.

Saage elmosolyodott, elpirult. Jól esett neki Aerúl kedveskedése, és minden nappal jobban érzett valami olyat, amiről szentül meg volt győződve, hogy sosem érezte. Menthetetlenül szerelmes volt a férjébe, akit már urának is nevezett. Egy momentum volt hátra a teljes önfeladásáig, az, hogy a kezével etesse a halálistent.

- Mi lesz Cybillel? És Fellah?

- Valószínűleg, meg sem fognak születni.

- Ha mégis… szeretném, ha biztosítanád, hogy sokkal jobb életük legyen, mint amilyen ebben az időben volt.

- Kérésed számomra parancs.

- A másik, a Lázadó. Miért mondta Zsargosz, hogy én vagyok a legfontosabb?

- Nem tudom.

- Nekem is mennem kell a szerződéskötésre.

- Nem! – csattant fel Aerúl. – Hogy nézne már ki, hogy azt hiszi a legtöbb istenünk halott, hogy odamész, és közlöd vele, hogy élsz? A szerződéskötésre csak én megyek.

Csendben maradtak. Aerúl kifelé indult.

- Menj gyakorolni. Rhelix biztosan vár már téged. Jobb felkészülni.

Saage kötelességtudóan bólintott.

Aerúl a szobájába viharzott. Érdekes, hogy a Szükség Fája valahogy mindig olyanra formálta a benne található szobákat, amilyennek az ott lakó látni szerette volna.

Felkapta hatalmas pallosát, majd kisietett a fa elé.

A Seidalok az isteneket nem bántották, így nyugodtan gyakorolhattak Bármilyen támadót a fák szárazra szívtak volna.

Rhelix is megjelent kint. Saage már bőrpáncélba, gyakorlófegyverekkel várta.

- Látom, készen vagy.

- Igen. Gyakoroljunk!

Aerúl csak nézte őket, mint mindig. Ő is vívni akart mind a nővel, mint a gyógyító istennel. De nem tette. A bőrpáncélt és a fakardokat a kardja simán felszeletelte volna.

Egy óra elteltével szólt oda nekik, és mint egy páva, odaoldalazott.

- Tényleg sokat fejlődtél.

- Köszönöm. – pukkedlizett Saage. – Rhelix igazán jó tanítóm volt.

- Remek.

- Igen, az. De hozzád képest még mindig gyerek vagyok. Khrull pedig… eonokkal jobb, mint én.

- Khrull a hadisten. Hozzáfoghatót nem találunk sehol. Ő nem mérce. Az íjjal hogy bánik? – fordult Rhelixhez, mire az átadtaSaage-nak eredeti fegyverét.

A nő felcsatolta a kézvédőjét, a tegezt a hátára csapta. Kivett egy nyilat, és felhúzta az íjat. Kilőtte, és pont beletalált egy olyan részbe, ami úgy festett, mintha gyakorláshoz vájták volna bele a fába.

A két férfi meglepve nézett rá.

- Meglepő, hogy ilyen jól megy, de büszkeséggel tölt el az egész.

- Ösztönös. Sosem gyakoroltam. – felelte Saage.

A felkészülési idő hosszabbnak bizonyult, mint azt bármelyikük is várta. Az Angyalokat nehezebb volt meggyőzni, mint hitték, és a Szerződéskötő nem szeretett volna csak úgy megjelenni bárkinek.

Egy héttel később Saage és Aerúl kilovagoltak.

- Mi tart ennyi ideig? – kérdezte a lány.

- Akhamel nélkül nem megyek sehova. – vágta rá a férfi.

A tónál pihentek meg. Elterültek a fűben, lovaik pedig ittak, legelésztek.

- Valahogy úgy érzem, hogy valamit elfelejtettünk. – kezdte a lány.

- Az ismeretlen tett mindig ezt az érzést ébreszti fel bennünk. – szólt Aerúl. – Ha kiállhatatlan vagyok… túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy némely dolgot normálisan reagáljam le.

- Rhelix? – Aerúl csak bólintott. Saage megfogta az arcát. – A te hitvesed vagyok. Rhelix egy nagyon jó tanítóm, és bizalmasom. A kapcsolatunk félreérthető, de semmi olyan nincs benne, ami miatt elárulnálak téged, uram.

Aerúl átkarolta a nőt, és mióta felébredt, most az egyszer csókolták meg egymást. Hosszan, mint az friss szerelmesek.

- Annyira örülök neked, kedves.

- Szeretlek.

A lovak az erdő irányába kapták fejüket. Az istenek felpattantak, és kezük fegyverükön nyugodott.

- Mit láthatnak? – kérdezte Saage. – Nem érzek semmit sem.

- Ha nem érzed, akkor azt jelenti, hogy isten.

Nem mozdultak, de még a lovak sem. Az erdő fái közül egy kese mén bukkant elő, hátán pedig Akhamel ült. Megviseltnek látszott. Az istenekhez ügetett.

- Akhamel, fivérem! De jó újra látni. – üdvözölte Aerúl.

- Jó hírekkel jöttem. Menjünk haza!

Saage és Aerúl lóra pattantak, és a Szükség Fájához mentek.