A Sárkányistennő - V.

Fellah számára Rhelix egy vörös ruhát készített ki. Nőies volt, mert hasonló volt egy alkalmi viselethez. Volt kesztyűje, mégis testhez simult. Mintha arra találták volna ki, hogy egyszerre legyen egy nőhöz méltó és harchoz való.

Felöltözött, majd lement az alsó szintre. Rhelix már nagyban dolgozott a reggelin.

- Jó reggelt! – köszönt hangosan. Rhelix egyenes derékkal megfordult.

- Már elmúlt dél. De jó reggelt. Csinos vagy!

- Köszönöm. – Fellah a térdéig pirult.

- Mindjárt kész az ebéd. Foglalj addig helyet. – rábökött az egyik székre. Fellah szinte úszott a levegőben, majd leült.

- Nem akarsz hazamenni?

- Soha többé. Valami azt mondja, hogy többé már nincs helyem azon a földön.

- Megértelek. Érdekes egy történet mindenesetre.

- Sosem éreztem még azt, hogy legszívesebben megölnék valakit a puszta kezemmel.

- Ez nem lep meg.

Fellah elmosolyodott.

- Persze. Belőlem mindenki csak a csodabogarat nézi ki, de a harcost nem.

- Inkább a taktikázást nézem ki belőled, a rejtőzködést, és a meglepetésszerű támadást.

A lány meglepődött.

- Félreismertelek.

- Senki sem ismer igazán.

Fellah már éppen kérdezni akarta, hogy miért, amikor egy fekete nagy madár beszállt az ablakon. Holló volt, ez kétségtelen. De sokkal nagyobb, mint amit eddig valaha látott.

Rhelix megpördült a tengelye körül.

- Oh, szia.

- Szia? Mióta beszélsz a madarakkal?

Rhelix meghajolt.

- És mióta hajlongasz?

- Ő nem egy közönséges madár.

Fellah összehúzta a szemöldökét, és úgy bámult a hollóra. Nem tudta, hogy a szeme káprázik, vagy valóság, amit lát. A madár teste szétfolyt a levegőben, egy egybefüggő, fekete masszává vált, majd egyre nagyobb és nagyobb lett.

Egy henger alakú dologból csápok nőttek ki, és egy buborék. Végül karok lettek, lábak és egy fej. Pár pillanat múlva egy hibátlan külsejű, fekete hajú férfi ült vele szemben. Szemeik egymásba gabalyodtak, és Fellah úgy érezte, hogy az összes gondolatuk is egy és ugyanaz.

- Milyen csodás vagy! – mondta Aerúl.

A lánynak egy szempillantás alatt libabőrös lett a teste. Ismerős volt valahonnan a férfi, de nem tudta hova tenni.

Megőrültem. Semmi kétség! Bolond vagyok!

A lány hátrálni szeretett volna, mert a férfi felállt. Jóval magasabb és izmosabb volt, mint a többiek, akiket ismert. Inkább Rhelixhez volt hasonló.

- Uram! – mondta erre Rhelix.

- Ne uramozz. Együtt teremtettük a világot. – válaszolta cinikusan Aerúl.

- Hagy mutassam be… - Aerúl feltartotta a kezét, hogy csendre intsen.

- Ismerem őt már eonok óta. Úgy hiányoztál. Sokkal szebb vagy, mint amilyenre emlékeztem.

- Maga meg ki? – kérdezte Fellah.

- Sajnálom. Az új énje kissé tiszteletlen. – replikázott Rhelix.

- Ne aggódj, mindjárt tudni fogod.

Aerúl a lány elé lépett. Fellah nem tudta, miért, de felállt. A férfi kisimította nyakából a haját, és eligazgatta. Levette a kesztyűét. Egy levél volt a tenyerére kötve ezüstszálakkal. Végig a szemébe nézett. Alulról fogta meg a tarkóját. A lány lába megremegett, és úgy hullott a padlóra, mint egy rongybaba.

Rhelix kísérte Aerúlt, aki egy heverőre fektette az ájult lányt. Négy óra kellett, mire Fellah bőre ragyogni kezdett. Nem világított, mint egy angyal, csak egy lény vagy ember számára úgy tűnt, hogy halvány fakószínű aura veszi körül.

Nemsokára magához tért.

Kinyitotta a szemét. Rhelix a sarokban mosolygott, egy fekete hajú férfi pedig, a homlokát cirógatva nézett vissza rá.

- Üdvözöllek, Saage! – Fellah-nak természetes lett ez a név. Megvoltak az ősi emlékei, az emberi újjászületésének emlékei is. Részletekben.

- Üdvözöllek, Aerúl! – bólintott.

- Örülök, hogy épségben keltél fel. – mosolyodott el az isten. Saage-nak egyre jobban tetszett, mint férfi.

Saage felült. Látta, hogy Aerúl előtte térdel.

- Annyira régen volt. – megsimította a férfi arcát.

- Eonokkal ezelőtt láttalak utoljára. – felelt a férfi.

- Igen. – Saage szemébe könnyek gyűltek.

- Hogy érzed magad?

- Kicsit émelygek.

- Majd elmúlik, ha megszokod a testedet. – szólt közbe Rhelix a sarokból. – Reinkarnálódtál, hála Akhamelnek, de most még meg kell szoknod, hogy ismét köztünk vagy. Ha hányni akarsz, menj ki a kertbe.

Aerúl bosszúsan nézett Rhelix-re.

- Mi történt? Milyen évet írunk most?

- Harminc eont aludtál át – szép hasonlat a halálra. -, miután a Lázadó megölt téged isteni formádban.

- Ha isteni formámban meghaltam, akkor most mi vagyok?

- Most már isten. Ismét. Eddig emberként éltél, de ugyanúgy öregedtél, mint ők, csak sokkal lassabban. Nem születtél meg újra egyből istenként. Kellett a test.

- Ahhoz képest, hogy nem vagyok teljes jogú isten – Aerúl a szemét forgatta. -, jó kondiban vagyok. Értem, értem. Minden megvolt, csak éppen halandó voltam. Mint egy tünde. Te nem változtál semmit sem.

- Köszönöm. Azt szerettem volna, hogy mindig olyan legyek, mint amikor elvettek tőlem.

- Atyáddal mi újság? – kérdezte Saage, mire a férfi szemén szégyen futott át. – Szóval, még él. Remek. Az ellenség pedig, ugyancsak Akhamelnek, vagy az Ikreknek hála távol van.

- Te is tudod jól, hogy nem tagadhatom meg. – Aerúl egy pillanat alatt vált idegessé.

- Én ilyet nem mondtam.

- De gondoltál, és ez már majdnem ugyanaz. De örömmel érzem, hogy komolyan gondolod ezt.

- Ne aggódj, nem fogok semmit sem csinálni. Tanultam a hibáimból.

- Kik várnak még felébresztésre? Nem érzek mindenkit.

- Százak. Ne kérdezz neveket.

- Meddig tartott a háború?

- Háromezer évig.

- Hogy-hogy?

- Nagyon nagy csata volt. Így sem úszta meg mindenki épségben. Sokan álltak mellénk, vagy az ellenség oldalára. Az egész Földön háborúk dúltak.

- Miért ébresztettetek fel?

- Igazság szerint, ezt Akhameltől kellene megkérdezned, ugyanis, az ő fejéből pattant ki az ötlet.

- Akhameltől igazságot várni? Mint sivatagban az esőre…

- Hidd el. Megegyeztünk, és tudod jól, hogy átlátok a bátyámon, akár egy szitán.

- Mikor megyünk haza?

- Hamarosan.

- És a „hamarosanig” hol fogjuk az időt tölteni? – kérdezte, macskakörmökbe fonva a hamarosan szót.

- Itt.

- Tessék?

- Rhelix menedéke biztonságos, ameddig egy-két fogásra megtanítunk. Csak a biztonság kedvéért. Akhamel is jönni fog, és még páran. Mindig lesz valaki veled. Fizikailag és szellemileg is fel kell ráznunk, mielőtt atyánk színe elé járulsz.

- Miért kellene?

- Mert a halálod után, kitiltott a trónusról.

Saage szája elől elfogyott a levegő. Fejébe úgy villantak be az emlékképek, mint a villámok. A fejéhez kapott, és görcsösen rángatózva a padlóra zuhant.

Mindenre emlékezett, minden apró részletre, amit nem tudhat meg senki. Akhamel persze, más. Ő is benne volt, ő is tud mindent.

Ahogy jött, úgy múlt el a fejfájás.

Feltápászkodott, nem engedte, hogy bármelyik férfi is segítsen neki.

Aerúl közel lépett hozzá, hogy megölelje, de megálljt parancsolt neki.

- De hát, házasok vagyunk. – Látva Saage tekintetét, Aerúl inkább a másik férfira nézett. – Jó, rendben. Nem leszünk.

- Csak ott fent vagyunk házasok. Nem érzem, amit kellene.

- Rhelix majd megmutatja, hogy hol fogsz aludni.

- Igen. – bólogatott. – Megmutatom. Kövess.

- Saage. – szólt utána Aerúl.

- Igen?

- Sajnálom.

- Nincs mit. Most pihenek. Jó éjszakát!

- Jó éjt… kedvesem…

Aerúl nem éppen így képzelte el Saage visszatérését. Magában bízott abban, hogy egymás karjaiba borulnak, sírnak, ölelkeznek, csókolóznak. Saage újraélesztésében volt valami, amit nem tudott megmagyarázni.

Hogy ezt az emberi része adta hozzá, vagy a hirtelen információáradat, vagy egyszerűen csak az igazi énje, amit eddig ő nem ismert, nem lehetett tudni.

Nem baj, majd az idő eldönti. – gondolta magában.