A Sárkányistennő - VI.

Dy ébredése

Akhamel eleinte csak figyelte a lányt. Szebb volt a teste, mint eddig bármikor. Az utcáról bámult egyre inkább felfelé. Szolidan elhúzott függöny.

A lányon bőrszínű pongyola volt. Fésülte hosszú haját, majd egy tégelyből valamit a bőrére kent.

Akhamel három órán keresztül csak nézte, majd, amikor a lány feltehetőleg nyugovóra tért – leoltotta a lámpát -, akkor felteleportálta magát az erkélyre. Átsejlett az ablakon.

Egyből megütötte orrát a fekete ribizli édes illata. A lány bőre ontotta magából.

Állt a holdfényben, és az ágyon levő tüneményt nézte.

A lány nyugtalanul aludt, mintha érezné, hogy figyeli valaki. Forgolódott, nem volt kényelmes sehogy. Dörzsölgette a szemét, ásítozott, sóhajtozott. Akhamel látta, hogy mindig eszébe jut valami. Egy-egy ember, egy-egy helyzet, egy-egy szó. Eddigi lehetetlen élete, s a sejtés, hogy hamarosan egy fordulóponthoz érkezik az élete. Az isten tudta, hogy jók a megérzései. De hát, mit várjuk az éj istennőjétől? Dobálta magát, pofozta a párnát, rángatta a takarót, míg a végén felült.

A takaró lehullt a tökéletes mellekről. A szűrt fényben Akhamel elfelejtette, hogy látszik.

A lány kimeresztette a szemét, hunyorított, alig látta őt.

- Ki van ott? Ki maga?

A takarót visszarántotta a melle elé.

Akhamel azt sugározta felé, hogy ő csak egy látomás. Sokáig csendben volt, értetlenül bámult az irányába. A lány remegő kezekkel nyúlt a fiókhoz, és kutatni kezdett. Hamar megtalált egy doboz gyufát. Meggyújtotta az olajlámpát.

Halálra rémült attól, amit látott.

Egy nagydarab férfi állt a fésülködő asztala mellett. Hosszú szőke haja volt. Inget viselt, és bíbor felöltőt hozzá.

Akhamel megindult felé.

A lány ijedtében ide-oda kapkodta a fejét.

Nagy sokára kihámozta magát a rengeteg takaró alól, és kiugrott az ágyból. Egy gyertyatartót akart használni fegyverként. A falra tapasztotta a hátát, de kisvártatva sarokba szorult.

Az idegen egyre csak közeledett felé. Szinte lebegett. Nem lépett!!!

Egyre lejjebb guggolt. A gerince óhatatlanul szeretett volna egy emelettel lejjebb beépülni. A lámpa villogó fénye ijesztő maszkká varázsolta az amúgy finom vonású arcot.

Gyenge szorítással tartotta maga elé az ezüst eszközt.

Sírva fakadt, és nem sok választotta el attól, hogy sikítani kezdjen, de csak suttogás tört fel belőle.

- Kérem, ne bántson… kérem… vigyen, amit akar… csak hagyjon békén. - Szipogta.

Dy elgémberedett tagokkal tért magához. Egy ágyon feküdt, amelynek ágyneműi a szokottnál durvábbak voltak. Jobb karja lelógott az ágyról, és el is zsibbadt. Hosszú, szőke, hullámos haja beterítette az egész látómezejét.

Lassan feltápászkodott ülő helyzetbe.

Ekkor valaki széthúzta a függönyt, és a napsugarak aranyos színbe vonták az amúgy komor szobát. Az istennő egyből felismerte, aki ezt tette.

Kikelt az ágyból. Lába eleinte bizonytalanul tartotta halványan vibráló testét.

- Akhamel.

- Dy. Hoztam ruhát. – Akhamel egy halványzöld ruhát adott át neki, arany díszítéssel és zöld bársony sállal.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Öltözz fel, hazaviszlek.

Az a szó, hogy haza, Dy számára a megváltást jelentette.

Amikor az istennő elkészült, Akhamel egyszerűen kézen fogta, és elrepültek a fellegek felé.