A Sárkányistennő - XVII.

Saage nyúzottabban ébredt, mint eddig bármikor. Kifárasztotta az elmúlt majd’ egy hónap, és az álma is különösképpen nyugtalanította.

A kopogásra Aerúl is felébredt, az ajtóhoz botorkált. Kinyitotta. Zsargosz állt teljes páncélban, fegyverekkel. Harcba szólította őket. A világ minden pontján, szinte egy időben törtek ki lázongások, fosztogatások, kisebb-nagyobb csaták. Amelyiket tudta, gondolatával irányította, de a gnómok és az árnyéklények a közeli várost szorongatták. A Lázadó seregeit és az istenek utolsó védőbástyáját jelentő város védőit szinte már felemésztette a küzdelem. Elkezdődött.

A két isten hamar felöltözött, kieresztették a szárnyaikat.

- Remélem, hogy elég időnk lesz begyűjteni az árván maradtakat, míg ide nem érnek Dögevők. Akkor talán, még lesz remény.

- Remélem… - suttogta maga elé Saage.

Amikor meglátták a város romjait, és azt a sok testet, akik értük küzdöttek, mindegyik isten meghökkent egy pillanatra. Az Angyalok és az istenek egyöntetűen keresték a lelkeket, a Fehér Embereket, és próbálták egy helyre húzni a holttesteket, miközben fojtogatták őket a démoni lények.

Minél több lelket kellett gyűjteni, mert akkor annál többen segítették az istenek seregeit. A csata után pedig, visszaadják őket az éjszakának, és felszállnak a Holdra.

A város sikerült megvédeni. Megerősíteni nem. Sokan elmenekültek, főleg asszonyok és gyermekek, a férfiak nagy része pedig, odaveszett. Bármi is fenyeget, a város többet nem fog ellenállni.

Athaenea végigszámolta a lelkeket.

- Köszönöm a segítségeteket, gyermekeim. Nélkületek elveszett volna minden. – mondta Zsargosz.

Nem mosták le magukról a csata mocskát. Most, hogy minden gonosz eljövetele megkezdődött, nem volt értelme a tisztálkodásnak, feltehetően a másnap véres harcokat tartogatott.

- Régen nem éreztem úgy, mint ma. Még van élet a kezeimben. – mondta Khrull, és ökölbe szorította.

- Rengeteg dolgom lesz még. – replikázott Aerúl, akinek muszáj lett elvinnie a lelkeket a megfelelő helyükre. – A harc maga jó volt, legalább gyakoroltunk.

- Én élveztem. – szólalt meg Saage. – Imádtam lőni, és elvenni mások lelkét.

- Ahhoz képest, hogy új testben vagy, egészen jól játszottál. – morogta Khrull. – Mi a szám?

- Hetven. Ha jól számoltam.

- A végén még a nyomomba fogsz érni, vadászatistennő. – Khrull hangjában megvetés bujkált.

- Minden tanítvány felülmúlja a mesterét egyszer.

- Ha a fejemre nősz, letöröm a szárnyaidat, asszony.

- Hé-hé! Fejezzétek be. Elég másokat ölni, legalább egymással ne tegyük. – csattant fel Aerúl.

Khrull felállt, és kihúzta magát. Hatalmasabbnak tűnt a halálistennél.

- Fogd vissza a nejedet! Legközelebb, teszek is arról, hogy csendben maradjon. – ezzel elsétált. Aerúl Saage-hoz fordult.

- Bocs. Harc után, mindig ilyen.

- Nyugodj meg. Lepereg rólam minden szava.

Az igazság valójában az volt, hogy Khrull még mindig azt érezte, hogy Saage körül valami nem tiszta. Érzett valami rosszat, fenyegetőt, és minél inkább távol akarta tartani magát tőle.

Nem volt titok, ezt mindenki tudta.

Amikor minden elcsendesedett, és az Első Szülők végeztek az újjáalakítással, mindenki átöltözött. Sötét ünneplőruhát húztak, mert bár megkönnyebbültek, megannyi lélek várt arra, hogy visszatérhessen. A vacsora csendesen telt. Nem néztek egymásra, nem beszéltek egymással. Furcsa volt a nagy semmiben csengő villák kopogása. Láttak már jó pár csatát, Beriand minden ütközetében részt vettek, de ez valahogy más volt. Valami baljós rejtőzött a levegőben.

Saage később tért nyugovóra, mint a férje. Aerúl már várt rá a szobában.

- Büszke vagyok rád. – mondta, és megölelte a feleségét.

- Köszönöm.

- Hogy érzed magad?

- Fáradt vagyok. Kimerült, mintha gyenge lábakon kilométereket futottam volna. A lelkemen pedig, egy olifánt csorda lovagolt keresztül. Lefekszem.

- Jó éjszakát, kedvesem.

- Jó éjt!

Saage úgy öltözött át, hogy Aerúl véletlenül se lássa meg még a könyökét sem. Nem kellett sokat várnia az álomra.

Napokkal később sem javult a helyzet. Mindenki élt egymás mellett, de érezni lehetett az éles ellentéteket az istenek között. A Lázadó munkája elkezdődött. Régen is így volt, egy csata egymás ellen fordítja a testvéreket. Amikor egy meleg napon Saage megunta a többiek lógó orrát, kiment a közeli dombra, és a legtetején leült. A fűben egy hatalmas férfi, egy barbár és egy kislány harcolt. Ahogy ki tudta venni, a gyermek egy amazon volt. Kislány létére is páncélba öltözött, és úgy bánt a karddal, mintha Khrull áldotta volna meg ezzel a képességgel.

Saage mosolygott magában, észre sem vették az istennőt.

Pár férfi jelent meg a háta mögött. Zsoldos félorkok voltak.

- El tudjátok képzelni, mennyit kapunk azért a fattyúért? – kérdezte az egyik a többit. Saage úgy gondolta, hogy az álcázást még nem veti le magáról, de ha kell, közbelép.

- Mennyit? – kérdezte az egyik, amelyiknek csak egy szeme volt.

- Annyit, hogy hazamehetnénk hajóval, és seregünk lenne. – a nagydarab csípőre tette a kezét.

- Biztos elvezetne a többiekhez. Aranybánya. – morogta a harmadik sebhelyes.

A nagydarab utasította a többi félorkot és orkot, majd megindultak a két párbajozó felé. A barbár időben észrevette, hogy kik közelednek, és felkiáltott.

- Hester! Menekülj!

A barbár kivonta a másik kardját. Levetette szőrméjét, és a gyerek elé állt. A kislány egy ideig még nézte a közeledő végzetet, majd futni kezdett. A barbár hősiesen harcolt az utolsó leheletéig, de az orkok a lány után eredtek. Nyomukban suhant Saage is, kivonta álcázott fegyverét, felhúzta az íjat, és lőtt. Egyre több ork esett el. Remekül célzott, de az erdőben nyomukat vesztette. Majd egy hálóba akadt bele, s ahogy nem figyelt, az álcázás leesett róla. Az orkok mind rávigyorogtak.

Tudni kell róluk, hogy ők inkább héroszokat imádnak, mint isteneket, s oda fordulnak inkább, ahonnan több jó dolog fúj nekik.

A lányt is elkapták, és az erdő mélyében lévő táborukba vitték őket.

Hester összehúzta magát abban a kalitkában, ahova betuszkolták. Saage-t nem kötözték meg, de elvették a fegyverét. Bejött a nagyfőnök is.

A kinézete undorítóbb volt, mint a szaga. Megállt az istennő előtt.

- Téged nem adunk el, ragyogó asszony. Inkább megtartunk magunknak.

- Ha hozzám értek, a halállal játszotok. – jelentette ki Saage.

- Számomra nincs halál! – morogta a félork. Megragadta Saage nyakát, és a közeli falnak taszította. – A halál a cimborám, némber!

- Nem félek tőled. – Saage hangja nyugodt volt, arca nem tükrözött érzelmeket.

- Mi sem a haragodtól. – megcirógatta Saage arcát, mire a lány leköpte.

A félork arcon csapta az istennőt, akinek egy haja szála sem görbült meg. Saage újra köpött egyet.

- Törjétek be őket. Ha nem sikerül, öljétek meg őket.

Ezzel kimentek az orkok. Saage ekkor vette észre, hogy a kislány zokog. Odament a kalitkához, és megsimogatta a fejét. Szétfeszítette a rácsokat, és kiemelte a gyereket.

- Bántani fognak. – sírt a gyerek az istennő karjában.

- Nem fogom hagyni. – suttogta.

Az istenek mindeközben arról tanakodtak, hogyan tovább, amikor egy szolga befutott a hírrel, hogy Saage és egy embergyermek orkok kezébe került. A nők zaklatottan magyaráztak, a férfiak próbálták egymást túlkiabálni, míg az Első Szülők fejüket fogva gondolkodóba estek.

- Tudtam, hogy az orkok és azok a félszerzetek elárulnak minket! – ordított Aerúl. Hangja kitűnt a tömegből, és mindenki elcsendesedett. – Előre megmondtam, de nem hallgattatok rám!

- Nyugodj meg, fiam! – szólt Zsargosz. – Nem üthetünk rajtuk csak úgy. Saage túlélné, de a gyerek nem biztos.

- Igazad van, atyám. Mit gondolsz?

- Először is, mennyien voltak?

- Úgy harmincan. – mondta a szolgáló.

- Csak ketten estek csapdába?

- A barbárt megölték, és más nőt nem láttak velük menni.

- De hová vihetik őket? – kérdezte Thefillin.

- A Lázadóhoz. Egyértelmű. A Rengetegen keresztül mennek. Ott olyan lények élnek, amelyekről talán, még mi sem akarunk hallani.

- Akkor hogyan harcoljuk ellenük? – kérdezte aggódva a vörös hajú Rima.

- Nem maradt más, csak a fegyvereink, és az érintés képessége. – nézett vissza rá Athaenea.

- Ez lehet csapda?

- Minden lehetséges változatra fel kell készülnünk, sajnos, semmit sem tudunk biztosan. – Zsargosz egy pillanatra elgondolkodott. – Jól van, rendben. Menjetek, pihenjetek. Egy újabb csata áll előttünk, minden erőnkre szükség van.

- Együtt kellene, itt és most egy tervet kidolgozni. Legalább egyet. – mondta Aerúl.

- Elég idő a pihenés arra, hogy mindenki egy ésszerű tervvel álljon elő,mint most, amikor ilyen paprikás a helyzet.

- Igazad lehet. Túlságosan is az érzelmeim irányítanak. – Aerúl bár ezt mondta, mégis úgy gondolta, hogy menni kellene minél előbb. A gyermeknek minden másodperc számít, Saage pedig, egyre közelebb kerül a Lázadóhoz. Odafordult a szolgához. – Szólj a harcosainknak!

A szolga elsietett.

Mindenki felállt, elment a lakhelyére, hogy felkészülhessenek a harcra. Ki imákat mormolt, volt, aki gyakorolt, más aludt. Aerúl fel s alá járkált. Állandóan csengett a füle a halottak miatt, de nem ment értük. Ez azt jelentette, hogy megannyi árva az élők között bolyongott.

A Nap már lemenőben volt, amikor az istenek megérkeztek a Rengeteg széléhez. Zsargosz utasította a nőket, hogy maradjanak hátul, és álcázzák a környéket. A nők mögött Angyalok álltak, és figyeltek. A férfiak körbevették az orkok táborát.

Ahhoz képest, hogy égett a tűz, az ég világon semmi sem mozdult.

- Bizsereg a hátam, valami készül. – mondta Aerúl, és Zsargoszra nézett.

- Tudom. Nekem is rossz megérzésem van.

- Hol tarthatják Saage-t és a gyereket?

- Egyáltalán nem érzem őket. Nem tudom, hogyan csinálják, de nem érzem őket. Rejtve vannak előttem. Szerintem abban a sátorfélében vannak.

- Na jó. – Aerúl felállt, és elindult, mire Khrull visszahúzta.

- Hűtsd le magad. Ez rossz taktika.

- Ezek csak orkok, és félszerzetek. Büdösek, erősek, de nem tudtak szembeszállni velünk. – morgott vissza Aerúl.

- Akkor is a legkevesebb áldozattal kell véghezvinni mindent. – szólalt meg Rhelix. Aerúl már el is felejtette, hogy a szőke férfi még létezik. – Használjunk manipulációt.

- Nem is hülyeség. Majd az éles nyelvemmel fogom őket kardélre hányni. – vágott vissza Khrull.

- Nem mond hülyeséget. – kezdte Lakrosz. – De nem lesz teljes hatással azokra, akiket eleve mágiával hoztak létre.

- Elhallgassatok! Azt akarjuk, hogy a gyerek megmeneküljön, és Saage is épségben kijusson onnan. Egy egybehangzó terv kell mindenkitől, amiben mindenki tudja, hogy hol van a helye. Ha felkel a Hold, akkor kezdjük el. Addig figyelünk.

- Jól van na.

Pár ork sötétedéskor előjött, és molyolt valamennyit a környéken. Ettek nyers húst, bementek, kijöttek a sátorféléből. Az istenek megbeszélték a haditervet, és valahol belül élvezték, hogy az orkok nem is sejtik, hogy a környéken vannak.

Mindenki felkapta a fejét, amikor Saage-t kihurcolták az egyik fához, kezében fogta a gyerek kezét.

Khrullnak és Rhelixnek minden erejére szüksége volt, hogy Aerúlt visszatartsa.

- Csak egy csepp véred kell, istennő. – mondta az egyik nyurga orkfajta.

- Csak a halálom által. – Saage arca kemény lett.

- Minek a fölösleges erőfeszítés? Csak adj egy cseppet, és elengedünk. Megmutatjuk az irányt a helyes út felé. Mehetsz. Csak egy cseppet.

- Egy hajszál nem kell? Egy köröm? Hm? Vagy egy könnycsepp? Nyál? – Saage közelebb lépett az orkhoz. – De egy érintés is az égbe emelhet.

Saage teste izzani kezdett, és megérintette az elfajzottat. Az egy szempillantás alatt a semmivel lett egyenlő. Az istenek kiléptek a fák közül. Mindenki elővont fegyverekkel masírozott előre. A sátorféléből előbújtak az orkok és félszerzetek. A kislány összegömbölyödött a földön, kezét a fülére tapasztotta.

Aerúl és a nagydarab ork került szembe.

- Ha hagytok elmenni, akkor hazamehettek. – próbálkozott a halálisten.

- Ki vagy te, hogy alkudozol velem?

- A halál istene vagyok, Aerúl. Az életedet veszem, ha veszélyezteted az életünket! A testvéreid sorra halnak, és te is velük. Add fel!

Aerúl kardját az ork nyakánál tartotta.

- Kezedbe adom a választás lehetőségét. Élet vagy halál?!

- É l e t… - nyögte ki morogva az ork.

Rhelix felkapta a kislányt a földről. Saage is abbahagyta a félszerzetek megérintését, és mindenki csak megsebesítette az ellenfelét.

Az istenek kihátráltak az orktáborból, majd eltűntek.

A nagydarab ork üvölteni kezdett – hogy a foglyokat elvesztették, valaki előtt felelniük kell. Egymást kezdték el marni.

Ezt még látták az istenek, majd eltűntek, és otthon öltöttek alakot ismét.

- Hogy van a gyermek? – kérdezte Zsargosz.

- Semmi baja nincsen, csak megijedt. – felelte Athaenea.

- Vigye valaki vissza Smurniaba.

A Sorsistennők hazavitték a kislányt. Ezalatt Aerúl és Saage elkülönültek a többiektől. Nem szóltak senkihez sem, csak bementek a szobájukba, és ott beszélgettek.

- Köszönöm. – Saage arcáról eltűntek a hegek, mintha nem történt volna semmi.

- Nem kell. Ez magától értetődő. Ott van gyümölcs, egyél. Szükséged van vitaminra. Ott van tiszta ruha.

- Inkább megtisztítom magam, és pihenek. Az jobban rám fér.

- A szolgák majd készítenek fürdőt neked.

- Mi a baj?

- Az az érzésem van, hogy hibáztam.

Aerúl levette az összes ruháját, Saage-nak háttal állt. Ekkor látta az istennő, hogy a férfi hátán furcsa hegek vannak. Már gyógyulóban, de még mindig élesen látszanak. A mai, sőt, az utóbbi idők csatáiban nem sérült meg. Aerúl soha nem sérült úgy meg, hogy az ne hegedt volna össze hamar. Ezeket a sebeket magának okozta, és sózta, hogy emlékeztessék.

De mire?