A Sárkányistennő - VIII.

Egy egész esztendő, s egy pici telt el csendben. Nyár elején járt az idő. Saage most az egyszer úgy gondolta, hogy valamit jól megtanult. Rhelix torkán taposott, miközben két kardját a férfi füle mellé döfte bele a földbe. Aerúl csak messziről csodálta őt. A kapcsolatuk teljesen megváltozott, mint ahogy Saage mondta, itt lenn nem voltak házasok. Rhelix annál inkább közelebb került hozzá. A közös edzések és az éjszakai beszélgetések alkalmával mind jobban szimpatizáltak. Akárhányszor Aerúl próbálkozott, falakba ütközött.

Igazából, bárkit közel engedett, aki nem Aerúl volt.

- Egyszer neked is meg kell enyhülnöd.- mondta Nilde Saage-nak, egyik este a vacsoránál. A balsorsistennő csak piszkálta az elé tett ételt.

- Egyszer. Majd. – az utolsó szót érezhetően megnyomta. – Most még nem. Képtelen vagyok rá.

- Mi a bajod vele? – Nilde zöld szemével Aerúlra villantott.

- Az igazat megvallva, az ég világon semmi bajom nincs vele. Egyszerűen, csak nem érzem, hogy közelebb kellene lennem hozzá. Az eszem valahogy nem szeretné. Nem tudom, miért, de érzem, hogy így a jó.

Saage maga is meglepődött, amikor kimondta a szavakat. Valahogy más színben tűnt fel neki hirtelen, mintha a kimondott szavak felébresztették volna az addig alvó részét. Tudta, érezte, látta, hogy Aerúl szerelmes belé, annyi mindennel kedveskedett neki. Sokszor mosolygott magában, hogy a halál hoz neki virágot, vajon, mit vihet egy halandóak? Most is erre gondolt, de gyorsan elhessegette. Viaskodott benne a feleség és a barát. Talán az eonok nem múlnak el nyomtalanul.

Saage befejezte az étkezést. Megigazította vörös ruháját, és felállt az asztaltól. Kiment az étkezőből. Aerúl követte, és kisvártatva utol is érte. Leültek a ház előtt kialakított padra. Aerúl az egyik végén foglalt helyet, Saage a másikon.

Egy ideig csendben ültek, majd Aerúl törte meg ezt.

- Ma keltünk egybe. Sok boldog évfordulót kívánok neked! – mondta a férfi, és a nő mellé egy lapulevélbe csomagolt valamit tett le. A nő elvette, és kibontotta. Hatalmasat dobbant a szíve, amikor meglátta a nyakláncot. Egy pillanat alatt elfutotta a könny a szemét.

- Köszönöm. Hogy emlékezhettél így erre?

- Sosem tudnám elfelejteni azt a pillanatot, amikor mellettem álltál tetőtől talpig páncélban. Véresen, atyám előtt, aki megáldott minket. – mondta a férfi, és beleharapott az alsó ajkába. Inkább ez, minthogy bárki is sírni lássa.

- Ne legyél szentimentális, Aerúl! A halálhoz nem illik ez a romantika. – mondta a nő hidegen.

Aerúl felállt, és a gang szélére ment. Zsebre dugott kézzel állt, és nézte a naplementét. Szerette volna, ha a lenyugvó nap eltemeti magával a fájdalmát a hegyek között.

Saage viszont, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Kényelmetlenül érezte magát. Eljött az idő a beszélgetésre, viszont szeretett volna távol is maradni, éppen úgy, ahogy Aerúl nyakába ugrani is. Ölében gyűrögetni kezdte a lapulevelet. A nyakláncot nem vette fel. Nem tudta, mi lenne a jobb. Felvenni, és nem érezni, vagy úgy megbántani a férfit, hogy végleg elvágják kapcsolatuk szálait.

- Sajnálom.

- Most pedig itt az ideje, hogy odaadjak neked valamit, amit már az ébredésed pillanatában kellett volna. – lehajtott fejjel visszafordult a lány irányába, és valamit tartott a kezében. Saage nem látta, mert még mindig zsebre volt dugva.

Majd végül egy gyűrűt tartott az orra elé.

- Illik a nyaklánchoz. Azóta őrzöm, hogy álomba merültél.

- Rhelix említette, hogy meg fogok lepődni ma. Nem sejtettem, hogy miért. Valóban meglepődtem, és jól is esik. Ugyanakkor, nem tudom, mit kellene csinálnom. Tudom, mire vársz, mit kellene tennem, de nem tudom, hogy én azt akarom-e.

- Nem szeretnék erőltetni az ég világon semmit sem. De szeretném, ha nem lenne ez a távolság köztünk. – mondta Aerúl. Őszintesége betöltötte a levegőt.

- Szeretném lerombolni. – váltott Saage.

- Ennek igazán örülök. Mondtam már, hogy csinos vagy? – Saage elpirult.

- Ne udvarolj. A végén még elveszek. Aminek mindenki örülne, csak nekem lenne furcsa.

- Nem számít, hogy mit gondolnak mások. Ez nem tartozik másokra – ezt úgy ejtette ki, mintha azt mondaná, patkány. – Ketten kellünk egy kapcsolathoz, és a megoldáshoz is. Ha nem beszélsz, nem tudom, mi játszódik le benned.

Már a csillagok táncoltak az égen, amikor befejezték a beszélgetést. Átrágták magukat azon, hogyan kellene tovább élniük egymás mellett úgy, hogy se nem marják egymást, se nem idegenek. Arra jutottak, hogy megpróbálják úgy, ahogy régen voltak.

Saage a végén odabújt Aerúlhoz, és a vállára hajtotta a fejét. Aerúl átkarolta, és a fejét a nő fején pihentette.

- Későre jár.

- Nem érdekel. – nem mozdultak.

A Nap első sugarai már kikandikáltak a hegyek közül, de ők még mindig ugyanazon a helyen ültek. Mintha megkövültek volna, és évezredek teltek volna el teljes nyugalomban.

Az idilli állapotot az törte meg, hogy valami egy nagyot villant, majd óriási robaj hallatszott mindenfelől. Aerúl ösztönösen magához húzta a nőt, és betakarta mindenével. A robbanás ereje eltaszította őket a háztól. Vérző szájjal, felrepedt homlokkal tápászkodtak fel, és nézték a lángoló házat, amiben MINDENKI benne volt.

Saage a szája elé kapta a kezét, mert egyszerre akart sikítani és hányni is. Aerúl szoborként állt mellette.

- Mi…? Hogyan…? – Saage képtelen volt akár egy értelmes szót is ezeken kívül kimondani.

- Nem tudom. Villámok. – A ház mögötti égre mutatott, amely sötétségbe borult, és ontotta magából égető villanásait.

- Ki tette ezt? A többiek?

- Nem volt bent senki. Éreztem, hogy hajnalban hazatértek, csak még maradni akartam egy kicsit veled, kettesben. Hogy ne legyél egyedül. Fogalmam sincs, miért történt ez.

- Miattam… - felelte elhaló hangon Saage.

Az eső eleredt, mintha csak az Égiek oltani akarták volna. Megjelentek sorban a többiek is. Dy, Khrull Akhamel, Pellah, a sorsistennők. A hátuk mögött álltak meg, és bámulták a füstölgő romokat. Az eső csak a házra esett, máshová nem. Amikor a szenesedett rom megbékélt, az eső is elállt.

Saage végig Aerúlhoz tapadt, mintha a férfi bármilyen csapástól meg tudta volna védeni.

A többiek Saage-t kérdezgették, hogy jól van-e, mi történt. Semmilyen kérdésre nem tudott válaszolni. Végül Aerúl borult ki előbb.

- Hagyjátok már abba, nem sérült meg! – szemei éppen úgy villámlottak, mint a távoli ég.

A többiek elcsendesedtek.

- Mennünk kellene. – lépett Rhelix Sagge háta mögé. – Haza kell mennünk.

- Haza. Ez egy kicsit nehéz lesz. Nem gondolod?

Aerúl a másik férfira nézett. Szemmel csatáztak. A többiek várták a végkifejletet.

- Nem oda gondoltam. – mondta Rhelix, és felfelé mutatott. – Van más megoldásom.

Saage még mindig nem tért magához. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Rhelix a vállára tette a kezét, és elhúzta a romoktól.

Rhelix ment elöl egy kis kompániával. Utánuk Saage és Aerúl, majd még egy kisebb csoport. Mindenki éberen figyelt. Saage és Aerúl fogták egymás kezét.

- Sajnálom.

- Nincs mit. Nem te tehetsz róla. – mondta a lány, aki végig a földet bámulta.

Az erdő közepébe mentek, mélyen be a fák közé. Rhelix, amikor vezetett valakiket mindig egy bölcs öregúrnak látszott, ahogy hatalmas botjával érzékeli az irányt. Megállt egy óriási tölgy lábánál, és a tömeghez fordult.

- Íme. Az új rókalyuk. – mindig így nevezte a búvóhelyeket.

- Ez? – fintorgott Ser’Sei.

- Álcázott lak.

Amikor bementek, maguk is meglepődtek. Minden bútor fából készült, a környezet növényei visszaköszöntek a vázafélékben. A szemük egyszerre nem tudta befogadni a látványt. A hatalmas tér gyertyáktól, a kandalló tüzétől és az olajlámpásoktól volt sárgás. Táncoltak a fények, és sejtelmesen bár, de fel lehetett fedezni, hogy nem hagyományos fa méretű belül.

Több emeletes volt, és éppen jó volt arra, hogy megbújjanak benne.

- A Szükség Fája, igaz?

Rhelix cinkos mosolyra húzta a száját.

- Jól elrejtettem a kíváncsi szemek elöl, nemde?

- Hogy akadályozod meg, hogy megtalálják? – kérdezte Aerúl.

- Seidalok­*. Tizenkét darab.

Aerúl nem kérdezett többet. Rhelix egy valamiben volt nagyon jó. Az álcázásban. A növények mindig is a szolgálatában álltak az isteneknek, de ő még a természet istenét is megszégyenítette. Aerúl el sem tudta képzelni, hogy a vérszívó fákat hogyan tudta rávenni arra, hogy ezt a tölgyet védjék, akár a saját testük által.

Az álcázásba pedig, inkább bele sem gondolt.

Aerúl felkísérte Saage-t a hálóhelyére.

- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Rendben. Nem erőltetek semmit sem.

Mint mindig, tette hozzá gondolatban.

Aerúl megsimította Saage arcát, majd megölelte. A nő viszonozta. Jól esett neki, rég nem érezte kedvesének ölelését. Saage szinte belebújt a férfi mellkasába. Az simogatta az istennő haját, derekát, hátát, s közben nézte a zöldes szoba falait, berendezését. Aerúl lenézett a nőre.

- Hogy érzed magad?

- Majd túlleszek rajta, köszönöm. Örülök, hogy nem hagytál magamra egyből. Érzem, hogy biztonságban vagyok most.

- Örülök neki.

Sokáig simogatták, és ölelték egymást.

- Pihenj le. Sok volt ez az egy nap. – mondta Aerúl.

- Szófogadó leszek. – mosolygott Saage. A férfi most először látta, hogy őszintén reagál.

- Jó éjszakát!

- Jó éjt, kedvesem! – Aerúl még egyszer visszafordult. – Ha éjszaka bármire szükséged lenne, két szobával lakom arrébb. Nyugodtan felkelthetsz. – majd távozott.

Saage levette a ruháit, és úgy ahogy volt, alsóruhában, lefeküdt. Nem vártak vendéget, nem volt hálóing, de mivel minden hirtelen történt, nem is várta el. Majd holnap elrendezi magát, hiszen ki tudja, meddig lesznek ezen a helyen.

Sokszor felébredt az éjjel folyamán. A szobája előtti hangokra, furcsa ropogásra, szörcsögésre. Pislogott a sötétben, persze, semmit sem látott. Az hajnal derekán ébredt fel ismét. A mellkasában furcsa nyomást érzett. Nem tudta, hogy mi az. Úgy gondolta, hogy átmegy a hitveséhez, és mellette alszik tovább.

Így is tett. Amikor benyitott, egy furcsa kép tanúja lett.

Aerúl egy másik férfival szemben állt. Nem kellett sok hozzá, hogy kitalálja, ki az. Zsargosz volt, az Első Atya.

Mivel csendben mozgott, nem vették észre, még a kitárt ajtót sem. Az isteni fény beborított és elvakított mindent és mindenkit.

- Aerúl. Legkedvesebb fiam! Segíts nekünk! Ments meg minket! Térjetek haza, és szabadítsatok ki minket a Lázadó fogságából!

- Saage… - suttogta maga elé a férfi.

- Ő a legfontosabb! – mondta Zsargosz, majd szertefoszlott, és a szobára sötétség borult.

- Aerúl! Kedves! Ébredj! – Saage kezei aprók voltak Aerúl vállaihoz képest. Hiába voltak istenek, akkor is nőiességét nem tudta leplezni. Odaült férje mellé, és keltegette.

Aerúl a nő torkába markolt. Saage egy pillanat alatt elgyengült. Mielőtt elájult volna, a férfi elengedte.

- Saage. Bocsáss meg!

Kis időbe telt, mire Saage magához tért.

- Semmi gond. Elfelejtettem, hogy nem szabad felébreszteni álmodból, uram. – Aerúlban felébredt a férfi. – Furcsa hangokat hallottam, és bejöttem.

- Sajnálom. – még nem volt eléggé éber ahhoz, hogy komolyabb gondolatokat közöljön bárkivel is.

- Hagyd ezt abba. Pihenjünk le inkább mind a ketten.

- Rendben van.

Aerúl teret engedett maga mellett Saage-nak. A nő odakucorodott mellé, és elaludtak.

Az hajnal további része csendben telt.