A Sárkányistennő - XIII.

A fény éppen csak átsejlett a felhőfátyolon, de a kezében tartott pikkely túl nagy volt ahhoz, hogy hal legyen, s a halak úgysem járnak a földön. Ők csak úsznak.

Sárkány volt. A szűrt fényben próbálta kitalálni, hogy milyen színű, akkor tudhatná, hogy milyen. A felszíne egészen egyszerű, fényes, selymes. Talán Hematit. De a Hematit Sárkány még nem ébredt fel.

A LÁZADÓ! Itt van! Hasított belé a gondolat. Aerúl azt mondta, hogy már elkezdődött a vég, mégsem hitte, hogy amikor minden isten itt tartózkodik, akkor fog támadni. Megnyugtatta magát, és megpróbálta visszaaludni.

Reggelig felébredt minden apró kis neszre, kaparásra. Egy szörszálhasogatóan éles hangra ismét felült.

- Tündérek. – mondta nyújtott hanggal Aerúl, aki akkor fordult át a másik oldalára.

- Ilyen hangosak?

- Igen. Amikor eljön a reggel, mindig kicsinosítják a lakhelyünket.

- Rabszolgák?

- Nem.

- Akkor? Van még olyan lélek, aki takarít azért mert szeret?

- Az életük eleme. A tündérkirálynő pedig, szövetségesünk. Megmentettük még a világ születése környékén, azóta ezzel szolgál minket.

- Nem is tudtam.

- Senki sem tudja. Csak Akhamel és én voltam ott. Amikor dolgoznak, azt mi átalusszuk, vagy olyan hangzavar van, hogy nem halljuk.

Aerúl hamar visszaaludt. Azt sem érzékelte, hogy Saage kiszállt az ágyból. Az apró kis lények apró rongyokkal tisztogatták a ház erezeteit. A leveleket porolgatták. Saage életében először érzett magában melegséget.

Mosolygott rájuk.

- Milyen aprók. – suttogta a levegőbe. A tündérek néha-néha ránéztek, visszamosolyogtak, de egy pillanatra sem hagyták abba a munkát. Amikor a felkelő Nap meleg sugarai bevilágítottak mindent, akkor valami kis tasakból port szórtak magukra, és eltűntek.

- A Nap fényében csak a nagy tündéreket látod. A kicsik eltűnnek. – nyöszörögte Aerúl.

- Azt hittem, hogy visszaaludtál.

- Érzem, ha elmész. Mióta összekötöttük az életünket, azóta tudom, hogy mi van veled. Megérzem, ha nem vagy itt. – ismételte magát a férfi, Saage innen tudta, hogy még nincs teljesen ébren. Megfordult, és belebámult a szoba szűrt fényeibe. Teljesen más volt, mint korábban, este.

- Akkor is éreztél, ameddig aludtam?

- Mindig éreztelek. Bennem voltál. – mondta a férfi.

- Hűséges vagy, akár egy kutya.

- Nem vagyok kutya, Saage. – mordult egyet, és a hatalmas, izmos test megnyúlt. A nő érezte, hogy feldühítette a férfit.

- Én nem érzek semmit sem. – mondta Saage félig közönyösen, félig szomorúan.

- Harminc eont aludtál. Az érzékek nem működnek úgy ahogy nálam, aki fent volt.

- Hogy lehetek isten, ha nem fejlődöm úgy, ahogy kellene?...

- Nincs olyan megkötés, hogy egy év alatt be kell pótolnod mindent, amit addig tudtál. Az a lényeg hogy végeredményben olyan legyél. Az idő másodlagos.

- Azt hiszem, hogy nemsokára mindenki felkel. – váltott témát Saage. – Lassan te is kikelhetnél az ágyból.

- Igazad lehet… - mondta Aerúl, de még mindig a hátán feküdt.

- A férfiak a leglustább lények a világon. Egy valamit teremtettek bennük tökéletesnek, az pedig a lustaság. – Saage dacosan keresztbefonta karjait. – Tudod, Aerúl, több lénye hal meg ágyban fekve, mint a csatamezőn… a lustaság öl, nem a kór.

Aerúl erre felpattant, mintha az áram csapta volna meg. Megfeszítette lábait, meztelen testén minden izom egyszerre megrándult, majd megnyúlt. Karjait felfelé tárta szét, és nyöszörgött, miközben széthúzta tagjait.

„Sokkal szebb, mint gondoltam!” Mondta magában Saage, aki sosem érezte magát jobban nőnek, mint most, ahogy elnézte az urát meztelenül nyújtózni.

Amikor lementek a reggelihez, már mindenki teljes díszben a helyén ült. Amikor beléptek, mindenki felállt.

- Nem reggeli lesz ez fiam, hanem tanácskozás. – dörrent Zsargosz hangja. – Saage, te menj ki. – parancsolta keményen az Első Atya.

- Rendben. – Saage kötelességtudóan meghajolt, felemelte a gyümölcsös kelyhét, és odahajolt Aerúlhoz. – A szobánkban leszek.

- Később csatlakozom. – mondta a férfi.

Saage bosszús volt valahol a lelke mélyén, de azt is érezte, hogy ezt kell tennie. Mintha már egyszer megtörtént volna mindez.

Egy hajlott hátú emberformát pillantott meg, aki rongyokban volt. Koszos rongyokban, bűzösen. Odament hozzá.

- Segíthetek valamiben, ismeretlen? Az istenekhez így nem lehet jönni. – mondta, s leguggolt az idegenhez.

- Nagyon kedves vagy hozzám istennő. – sziszegte. – Azt hiszem, kicsit eltévedtem. – s már fordult is ki az ajtón.

Saage összehúzott szemöldökkel felállt, és a bicegő alakra nézett.

Ismerős volt neki, de nem tudta hova tenni. Ha minden igaz, akkor csak nehezen és hosszú idő után fog igazán emlékezni mindenre. A szobájánál járt, amikor valaki megszólította.

- Elnézést, a tanácskozásra jöttem. – megfordult, és egy vörös hajú, csodálatosan szép nő állt vele szemben.

- Menjen tovább egyenesen.

A vörös hajú biccentett, és elsietett.

Egy angyal. Gondolta magában.

Aerúl csak késő délután jelent meg ismét. Csapkodott, és olyan dühös volt, hogy a tükör felszíne is megrepedt a belőle áradó hidegtől.

- Mi történt?

- Semmi. – morogta. – A Lázadó közelebb van, mint gondoltuk. Az áruló kutya! Ahogy alkalmam lesz rá, megölöm. A tulajdon két kezemmel.

- A szerződés nem tér ki erre. Ezzel még nem szegett meg semmit. De ellene fordíthatjuk ezt.

- Tudom. Tudjuk. Viszont Zsargosz mondott valamit, aminek lehet, hogy nem fogsz örülni, és elméletileg nem szabadna, de elmondom.

Saage rémülten ült vissza a karosszékbe.

- Azt mondta, hogy akármi is lesz, téged nem használhatunk fel, te nem harcolhatsz.

- Van még valami, ugye?

Aerúl bólintott.

- Nem bízik meg benned annyira, hogy a harc közelébe engedjen. Bizonyítanod kell. – Saage rosszul érezte magát. Forgott vele a világ. Valami rossz előérzete volt. – Mindenki érzi ezt rajtad kívül, Saage. A harmadik napirendi pont, hogy teljesen el kell határolnunk az atyádtól. A Lázadótól.

A nő arcából kifutott minden vér.

- Harcolnom kell.

- Tudom.

- Kivel?

- Gondolom, valakivel közülünk, vagy az egyik olyan lénnyel, akit akkor használnak, amikor valakit megbüntetnek. Még nem vagy elég erős ehhez. Meg is sérülhetsz. Akár halálosan is.

- Gyakorolnom kell. Isten vagyok! Nekem nem parancsolhattok csak úgy! Nem maradok ülve, ha állni akarok! Az utolsó bástyátok leszek! Kijátszhattok!

- Mi? Kockáztatnád az életedet?

- Ha gyakorolhatok, nem lesz baj.

- Kivel tennéd?

- Mondjuk veled, Khrullal és Rhelix-szel.

- Pár napon belül lesz a megmérettetés.

- Ha velem lesz a nyíl, és a kard, semmi bajom nem fog esni.

Ebben maradtak. Saage odament Aerúlhoz, hogy megölelje, de a férfi nekirontott. Váratlan volt, a csapás a semmiből jött. A földre lökte, majd a hasához érintette kardjának végét, és kicsit megnyomta.

- Látod? Még nem vagy kész.