A Sárkányistennő - XIX.

A nyugodt idők elmúltak Valassy-ban. A Magvető hava már majdnem elmúlt, s az idő is tudatta mindenkivel, hogy lassan közeledik a Hulló Levelek hava. Az istenek észre sem vették a forduló közeledtét, hiszen napjaik lassanként csak harcokból álltak. Azt sem tudták, hogy milyen lehet aludni, vagy legalább egy helyben, nyugodtan ülni. A napok kegyetlenségeit fojtóbbá tették az időjárási viszontagságok.

Egy idő óta a Nap sem kelt fel. Az égen egybefüggő szürke felhők úsztak, éjjelente nem látszottak a csillagok.

- Szomorú. Undorító. Nem találom a megfelelő szavakat. – mondta Saage, miközben csípőre tett kézzel nézte az eget.

- Olyan az egész, mint amilyen a színe. Szürke. – felelte Aerúl, miközben a nyakát ropogtatta a falnak dőlve.

- Miért történik mindez?

- Erre nincs válasz.

- Az utóbbi időben több a kérdés, mint a felelet.

- Tudom. – mondta a halál istene, és odalépett a nő háta mögé.

Mindenki aggódott, és úgy élte meg a napokat, mintha az utolsók lennének. Nem kockáztathatták meg, hogy szeretet nélkül, vagy haragban esnek el.

- Minden azt mutatja, hogy a Lázadónak mekkora az ereje. Hogy ezt előidézte, azt jelenti, hogy már boszorkányai is vannak.

- Borzalom.

Saage nyugtalanul dülöngélt egyik lábáról a másikra.

- A kémeink szerint a Lázadó seregei már készen állnak. Mióta elkezdődött, az ellenség folyamatosan mozog és dagad. Ki tudja, mit gyűjtött össze a Lázadó az Ismeretlen Vidéken.

- Úgy tudtam, az kihalt terület. – mondta Saage, és riadtan nézett Aerúlra.

- Sosem voltunk ebben biztosak. – mondta a férfi. – De csak egy sárkány érzi igazán, mi folyik ott. Könnyebb volt úgy élni, hogy ismeretlennek bélyegezzük, mint bármi másnak.

- Innen még mi várható? Mire kell felkészülni?

- A múltban, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, még hátra volt az esküvőnk és megannyi ünnep. De az esküvőnkre készültünk. Nem törődtünk az idővel, mert már jócskán benne voltunk a Hullásban. Voltak ráutaló jelek arra, hogy valami közeledik, de nem törődtünk vele. Azzal sem, hogy hol eltűntél, hol nem tudtál megmagyarázni pár dolgot. Semmivel sem. Aztán a nászéjszakán megjelentek a szörnyek, és elkezdődött a pusztulás. Meghaltál kerek harminc eonra. A világunk is elhalt, s megmaradtak az emberek, illetve azok a lények, melyek elfogadták a Lázadót.

Ekkor Saage-nak eszébe jutott valami.

- Azt mondtad, hogy egy sárkány érezheti csak, hogy mi van az Ismeretlen Vidéken?

- Igen, azt.

- Az atyám, a Lázadó, egy sárkány, igaz?

- Igen.

- Akkor legalább félig sárkány vagyok, igaz?

- Igen. – Aerúl összehúzta a szemöldökét.

- Akkor elvileg én érzem, hogy mi van ott?

- Nem vagy teljes mértékben sárkány, de érezheted.

- Nem érzem, hogy lenne ott valami.

- Az isteni oldalad befolyásol.

- Isteni?

- Az anyád volt az istenek első formája. Westernra. A Lázadó, amikor rájöttek, hogy nem tökéletes, elvitte magával. Aztán jöttél te, Westernra pedig a feledés homályába merült.

- Akkor ő van az Ismeretlen Vidéken.

Aerúl megmosolyogta Saage egyszerű gondolatmenetét, de azért igazat is adott neki. Furcsállotta, hogy ez eddig egyiküknek sem jutott eszébe.

Aztán inkább visszafogta magát, mégis csak Saage szüleiről van szó. Rosszul érezte magát, hogy mint egy végtelen történetet, arra kényszerítette a szerelmét, hogy újra átélje ennek az időszaknak a borzalmait.

Saage a trónusok felé indult, amikor az ajtónál belebotlott Imodesz, Beth és Galliszter hármasába.

- Áh. Sziasztok! – mosolygott rájuk, de nem akart beszélgetni velük. Tovább igyekezett, mire Galliszter visszahúzta.

- Gyakorolnod kellene, hogy szembeszállj a Lázadóval. – mondta neki Galliszter, az állatok istene.

- Hagyj békén! – ripakodott rá Saage, és elment mellőlük.

- Mi ütött belé? – kérdezte Beth.

- Kritikus időszak. – felelte Imodesz.

Saage kisietett a lakhely elé. Az ég vörösbe borult. Aerúl megjelent mögötte.

- Itt a vég. – mondta csak úgy magának Saage.

- Igen. – válaszolta Aerúl.

- Mi a következő lépés?

- A végjáték. Meg kell várnunk, hogy a Lázadó a közelbe érjen, betörjön, és akkor kell lépnünk.

- Mennyi esélyünk van arra, hogy ugyanúgy vagy rosszabbul végezzük, mint a múltkor?

- Minden esély megvan bármire. A jövő kiszámíthatatlan. – Aerúl sóhajtott.

Zsargosz feltehetően éjszaka magához kérette Saage-t. A vörös ég miatt már senki sem tudta, mikor van éjjel és nappal. Nem sötétedett semmi, minden egybefüggően borszínű volt. Aerúl is követte Saage-t. Most már sosem lehet a nő egyedül, mert akkor is egyedül volt, amikor a gnómok megtámadták.

- Itt leszek az ajtóban. – megcsókolták egymást, majd a nő belépett.

Amikor meglátta Zsargosz, nem hitt a szemének. Az Első Atyának a teste átlátszó volt. Most az egyszer tudatosult benne, hogy egyedül a Szülők és egy-két testvér az, akinek a teste egy másik dimenzióban van. Az átlátszósága azt jelentette, hogy közeleg a vég.

- Atyám… - mondta Saage olyan halkan, hogy Zsargosz akkor vette észre, hogy valaki bejött, amikor megfordult.

- Kérdezni akartam tőled valamit.

Saage közelebb ment hozzá.

- Biztos vagy abban, hogy a mi oldalunkon állsz?

- Ezt nem hiszem el. Hogy fordulhat meg a fejetekben az, hogy nem?

- Felelj, ne kérdezz vissza!

- Egyszer elárultalak titeket. Megfizettem érte. Még egyszer nem tenném meg, már csak azért sem, mert újra életet adtatok nekem. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, ahogy Aerúlt sem… és téged sem kellene, hogy érdekeljen. Sért a gondolat, hogy ismét átverlek benneteket. Akkor már rég megtettem volna. Régen ilyenkor már régen átadtam a gnómoknak egy csomó információt. – nehezére esett nem kiabálni. Dühös volt, vagy kétségbeesett, maga sem tudta.

- Sajnálom, hogy többször vagy megvádolva a kelleténél, kedvesem.

- Megértem az aggodalmatokat, de nem ti érzitek magatokat kívülállónak, hanem én.

- Választanod kell köztünk, és nem könnyű. Mi csak egyre inkább összezavarunk téged. Ezt sajnálom. Nagyon is. Remélem, hogy megbocsátasz nekünk majd.

- Túlteszem magam rajta.

Saage indulni akart, de Zsargosz utána szólt.

- Várj egy pillanatot. Az a megérzésem támadt, hogy a fiam, Aerúl hősködni akar majd. Nem veszthetjük el őket. Ha a Lázadó megérkezik, neked kell őt fogadnod. A fiaim menjenek a lelkemért.

- Úgy lesz, atyám, ahogy kívánod. – mondta Saage, és bólintott is hozzá egyet.

- Komolyan mondom, ez hihetetlen. – mondta Zsargosz. Saage szíve elszorult, amikor látta a férfi elgyötört arcát.

- Egyet ne felejts el. Ameddig lesz, aki emlékszik ránk, addig mi sem tűnünk el, és van egy végső tervem is.

- Mi az?

- Ne haragudj meg rám, de nem szeretném elmondani. Félek, hogy kitudódik, s elillan ez a lehetőségünk is. Jól vagy, atyám? – megérintette Zsargosz vállát.

- Menj gyermekem, legyél a férjeddel. Nekem is Athaeneámat kell meglátogatnom.

Amikor Saage magára hagyta a trónusoknál Zsargoszt, akkor látta, hogy Aerúl és Akhamel az ablaknál állva beszélget. Abbahagyták, amikor meglátták a nőt.

- Mit akart apu? – érdekes volt. Aerúl életében először emlegette Zsargoszt úgy, hogy „apu”.

- Újra és újra úgy kíván megnyugodni, hogy biztosítja magát arról, hogy nem állok semmilyen szinten az ellenség oldalán.

- Aggódik. – suttogta Akhamel.

- Tudom, hogy eleged van az egészből. Ne haragudj rá. – mondta Aerúl.

- Nem haragszom.

- Megyek, megnézem Pellát. – mosolygott Akhamel.

Ezután elváltak útjaik. Saage és Aerúl edzeni mentek. A fellelhető összes fegyverrel harcoltak addig, ameddig egyikőjük elméletben el nem vesztette a csatát. Lihegtek és izzadtak, amikor egymás karjaiban kötöttek ki az egyik fa tövében. Nézték az eget, a nő pedig élvezte, hogy Aerúl elhalmozta bókokkal, hogy mennyit fejlődött, és milyen jó kardforgató vált belőle.

- Annyira szeretném, ha már túl lennénk ezen az egészen. – mondta a nő.

- Ígérem, hogy túl leszünk rajta.

- Távolinak tűnik a vége. – mondta Saage.

- Tudom, de koránt sincs annyi időnk, mint amennyit gondolsz.

- Megkérhetlek valamire? – a férfi ránézett és bólintott. – Ne csinálj semmi butaságot, rendben?

- Megígérem.

Megcsókolták egymást, és egy kis ideig úgy érezhették, mintha egy teljesen más világban lennének.