A Sárkányistennő - XV.

Saage, ahogy rendbe jött, az volt az első dolga, hogy kérte Zsargoszt, hadd találkozzon vele ismét négyszemközt. Az istennő úgy érezte, hogy ami történt, kiegyenlítetlen küzdelem volt, ezért csak egyetlen egy lehetősége maradt: még egy párbaj azért, hogy teljes jogú isten legyen.

- Hát Aerúl nem mondta el? – kérdezte az Első Atya. – Már átestél a beavatáson.

- Nem mondott nekem semmit. – Saage őszintén megdöbbent. – Hogy estem át, ha nem emlékszem rá?

- Gyakorlatilag átaludtad az egészet, hála Rhelix füveinek. Nem kívánok ezzel többet foglalkozni.

- Úgy vonulok majd be a történelembe, mint a vadászat istennője, aki átaludta a beavatást. – Zsargosz felnevetett. – Látod, még te is nevetsz… Mit fognak majd gondolni az emberek?!

- Téged az érdekel? Komolyan érdekel?

Saage megenyhült.

- Nem. Igazán nem érdekel. Csak valahol sérti a büszkeségemet.

- Miért?

- Mert gyengének érzem magam amiatt, ami mostanság velem történik.

- Nem kell rosszul érezned magad semmi miatt is. Jó tanáraid vannak. Gyakoroljatok még többet.

- Majd holnaptól. Addigra összeszedem magam.

- Na látod, a gyengék mondják mindig azt, hogy „majd holnap”.

- Menjek most?

- Aerúl mindig kész harcolni.

Saage úgy távozott, mintha kilométereket futott volna. Komolyan nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy akár egy virágot is felemeljen.

Felment a szobájába, átölözött, majd kisietett az edzőtérre, ahol napokkal azelőtt feküdt a saját vérében.

Aerúl neki háttal állt.

- Szia!

- Üdv! Látom, Zsargosz elemében van.

- Miért is?

- Mert, ha nem lenne, akkor te sem lennél most itt, és valószínűleg, Akhamel állna a helyeden. – Aerúl valahogy lekezelő volt.

- Azt mondta, hogy jöjjek. Jöttem.

- Szeretnéd, ha én is hasba döfnélek? – kérdezte a halálisten.

- Csak várd ki, amíg én mozdulok előbb. – Saage arca megkeményedett.

- Valóban?

Saage bólintott.

- Remélem, hogy jól meggondoltad.

- Igen. – Saage ezt az ősi nyelven mondta, és harcállásba helyezkedett. Aerúl is felvette a pózt.

Aerúl jobbra elhúzta mosolyra a száját, majd meglendítette a kezét, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte át. Mint egy balett-táncos, akinek kard van a kezében. Saage fejben számolt, és újabb és újabb koreográfiát vetett be, és kivédett minden csapást. Aerúl is állta az ő ütéseit. A halálisten sem sérült meg. Olyanok voltak, mint két sárkány, akik csak azért üzekednek, hogy abból egy sarj szülessen újjá. Saage nem adta magát olyan könnyen. Hiába volt a vadászat istennője, a karddal is jól bánt, és Aerúl is látta a szemében, hogy remek tanítványt talált felesége személyében. Ismerték egymás testét és mozgását, semmi értelme nem volt taktikázni. Ha Saage csapott egyet, Aerúl hátraugrott, és előredöfött.

Ügyes kislány! Gondolta magában Aerúl. Meglepte az a nyers, állatias erő, ami a nőből sugárzott. Amikor egymásnak feszültek, az élet minden ereje körbelengte, és valami más is. Jóval több erő, mint azt sejteni lehetett.

A házasok között a harc nem dőlt sem az egyik, sem a másik oldalra. Mind a ketten izzadtak, és jó pár kék-lila-zöld foltot összeszedtek. Horzsolások éktelenkedtek a délceg testeken.

A pengék éppen hogy csak nem szikráztak.

Aerúl minden erejét összeszedte, és ellökte a lányt. Ő maga hanyatt esett, míg a lány két méterrel odébb landolt a térdén. Két kezén támaszkodott, és a férfit nézte. Fújtatott, akár egy bika. Aerúl sem különben. Saage szeme feketévé változott, és egész teste éteri fényben kezdett el izzani. Az istenek isteni alakja.

- Kapj el! – morogta vicsorogva Aerúl, mire az ő szeme is befeketedett, a teste izzott, és homlokán megjelent a nevének jele.

Saage feléje ugrott. Megragadta a halálistent, körmei a húsába vájtak. A férfi mellkasán támaszkodott, és lefogta annak rángását.

Aerúl csak nagy sokára tudta lehámozni magáról a feleségét. Kétszer-háromszor lekevert neki pofonokat tiszta erőből. A kissé elkábult istennő mellkasára tette hatalmas lábát, pallosának végét odaérintette a nő nyakához.

Visszanyerték eredeti alakjukat.

Aerúl eltette a kardját, és felsegítette Saage-t.

- Gratulálok. Sosem küzdöttél még így.

A háttérben Zsargosz tapsolni kezdett.

- Szintén. Fogadd gratulációmat, Saage. Látod, mondtam, hogy érdemes vagy a sorainkba.

- Köszönöm. – meghajolt az Első Atya előtt.

A többi isten is gratulált neki, kivéve Rhelixet, aki csak mosolyogva biccentett egyet. Amikor Saage elhaladt mellette, csak ennyit súgott a fülébe:

- Ügyes voltál…

Saage megkönnyebbült. Napok óta először igazán azt érezte, hogy valami élet van ebben az „új” testében, valami isteni. A szobában az istennő lecsupaszította magát alsóruháig. Aerúl bejött mögötte. Egy ideig csak álltak és nézték egymást, majd a férfi magához húzta a nőt.

- Hihetetlen voltál! – suttogta a rengeteg hajba.

- Te is. – a lány szinte eggyé vált vele.

- Ismét olyan voltál, mint régen. Ragyogó, magas, tökéletes gyilkos. – az utóbbira a lány felkapta a fejét.

- Ezt hogy érted?

Mire Aerúl válaszolhatott volna, Halaldi bedugta a fejét az ajtón, és leinvitálta őket a közös helységbe. Sűrű bocsánatkérések közepette eloldalgott, de a szerelmesek továbbra is csak nézték egymást, nem beszéltek.

Saage az ágyon ült, és nézte a férjét, ahogy az rendbe teszi magát. A fél napos küzdelem ahelyett, hogy kifárasztotta volna, inkább felizgatta. Az ereiben dörömbölt a vér, kipirult, és érezte minden izmát. El kellett ismernie Aerúl tehetségét.  Csodálatos férfi volt küzdés közben. Nemes volt minden mozdulata. A támadásai minden esetben célt értek volna, ha csak egy pillanatra is félrenéz.

Amikor Aerúl észrevette, hogy Saage gondolkodva figyeli őt, akkor beszélni kezdett. Elmondta, hogy a nagy csata idején mennyi ellenséget megölt, hála az íjának. Saage megnyugodott, hogy nem azért gyilkos, mert ártatlanokat mészárolt kedvére. Azért nevezték a tökéletes gyilkosnak, mert jól rejtőzött és lopakodott.

Aztán kielemezték az elmúlt fél nap minden mozdulatát. Saage is rendbe tette magát, s mire befejezték a beszélgetést, mind a ketten teljes ünnepi díszben.

- Tudod, mire gondoltam, Aerúl? – kérdezte a lány. – Hogyha eredeti isteni valónkat használnánk az ellenséghez, akkor több esélyünk lenne, nem?

- De igen.

- Akkor miért nem tesszük? Senki sem alakul át sosem. Harc közben pedig, jó lesz az erő.

- Lehetséges. De a szerződés egyik záradéka, hogy nem használhatja mindenki. – amikor a nő értetlenül bámult vissza rá, folytatta. – Én például nem tehetem. S ha nem isteni lények is látnak minket, nem fedhetjük fel eredeti valónkat, mert akkor sebezhetők leszünk.

- Van még valami. Mindenre emlékszem. Egy esemény nincs a fejemben csak. -  váltott témát az istennő. Kielégítette valahol a férjének válasza, és majd később gondolkodik a megoldásokon.

- Mi az?

- Az esküvőnk. Abból egy töredék sem maradt.

Aerúl nem szólt először semmit sem. Oda sem ment hozzá, rá sem nézett, mintha sosem esett volna meg. Minden csak hazugság lenne, vagy, lehet, hogy valami egészen szörnyű dolog történt azon a napon, amely nem érdemel kimondott szavakat.

A férfi csak megsimogatta a nő arcát, és elment mellette. Saage utánanézett. Korholta magát belül, hogy mindig csak nyavalyogni tud, vagy haldokolni, vagy értetlenkedni.

Már szóra nyitotta a száját, amikor Aerúl a halántékát érintette meg két ujjal, majd a sajátját, és annyit mondott.

- Sajnálom.

- Mi… - becsukták a szemüket.

Saage agyába egy évszázadnyi emlék került. Esküvőről. Avatásról. Zsargosz színe előttről. Az Áldásról. Aerúl szenvedéséről a frigyért. Az esküvő ceremóniájáról. A többiek boldog arcáról. A kémkedésről. A Lázadóról. Egy sötét szobáról. Két gyermekről… akik nem születtek meg, mert az anyjukat szíven szúrták.

- Elég! – szakította meg a láncot Saage, mert nem bírta elviselni a képeket.

Aerúl szemében könny csillant.

- Elárultalak titeket. Egyetlen szóval. A Lázadó pedig…

- Megölt téged, és a fiúkat is.

A lány felállt a földről, és olyan düh csillant a szemében, hogy szembogara már sötétre váltott, és halvány fény vette körül.

- Wrah és Nathan meg fognak születni. A Lázadó pedig, meghal.

Ezzel kiviharzott a szobából.

Amikor az istenek tróntermébe léptek, akkor mosolyt erőltettek magukra. Hál’ az égnek, hogy az istenek sosem tudtak egymás gondolataiban vájkálni. Mindenki gratulált Saage-nak még egyszer, és olyan hangzavarral voltak, hogy alig tudták egymást túlkiabálni ahhoz, hogy meg is hallják a mondandókat.

Athaenea még egy ékszert is ajándékozott neki. Az Isteni Anya mindig is lányaként szeretett mindenkit, de ez volt a legelső eset, hogy valakinek adott is valamit. Ez volt a legnagyobb kegy.

A nap további része beszélgetésekkel telt.

Saage és Aerúl hagyták el utoljára a trónusokat.

Mérhetetlenül fáradtak voltak. Lefeküdtek aludni, de Saage álmát valami mégis megzavarta…