A Sárkányistennő - XV.
Saage,
ahogy rendbe jött, az volt az első dolga, hogy kérte Zsargoszt, hadd
találkozzon vele ismét négyszemközt. Az istennő úgy érezte, hogy ami történt,
kiegyenlítetlen küzdelem volt, ezért csak egyetlen egy lehetősége maradt: még
egy párbaj azért, hogy teljes jogú isten legyen.
- Hát Aerúl nem mondta el? – kérdezte az Első Atya. –
Már átestél a beavatáson.
- Nem mondott nekem semmit. – Saage őszintén
megdöbbent. – Hogy estem át, ha nem emlékszem rá?
- Gyakorlatilag átaludtad az egészet, hála Rhelix
füveinek. Nem kívánok ezzel többet foglalkozni.
- Úgy vonulok majd be a történelembe, mint a vadászat
istennője, aki átaludta a beavatást. – Zsargosz felnevetett. – Látod, még te is
nevetsz… Mit fognak majd gondolni az emberek?!
- Téged az érdekel? Komolyan érdekel?
Saage megenyhült.
- Nem. Igazán nem érdekel. Csak valahol sérti a
büszkeségemet.
- Miért?
- Mert gyengének érzem magam amiatt, ami mostanság
velem történik.
- Nem kell rosszul érezned magad semmi miatt is. Jó
tanáraid vannak. Gyakoroljatok még többet.
- Majd holnaptól. Addigra összeszedem magam.
- Na látod, a gyengék mondják mindig azt, hogy „majd holnap”.
- Menjek most?
- Aerúl mindig kész harcolni.
Saage úgy távozott, mintha kilométereket futott
volna. Komolyan nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy akár egy virágot is
felemeljen.
Felment a szobájába, átölözött, majd kisietett az
edzőtérre, ahol napokkal azelőtt feküdt a saját vérében.
Aerúl neki háttal állt.
- Szia!
- Üdv! Látom, Zsargosz elemében van.
- Miért is?
- Mert, ha nem lenne, akkor te sem lennél most itt,
és valószínűleg, Akhamel állna a helyeden. – Aerúl valahogy lekezelő volt.
- Azt mondta, hogy jöjjek. Jöttem.
- Szeretnéd, ha én is hasba döfnélek? – kérdezte a
halálisten.
- Csak várd ki, amíg én mozdulok előbb. – Saage arca
megkeményedett.
- Valóban?
Saage bólintott.
- Remélem, hogy jól meggondoltad.
- Igen. – Saage ezt az ősi nyelven mondta, és
harcállásba helyezkedett. Aerúl is felvette a pózt.
Aerúl jobbra elhúzta mosolyra a száját, majd
meglendítette a kezét, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte át. Mint egy
balett-táncos, akinek kard van a kezében. Saage fejben számolt, és újabb és
újabb koreográfiát vetett be, és kivédett minden csapást. Aerúl is állta az ő
ütéseit. A halálisten sem sérült meg. Olyanok voltak, mint két sárkány, akik
csak azért üzekednek, hogy abból egy sarj szülessen újjá. Saage nem adta magát
olyan könnyen. Hiába volt a vadászat istennője, a karddal is jól bánt, és Aerúl
is látta a szemében, hogy remek tanítványt talált felesége személyében.
Ismerték egymás testét és mozgását, semmi értelme nem volt taktikázni. Ha Saage
csapott egyet, Aerúl hátraugrott, és előredöfött.
Ügyes kislány! Gondolta magában Aerúl. Meglepte az a
nyers, állatias erő, ami a nőből sugárzott. Amikor egymásnak feszültek, az élet
minden ereje körbelengte, és valami más is. Jóval több erő, mint azt sejteni
lehetett.
A házasok között a harc nem dőlt sem az egyik, sem a
másik oldalra. Mind a ketten izzadtak, és jó pár kék-lila-zöld foltot
összeszedtek. Horzsolások éktelenkedtek a délceg testeken.
A pengék éppen hogy csak nem szikráztak.
Aerúl minden erejét összeszedte, és ellökte a lányt.
Ő maga hanyatt esett, míg a lány két méterrel odébb landolt a térdén. Két kezén
támaszkodott, és a férfit nézte. Fújtatott, akár egy bika. Aerúl sem különben. Saage
szeme feketévé változott, és egész teste éteri fényben kezdett el izzani. Az
istenek isteni alakja.
- Kapj el! – morogta vicsorogva Aerúl, mire az ő
szeme is befeketedett, a teste izzott, és homlokán megjelent a nevének jele.
Saage feléje ugrott. Megragadta a halálistent, körmei
a húsába vájtak. A férfi mellkasán támaszkodott, és lefogta annak rángását.
Aerúl csak nagy sokára tudta lehámozni magáról a
feleségét. Kétszer-háromszor lekevert neki pofonokat tiszta erőből. A kissé
elkábult istennő mellkasára tette hatalmas lábát, pallosának végét odaérintette
a nő nyakához.
Visszanyerték eredeti alakjukat.
Aerúl eltette a kardját, és felsegítette Saage-t.
- Gratulálok. Sosem küzdöttél még így.
A háttérben Zsargosz tapsolni kezdett.
- Szintén. Fogadd gratulációmat, Saage. Látod,
mondtam, hogy érdemes vagy a sorainkba.
- Köszönöm. – meghajolt az Első Atya előtt.
A többi isten is gratulált neki, kivéve Rhelixet, aki
csak mosolyogva biccentett egyet. Amikor Saage elhaladt mellette, csak ennyit
súgott a fülébe:
- Ügyes voltál…
Saage megkönnyebbült. Napok óta először igazán azt
érezte, hogy valami élet van ebben az „új” testében, valami isteni. A szobában
az istennő lecsupaszította magát alsóruháig. Aerúl bejött mögötte. Egy ideig
csak álltak és nézték egymást, majd a férfi magához húzta a nőt.
- Hihetetlen voltál! – suttogta a rengeteg hajba.
- Te is. – a lány szinte eggyé vált vele.
- Ismét olyan voltál, mint régen. Ragyogó, magas,
tökéletes gyilkos. – az utóbbira a lány felkapta a fejét.
- Ezt hogy érted?
Mire Aerúl válaszolhatott volna, Halaldi bedugta a
fejét az ajtón, és leinvitálta őket a közös helységbe. Sűrű bocsánatkérések
közepette eloldalgott, de a szerelmesek továbbra is csak nézték egymást, nem
beszéltek.
Saage az ágyon ült, és nézte a férjét, ahogy az
rendbe teszi magát. A fél napos küzdelem ahelyett, hogy kifárasztotta volna,
inkább felizgatta. Az ereiben dörömbölt a vér, kipirult, és érezte minden izmát.
El kellett ismernie Aerúl tehetségét.
Csodálatos férfi volt küzdés közben. Nemes volt minden mozdulata. A
támadásai minden esetben célt értek volna, ha csak egy pillanatra is félrenéz.
Amikor Aerúl észrevette, hogy Saage gondolkodva
figyeli őt, akkor beszélni kezdett. Elmondta, hogy a nagy csata idején mennyi
ellenséget megölt, hála az íjának. Saage megnyugodott, hogy nem azért gyilkos,
mert ártatlanokat mészárolt kedvére. Azért nevezték a tökéletes gyilkosnak,
mert jól rejtőzött és lopakodott.
Aztán kielemezték az elmúlt fél nap minden
mozdulatát. Saage is rendbe tette magát, s mire befejezték a beszélgetést, mind
a ketten teljes ünnepi díszben.
- Tudod, mire gondoltam, Aerúl? – kérdezte a lány. –
Hogyha eredeti isteni valónkat használnánk az ellenséghez, akkor több esélyünk
lenne, nem?
- De igen.
- Akkor miért nem tesszük? Senki sem alakul át sosem.
Harc közben pedig, jó lesz az erő.
- Lehetséges. De a szerződés egyik záradéka, hogy nem
használhatja mindenki. – amikor a nő értetlenül bámult vissza rá, folytatta. –
Én például nem tehetem. S ha nem isteni lények is látnak minket, nem fedhetjük
fel eredeti valónkat, mert akkor sebezhetők leszünk.
- Van még valami. Mindenre emlékszem. Egy esemény
nincs a fejemben csak. - váltott témát
az istennő. Kielégítette valahol a férjének válasza, és majd később gondolkodik
a megoldásokon.
- Mi az?
- Az esküvőnk. Abból egy töredék sem maradt.
Aerúl nem szólt először semmit sem. Oda sem ment
hozzá, rá sem nézett, mintha sosem esett volna meg. Minden csak hazugság lenne,
vagy, lehet, hogy valami egészen szörnyű dolog történt azon a napon, amely nem
érdemel kimondott szavakat.
A férfi csak megsimogatta a nő arcát, és elment
mellette. Saage utánanézett. Korholta magát belül, hogy mindig csak nyavalyogni
tud, vagy haldokolni, vagy értetlenkedni.
Már szóra nyitotta a száját, amikor Aerúl a
halántékát érintette meg két ujjal, majd a sajátját, és annyit mondott.
- Sajnálom.
- Mi… - becsukták a szemüket.
Saage agyába egy évszázadnyi emlék került. Esküvőről.
Avatásról. Zsargosz színe előttről. Az Áldásról. Aerúl szenvedéséről a
frigyért. Az esküvő ceremóniájáról. A többiek boldog arcáról. A kémkedésről. A
Lázadóról. Egy sötét szobáról. Két gyermekről… akik nem születtek meg, mert az
anyjukat szíven szúrták.
- Elég! – szakította meg a láncot Saage, mert nem
bírta elviselni a képeket.
Aerúl szemében könny csillant.
- Elárultalak titeket. Egyetlen szóval. A Lázadó
pedig…
- Megölt téged, és a fiúkat is.
A lány felállt a földről, és olyan düh csillant a
szemében, hogy szembogara már sötétre váltott, és halvány fény vette körül.
- Wrah és Nathan meg fognak születni. A Lázadó pedig,
meghal.
Ezzel kiviharzott a szobából.
Amikor az istenek tróntermébe léptek, akkor mosolyt
erőltettek magukra. Hál’ az égnek, hogy az istenek sosem tudtak egymás
gondolataiban vájkálni. Mindenki gratulált Saage-nak még egyszer, és olyan
hangzavarral voltak, hogy alig tudták egymást túlkiabálni ahhoz, hogy meg is
hallják a mondandókat.
Athaenea még egy ékszert is ajándékozott neki. Az
Isteni Anya mindig is lányaként szeretett mindenkit, de ez volt a legelső eset,
hogy valakinek adott is valamit. Ez volt a legnagyobb kegy.
A nap további része beszélgetésekkel telt.
Saage és Aerúl hagyták el utoljára a trónusokat.
Mérhetetlenül fáradtak voltak. Lefeküdtek aludni, de
Saage álmát valami mégis megzavarta…
