A Sárkányistennő - XVIII.

Mire beköszöntött a Magvető hava nagyon sok faj pusztult ki. Az istenek összetörve nézték, mit tesz a birodalmukkal a Lázadó. Akit nem tudott a saját oldalára állítani, azokat kiirtotta.

A Lázadó seregei már nem csak gnómokból és ghulokból álltak, de beálltak soraik közé az orkok, a félszerzetek, a trollok, a vérfarkasok és vámpírok egyes házai. A démonok is a Lázadó oldalára álltak.

Az istenek mellett állt a többség, de az erejük körülbelül hasonló lett.

Egy nap Zsargosz állt az Ovális Ablaknál, és Saage jelent meg a háta mögött. A nő mindent elmondott neki az emlékeiről, mindenről, ami az eszébe jutott a múlttal kapcsolatban.

- Amikor elraboltak az orkok, nem mondták, hogy hova tartanak?

- Emlegették talán a Mortem-hegyet, de pontosabbat nem tudok mondani.

- Semmi baj, csak próbálok gondolkodni, lányom. Bár, ha sokáig gondolkodom, a végén azon kapom majd magam, hogy nincs is min gondolkodnom.

A végső összecsapás a tekercsek szerint alig egy hónap múlva esedékes. Persze, azt sem lehetett tudni, hogy a Lázadónak van-e valami más terve is, vagy tartja magát a történelem törvényéhez, miszerint, nem változtat meg semmit.

A kertben Aerúl küzdött Akhamellel, Khrull közelharcot gyakorolt Rhelixszel. A nők inkább a mentális praktikákat gyakorolták. Elnézték őket, és arra gondoltak, hogy talán egy hónap múlva ez a világ már nem lesz többé.

- Nézd Saage. Tisztában vagyok vele, hogy ez a test a múltam teste, mert engem a jövőben elárulsz, és elhurcolnak. De a tudatom örök. Tudom, hogy hol vagyok, és az emészt, hogy nem tudom, hogyan szabadulhatnék onnan a legkevesebb áldozattal.

- Azért nem támadtunk még eddig rajtaütésszerűen, mert bizonytalan vagy? – Saage meghökkent.

- Tudom, hogy azért jöttetek vissza, hogy kiszabadítsatok. Régen az életetekkel fizettetek értem, a világért. Most nem szeretném, ha ugyanez lenne a vége.

- Nem lesz ugyanaz a vége. – mondta az istennő.

- Érzem a változást, de mindannyian érzünk valami mást is.

- Mire gondolsz?

- A halálra. Mi másra? Gyakorlatilag, ez az egy állandó érzésem van.

- Vagy az ismeretlent azonosítod vele. Ugyanaz a hűvös kíséri.

- Félek, hogy semmi sem fog változni. Esendő vagyok, akárcsak ti, gyermekem. De félek.

- Aki nem fél az bolond. – mondta Saage, és Zsargosz vállára tette a kezét.

- Akkor a fiam bolond. Nem félt feláldozni magát érted.

Zsargosz elmesélte, hogy a Lázadót megsebesítette, miután megölte őt. Felajánlotta Akhamelnek az erejét, hogyha ő visszahozza a feleségét. Ha Akhamel halálos sebet kapna később valamikor, akkor Aerúl egy szó nélkül nekiadja az életét.

Saage később visszament a szobába, és olvasott. Már lenyugvóban volt a Nap, amikor Aerúl is megjelent.

- Ritkán látlak? – mondta Saage, de nem nézett fel a könyvből.

- Kevés az idő, és ha nem nézel rám, csak a hangomat fogod hallani, vagy még azt sem.

- Visszamész harcolni?

- Igen.

- Mikor jössz?

- Nem tudom. Fogalmam sincs, amikor lesz ennek vége.

- Akkor sok szerencsét. – Saage szíve egyre jobban nyomta a mellkasát.

- Köszönöm.

Aerúl megmosta magát, visszavette a páncélját, és köszönés nélkül surrant ki a szobából.

Saage az ablakból nézte, ahogy a férfiakhoz visszament. Az volt az élete. Csodálta, hogy fordult a kocka. Most ő szerette volna jobban, ha együtt vannak, és Aerúl volt egyre távolibb.

Ahogy elfordult az ablaktól, Thefillin jött be az ajtón.

- Mi szél hozott hozzám, Thefillin? – kérdezte Saage mosolyogva.

- Elegem van abból, hogy edzem magam arra, hogy az elmémmel befolyásoljak másokat. A nőkből is elegem lett, ahogy a férjemből is.

- Ez utóbbi miért?

- Mert újra kezdi a régi nótát. Nem bízik senkiben, benned sem. Fél, és nem akarja beismerni.

- Miért nem vetsz véget neki?

- Gondolod nem próbáltam? Nem használ semmi. Egy módon lesz vége ennek, ha ez az egész lezárul.

Egymásra mosolyogtak.

Ezután legalább egy hétig csak pillanatokra látta Saage Aerúlt. Hol a lelkekkel volt elfoglalva, hol gyakorolt. Thefillin viszont annál többet járt hozzá.

- Ameddig nem voltál köztünk, Aerúl sokat változott. Mintha két arca lenne, akárcsak a halálnak. Lehet nyugodt, állóvíz, és szélsebes patak. Hónapokra is eltűnt. Nem kell ezt mind komolyan venni tőle.

- Értem.

Ezen az estén Aerúl besétált a szobába. Nem is sétált, vonszolta magát. Karikás szemei voltak, sápadt volt, és arcán is egy még vérző seb éktelenkedett.

Saage felugrott, még a könyvét is eldobta.

- Te jó ég! Mi történt?

- Elfajult az egyik edzés.

- Kivel?

- Khrullal összeszólalkoztunk, és összeverekedtünk.

- Miért?

- Miattad. Meg kellett védenem a területemet. Téged.

- Terület…

- Ha láttad volna a szemét… Ha hallottad volna a hangját..

- Jól van. Vedd ezt le – mutatott a páncélra. – Mosdj meg, aztán pihenj le. Nem normális, amit az elmúlt időben műveltél.

Aerúl, akár egy hű gyermek, szót fogadott a vadászat istennőjének. Amikor beült a kádba, Saage a széléhez telepedett, és egy szivaccsal mosdatni kezdte az urát. Látta a régi be nem gyógyult sebhelyeket, a még vérzőket is, ahogy összeforrnak. Az olajok csípték a sebeket, de Saage dúdolása megnyugtatta, és feledtette a fájdalmat.

- Ez jól esik, köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd. Ez egy feleség feladata.

- Ugyan.

- Éhes vagy? – váltott témát Saage. – Hozattam ennivalót, s mondtam, hogy ma nem közösködünk.

Aerúl nem szólt semmit sem erre, csak elfogadta, hogy a nő irányítson.

Másnap ismét csatába hívták az isteneket. A harcok minden nappal keményebbek lettek. Egyre többen vonultak be, egyre többen hullottak el. A Nap volt, hogy arra kelt fel, hogy piros mezőt világít meg. Szokásuktól eltérően, az istenek aludni jártak haza.

A segítőik pedig, eltűntek. Némelyek zarándokútra kerekedtek fel, hogy minél távolabb kerüljenek a vesztes csaták helyszíneitől.

- Olyanok vagyunk, mint a szellemek. – csóválta a fejét Halaldi.

- Mit vártál? Csatától csatáig élünk. – jegyezte meg Erin, amikor megpróbálta kinyújtani fáradt tagjait. – Másból sem áll az életünk, mint csata, alvás. Csata, alvás.

- De a tekercsekkel ellentétben, kevesebb a veszteség, mint a korábban megtörtén csatákban. S ez jó.

- Igen, jó. De mi van, ha nem marad erőnk a Lázadóval szemben?

- Nem is nekünk kell erő. – replikázott Rima. Mindenki Saage és Aerúl felé nézett.

- Azt hiszem, igazad van.

Egyik nap Akhamel sérülten esett be a trónterembe. Ő vezette az Angyalokat, akik egy igen véres csatát vívtak meg azért, hogy ne érjék el az istenek városát az ellenség sorai. Arca sápadt volt és beesett. A mellkasán és hasán több volt a szúrásnyom, mint a sodrony szemei. Piros vérébe valami sötét, nyúlós, masszaszerű anyag került. Mindenki megijedt, csupán Aerúl bicegett oda egyből az ikertestvéréhez.

- Hesterosi mágia. – a méreg gyorsan terjed, meg fog halni; futott át Aerúl fején. Jól megnézte, mennyi és milyen súlyos sérülése van a testvérének.

A halál istene karjaiban fogta a testvérét. Akhamel arca különféle módokon torzult a fájdalomtól. Beszélni nem tudott, hiszen a nyaka is megsérült. A méreg miatt nem tudta magát gyógyítani.

Saage is leguggolt Akhamel mellé.

- Mentsd meg őt. – mondta Aerúlnak, és mélyen a szemébe nézett.

Aerúl nem tudta, hogy Saage tud az alkujukról.

Mielőtt Akhamel lelke elhagyta volna a testét, Aerúl lehajolt hozzá, kinyitotta a fivére száját, és az övét fölé helyezte, mintha meg akarná csókolni. Gondolatban elengedett egy ősi imát, majd kettőjük között felmelegedett a levegő. A két férfi szája között egy halványsárga fénycsík jelent meg, és Aerúltól Akhamel felé tartott.

Aerúl átadta erejét Akhamelnek, akinek testén a folyamat végén már csak véraláfutások voltak, és egy adag fekete, nyúlós masszában feküdt.

A férfiak azonnal felálltak, hogy elvigyék onnan. Pella sírva követte a kompániát.

Amikor minden elcsendesedett, Aerúl és Saage egyedül maradtak a trónteremben.

- Mit tettél, Aerúl? – kérdezte Saage, és keresztbefonta a karjait.

- Átadtam neki az erőmet. Ahogy megígértem neki. – mondta, és ahogy a nő a férfit nézte, úgy látta, mintha a halál istene nem lenne több, mint egy ember.

- Meg fogsz halni, ugye? – kérdezte.

- Még nem. Addig fogok élni, ameddig Akhamel. Ő pedig addig, ameddig én. Az erőnk megosztott. Magunk vagyunk a kettősség.

- Jól meggondoltad?

- Figyelj, Saage. Nem volt más választásunk.

Saage csak csöndesen bólintott egyet, majd kiment. Aerúl pár lépéssel lemaradva követte őt. A szobában Saage szembefordult vele.

- Azért nem kérdeztem meg ott, mert úgy gondoltam, hogy jobb, ha négyszemközt tisztázzuk. Milyen sebhelyeket vágtál magadra?

Aerúl egy pillanatra elgondolkodott, hogy mit is mondhatna erre? Hazudjon? Fölösleges. Saage okos, előbb-utóbb úgyis rájön.

- Amikor meghaltál, megpróbáltam öngyilkos lenni. Az istenek nem tudják megölni magukat, ráadásul ennek emlékeképpen be sem hegednek. Nem akartam nélküled élni, és hibáztam.

Saage ekkor jött rá, hogy Aerúlnak a megállapodás értelmében, meg kellett volna halnia. De mivel az életét ő ajánlotta fel, öngyilkosság lett volna. Aerúl nem tudott meghalni, de kétségtelenül elvesztette a hatalmát.

Mi lesz így vele, ha csatára kerül a sor?