A Sárkányistennő - XXIII.

Saage arra ébredt, hogy már nincsen fegyvercsattogás, sem morgolódás, és nincs az a tipikus dögszag, ami egy csatateret jellemez. Az egyetlen hang, amit be tudott azonosítani, az Aerúl horkolása volt, és Akhamel lábának dobogása a fapadlón.

Saage egyből fel szeretett volna ülni, de megnyikkant, amikor a hasába nyilalló fájdalom visszataszította a párnára.

- Saage. – kiáltották, és mindannyian odapattantak az ágyához.

Az istenekben egy dolog volt, ami idegesítette. Ha valamelyikük megsérült, akkor kollektíven használták az erejüket, hogy meggyógyítsák, ezért nagyon sok isten egyetlen szobában tudott összpontosulni. Most is, de csak az ikrek voltak azok, és Rhelix, aki egyből az ágyhoz pattant.

- Jól vagy? – hangzott kánonban a kérdés.

- A hasam. A gyerek.

- GyerekEK. – nyomta meg a szó végét Akhamel. – Mind a ketten jól vannak odabent.

Kettő? Két gyerek? Két fiú? Saage nem hitt a fülének.

- A Lázadó? – kérdezte. Fájt a beszéd, mert kiszáradt a szája.

- Nincs többé. – hallatszott Craszterth hangja a szoba valamelyik távoli sarkából.

- Ne beszélj, pihenj, gyűjts erőt a következő lépéshez.

- Nekem te nem parancsolsz. – mosolygott Aerúlra Saage.

A Gyümölcsöző hava köszöntött be, amikor Saage képes volt hosszabb sétákra is, bár hatalmas hasa zavarta a mozgásban. Rhelix füveinek, és Mo’on ráolvasásainak hála, rendbe jött, és kissé kényesen állt talpra, de most már legalább nem csak a szobában járkált körbe-körbe.

Kisétált egészen az egyik erkélyig, és a messzi távolt kémlelte.

Athaenea jelent meg mögötte, és kezében egy Rubint Tojást tartott.

- A Lázadó. – sóhajtott fel Saage.

- Igen az. – válaszolta Athaenea.

- Muszáj?

- Attól tartok, hogy igen.

- Mindig reméltem, hogy nem jön el ez a pillanat. Mindig olyan távolinak tűnt, és most itt van az orrom előtt. Végérvényesen pontot kell tennem a történet végére.

- Dönthetsz másként is. – mondta az Első Anya.

- Úgy érted, hogy nincs erre szükség?

- A Tojás veszélyt jelent, mert bármikor, bárki felébresztheti. De így is ártalmatlan, nem kell eleresztened.

Athaenea letette Saage elé a tojást, és magára hagyta. A nő nem tudta, hogy mitévő legyen. A világ így is más irányt vett. Mo’on-nak hála a kiirtott fajok újra erőre kaptak, és Thefillin pedig, visszavezette a népeket eredeti lakhelyükre. A Tojásra Craszterth vigyáz majd egy olyan helyen, amiről senki sem tudja, hogy hol van. De az mégis mennyi időre lenne elég? Napokra, hónapokra, hetekre? A másik oldalon ugyanakkor az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy még egyetlen egy sárkány sem halt meg senki keze által.

Úgy döntött, hogy megteszi. Megfogta a tojás alját és tetejét, mintha a saját hasát tartaná a kezeiben. A kezeit összenyomta.

A Tojáson repedések jelentek meg, majd apró port köhögött fel a héj, míg porrá nem vált. A lengén fújdogáló szél pedig, elvitte a tojás vörös porát mindenfelé.

- Sajnálom, atyám. – mondta maga elé Saage, és hagyta, hogy egyetlen könnycseppet is utána engedjen.

Aerúl jelent meg a háta mögött, és megölelte.

- Minden rendben?

- Persze, csak rúgott… azt hiszem Wrah.

Aerúl megfogta az istennő gömbölyű pocakját.

- Csodálatos dolgot cselekedtél.

- A szülőgyilkosság annyira nem becsülendő.

- Kevesen tudták volna ezt megtenni. Mindenki kételkedett benne.

- Remélem, megnyugodtatok, hogy bizonyítottam nektek.

- Köszönjük. Nem tudunk mást tenni, csak tisztelünk téged.

- Jól esik.

- Hihetetlen, hogy átírtuk a történelmet. Mindenki visszavonult a saját helyére. Nem hittem volna, hogy sikerül.

- Ti nem hisztek semmiben. Egyedül én hittem magamban. Megcsináltam. Én írtam át a történelmet. Elméletben. Papíron azonban mindig ott a múlt.

- Jobb, ha nem töröljük ki, hanem emlékeztet minket arra, hol rontottuk el. Talán, így elkerüljük a további rosszat.

- Meglátjuk. A további Első Családokon múlik a sorsa Beriandnak. Most már, nem rajtunk. Mi a következő lépés?

- Kiszabadítani a fogságba esett lelkeket.