A Sárkányistennő - XXV.

- Itt vagyunk. – mondta Saage, leeresztette a kardját, de nem tette el.

- Hogyan tovább?

- Az első kapun még átjutunk. A belső kapuőrön már nem biztos.

- Engem is az nyugtalanít… várj csak… kapuőr?

- Az istenek világának volt egy kapuőre még az ősidőkben. Zsargosz és Athaenea mellett ő a harmadik legidősebb isten. Ahogy anyámat, úgy őt is száműzték, és a Lázadónál talált menedéket. Ő ide zárta be, hogy legyen a börtönőre.

- Hogy hívják?

- Fogalmam sincs. A tekercsek csak A Névtelenként említik.

- Ő is sárkány, mint te?

- Nem. Ő teljesen isten.

Saage a falra tapasztotta a kezét, és megtolta erősen, miközben mormolt valamit a sárkányok nyelvén. A fal megmozdult. Előttük egy hatalmas barna iszapfolyam hömpölygött, ami a nyílt világban a Démonláp alapja lehetett valamikor. A börtönőr egyenesen állt előttük egy kis emelvényen. Sötét bőre volt, izmos teste, és bús barna szemei. Lándzsát tartott a kezében, és egyenesen állt, akár egy vonalzó. A háta mögött egy átlátszó gömbben egy halom isteni lélek fulladozott. A villámok miatt nem tudott kiszabadulni. A börtönőr meghajolt, de nem ment arrébb.

Aerúl és Saage viszonozta a tiszteletadást.

- Üdvözöllek benneteket, testvéreim!

- Ő Saage, én Aerúl vagyok.

- Tudom, kik vagytok. A nevem, Vrubel, egykori kapuőr.

- Üdv! – köszöntötte Aerúl.

- A kívánságotoknak ára van.

- Mit mond? – kérdezte Aerúl.

- Azt, hogy harcolnunk kell. A Lázadó utolsó védgátjaival kell megvívnunk. Ha nem sikerül, itt ragadunk.

- Védgátok?

- A tiéd – A börtönőr Aerúlra nézett. -, az összes főbűn egy személyben. A tied pedig – most Saage-ra nézett -, marad a gyermek- és szülőhalál. Nem kell magyarázzam, miért.

- Elfogadjuk. – jelentette ki Saage, még mielőtt Aerúlra nézett volna, vagy megbeszélték volna azt, hogy jó ez a felállás, vagy sem.

Vrubel arrébb lépett, és magához hívta a lelkekkel teli gömböt. Mindeközben megjelentek azok a korcsok, akik ellenfélként szolgáltak a két istennek. Felvették az ellenfeleik legbelső félelmét, és szörnyekké alakultak át. Saage teste izzani kezdett. A két szörny a két istenre vetette magát.

Saage hamar végzett az egy ellenfelével, akiben két igen erős gonosz lakozott. Aerúl viszont elég nehezen küzdött meg a tengernyi bűnnel, amelyek miatt minden időben meglenne a munkája. Saage tudta, hogy segítenie kell a férjének, egyedül nem fogja bírni.

Aerúlt ellökte a szörny.

- Állj fel! – ordította Saage.

A férfi nem tudott válaszolni.

Sikerült megsebeznie a szörnyet, és volt ideje egy ugrással talpra állni. Saage is közbelépett, és a szörny egy kicsit eltávolodott tőlük. Megijedt Saage fényétől.

- Egyszerre kell megtámadni. Két ellenféllel már nem bír el. – mondta Saage.

- Hogyan?

- Adok az erőmből. – Saage megfogta Aerúl kezét, és kis idő múlva Aerúl teste is felizzott.

- Ez mi?

- Az erőm legalább fele a harc végéig a tiéd is.

Ketten ugrottak rá a szűkölő szörnyre, aki szörnyű bűzzel adta meg magát. Saage érezte, ahogy a testük melege felemészti ezt a szörnyeteget is. A szörny felsikoltott a borzalomtól. Látták, ahogy Vrubel elszörnyedve nézi a gőzölgő, szagos masszát, ahogy vonaglik, próbál menekülni.

Aztán elhaltak a kínjai, s a két isten a földön állt, egymás mellett szorosan. Aerúl fénye kihunyt. Saage is visszakapta isteni önmagát.

- Trükökkel nem szabad itt élni. Szabály, hogy nem segíthetsz, nem szabad.

- Nem mondtad előre. Tisztességes küzdelem volt. – lihegte Saage.

Vrubel egy pillanatra elgondolkodott, majd elmosolyodott.

- Szabadítsatok ki engem is.

Már nem volt, ami megakadályozza őket.

Aerúl szeme elfátyolosodott a könnytől, amikor Vrubel odahívta magához a gömböt.

- Ha kivisztek innen, akkor ők is szabadok lesznek.

Aerúl és Saage egymásra néztek.

- Szerinted?

- Magunkkal visszük. Elkelne egy kapuőr. – mondta Saage, és Vrubelre mosolygott.

- A Lázadó az, akivel ezt meg kell beszélni.

- Vele már nem. Meghalt.

Vrubel tekintetén tisztán látszott a meglepetés… és az öröm.

- Helyes. Akkor azért éreztem olyan furcsán magam, mintha két énem lenne magamban.

- Valószínűleg. Nos? Velünk jössz?

Vrubel bólintott, és elindultak a visszafelé vezető úton.

A többiek nem ott várták őket, ahol elváltak útjaik, hanem félúton visszafelé Valassy felé.

Amikor a trónterembe értek, akkor Saage mindenkinek bemutatta a rég elvesztett kapuőrt, akinek Zsargosz és Athaenea örült igazán. Látszott, hogy valamikor az ősidőkben még ismerték egymást.

Vrubel pedig, megmutatta mindenkinek a gömböt.

Az istenek nézték, és nem tudták, mit csináljanak vele. Gondolkodtak, veszekedtek, tanakodtak azon, hogy nyissák fel, és engedjék ki őket.

Mo’on szólalt meg először.

- A Lázadó. Ő tudja csak megtörni.

- De ha ő, akkor a vérszerinti rokona is. – felelte Halaldi.

- Vagyis én. – kontrázott rá Saage.

- Igen.

- De hogyan? – kérdezte. – Nem tudom, még csak nem is érzem, mit kell tennem.

- Próbáltad már megérinteni?

- Nem.

- Akkor tedd.

Saage a gömbhöz lépett, és elkezdett felé nyúlni, majd meggondolta magát. Léteztek olyan gömbök a világban, mihez nem nyúlhatott hozzá akárki. De ha hozzányúl, akkor legalább minden a helyére kerül. Vett egy mély levegőt, és elhatározta magát.

Megérintette a gömböt.

Nem történt semmi.

Tanácstalanul nézett a többiekre.

- Mo’on, te nem tudsz valami varázslatot? – kérdezte Halaldi.

- Már minden lehetséges verset elmondtam.

- Akkor mit tegyünk?

- Nem tudom. Valami itt van a nyelvemen, de nem tudok fényt gyújtani a fejemben. – töprengett el Halaldi.

- Fény. A Fény! – kiáltott fel Saage, és a gömböt elkezdte maga után húzni.

A többi isten értetlenül nézett egymásra, majd Saage után siettek.

A vadászatistennőnek sikerült lendületet venni. A teste felizzott, és sárkánnyá változott. A gömböt még mindig maga után húzta. Egészen a Nap felé tartott, mígnem úgy érezte, elég távolságra van.

Hatalmas, karmos mellső kezébe fogta a gömböt, és Nap felé hajította.

A gömböt nem lehetett látni, majd a Föld egészében megrázkódott, és az egész világban vaksötét lett.