A Sárkányistennő - XXVI.

Az istenek álltak a sötétben, és nem csináltak semmit sem. Nem mertek még megszólalni sem. Még lélegezni is óvatosan lélegezték. Bár nem láttak semmit, hallották egymás lélegzését. Aerúl próbált tájékozódni, de semmi. Nekiütközött Saage-nak, akinek megfogta a kezét.

- Ilyenkor mi történik? – kérdezte.

- Hidd el, én sem tudom.

Mo’on hangja csendült fel:

- Megtörténik a lelkek cseréje. Mindenki elájul, akinek az igazi lelke visszatér a testébe. De ezt a cserét senki sem láthatja, csak az idő és az élet.

- És akkor mi…

- Maradjatok egyhelyben.

Mindegyikük a sötétben kutatott egy másik isten keze után, amit vagy megtalált, vagy nem. Most nem számított, hogy kinek a kezét fogják, de életükben először féltek. Megnyugtató volt tudni, hogy valaki áll mellettük.

Világosodni kezdett, érzékelték, de még mindig nem láttak sok mindent.

Saage Aerúl nyakába ugrott, amikor meglátta.

- Megtörtént. – nyugtázta Mo’on.

Mindenki látta, hogy páran a földön hevernek. Mo’on megnyugtatta őket, hogy ne aggódjanak. Még gyengék, mert a sors rendezi a gondolataikat, a belső rendszerüket, mindent, hogy ne legyen törés az életükben. Ágyba kell őket fektetni, és idővel rendbe jönnek.

Saage látta, hogy Aerúl ideges, ezért nem kezdett beszélgetésbe vele, vagy nyugtatásba, vagy bármibe. Inkább hagyta, hogyha szeretné, akkor majd elmondja, ami a szívét nyomja. Ugyanaz volt a testvérei arcán is. Aggódtak a szüleikért.

- Vigyétek őket. – parancsolta a szolgáknak. A kis lények alig bírták el az istenek testét.

Az idő kitisztult, de még mindig homály fedte a tájat. Mo’on elmagyarázta, hogy az idő próbálja kijavítani a sérüléseit, a korábban kipusztult fajokat újra megteremti, mindenkinek lelket ad, s annyit vesz el, amivel a természet egyensúlya rendben marad.

A szolgák az isteneket egy nagy terembe vitték, kivételesen nem a saját szobáikba. Ha baj lett volna, így hamarabb tudnak rajtuk segíteni. A többiek a szokásukhoz híven bementekk a terembe, hogy a kollektív erő segítségével hatékonyabbá tegyék a folyamatot.

- Ne haragudj. – nyöszörögte Khrull. – Bocsáss meg.

- Nem történt semmi. – nyugtatta meg Saage.

Minden isten, aki öntudatra ébredt, első dologként bocsánatot kért Saage-tól.

Aerúl később félrevonta Saage-t.

- Nyúzottnak látszol. – mondta.

- Úgy is érzem magam. – Saage ringatta a két kisgyermeket.

Aerúl egyik szolgálója hozott ételt és italt. Ettek pár falatot, de Saage karikás szemén, és sápadt arcán nem látszott, hogy jobban lenne.

- Pihenned kellene.

- Más sem hallgatok az utóbbi időben. – mosolygott a nő. – A végén még kipihenem magam egy életre.

- Látom, visszajött a humorérzéked.

Aerúl is mosolyra húzta a száját.

- Csodát tettél. Egyszerűen, te magad vagy a csoda. – megsimogatta Saage arcát. – Néha az az érzésem támad, hogy meg sem érdemellek téged, ahogy ez az egész család sem.

- Inkább én vagyok a szerencsés, hogy ilyen istenekhez tartozom, mint ti. Nem kívánhatok többet ennél.

- Áldani kell, amink van… - Aerúl gondolatban hozzátette, hogy „mert lehet, hogy holnap már nem lesz.

Két vagy három óra telt el úgy, hogy arról beszélgettek, ami az elmúlt két évben történt.

- Tényleg pihenj le. Ez nem kérés volt, hanem parancs.

- Igenis.

Saage megpróbált felállni, de nem volt ereje, ezért visszaült a székébe.

- Olyan gyengének érzem magam, mint egy ember.

- Kimerültél. Ne csodálkozz rajta.

- Az alvás annyira elérhetetlennek tűnik.

- Próbáld meg, szerintem hamar belezuhansz az álmodba.

- Olyan hihetetlen, hogy Nathan ereje az, ami elhozza majd. – egymásra mosolyogtak.

Saage két napig aludt egyfolytában. Arra ébredt fel, hogy odakint az eső ritmusosan kopogott. Az ablakkal szemben Aerúl aludt a karosszékben, de még álmában is lábban hajtotta a bölcsőt, hogy a gyerekek aludjanak. A férfi békésnek látszott, mire Saage-t újra elnyomta az álom.

Ahogy Saage elhelyezkedett, Aerúl kinyitotta a szemét, és nyugtázta, hogy a nő még mindig ott van.

Odament az ágyhoz, megcsókolta a nő homlokát, majd hanyatt fekve a plafont kezdte el bámulni.

- A kis pókot nézed azon a plafonon?

- Olyan gondtalannak tűnik.

A Nap besütött az ablakon.

A világ is pecsétet nyomott a világ végére, ami most már hivatalosan is elmúlt.

A napfelkeltét Saage a teraszon köszöntötte, ahol egy lepelbe burkolózva állt. Keleten egy halvány fénysugár jelent meg, ami narancsba, rózsaszínbe, pirosba öltöztette az eget, mígnem megjelent a Nap felső karimája.

Aerúl is megjelent.

- Sejtettem, hogy fel fogsz kelni.

- Nem tudok mit tenni, nem tudok aludni. Élénken él bennem még minden, újra és újra átgondolom a történteket. A mi győzelmünk a vérség kudarca, és valahogy nem tudom olyan könnyen megemészteni.

- Mindenki hasonlóan érez, szerintem.

Bementek a szobába, és magukra zárták az erély ajtaját.

A múltat nem lehet megváltoztatni. Ami egyszer megtörténik, ott él bennünk tovább. Csak nagy munka árán lehet békét teremteni a káoszban, s a jó, ha a múlt emlékeztet arra, hol rontottuk el. Ott van, hogy okuljunk belőle, de nem kell átélni minden részletét újra, mert az oda vezet, ami elől menekülünk.

Az élet megy tovább, és úgy gondoljuk, hogy hosszú és nagy csaták kellenek ahhoz, hogy változni tudjunk. Elég azonban egy apró mozzanat, hogy ne legyünk ugyanolyanok.

Az idő pedig, felülír mindent. A fájdalom múlik. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtünk embereket, eseményeket, érzéseket, nem öljük ki az elménkből az elmúlt dolgokat, csupán megtanulunk vele élni. Ha nem lennének, mi is lemaradnánk az életről.

Beköszöntött a harmadkor.

Vége