Az atlantiszi I. - Acheron fia

Válaszút elé érkezett a Szolandriába vezető úton. Megállt a hegy tetején, ahonnan belátta az előtte heverő utakat. Amelyik rövidebbnek bizonyult, a Démonlápon vezetett keresztül, mely annyira tűnt egyszerűnek, mint baljóslatúnak. A másik út a hegyen vezetett keresztül, ami elválasztotta a mocsarat a tengertől. Ez volt a hosszabb választás, mégis megfordult a gyomra a tengelye körül, amikor jobban szemügyre vette. Összerándult, amikor a mellkasára szegezett démontetoválás mocorogni kezdett.

Kigombolta az ingét, hogy a démon lekúszhasson a mellkasáról. Már azóta érezte a lény izgalmát, mióta elhagyta a falut, ahol utoljára álomra hajtotta a fejét.

Hagyta, hogy a bőréből kiszakítsa magát, s felvegye emberibb formáját. Asmi, Levente örök társa, gyermeke és büntetése egy nála kisebbnek tűnő, fekete hajú, azúrkék szemű nő formájában öltött testet. Kezei és lábai karmokban végződtek, testét gyolcsdarabok és zsinegek keresztezték. Bőrének márványságán lilásan tükröződött vissza a nap fénye.

A démon pont ugyanolyan testhelyzetben állt meg mellette, mint ahogy ő.

Minden állat utánzással tanul. Jutott Levente eszébe, amint végigmérte Asmit. A démon a saját létsíkján tekintve, még kölyöknek számított.

- Szerinted, melyiket válasszam, Asmi? – kérdezte Levente a démontól.

A nő egyenesen előre meredt. Szemeivel sokkal többet látott a kietlen vidékből, mint bármelyik ember vagy varázsló. Sokan még az isteneknél is nagyobb hatalmúnak tartották.

- Menj a Rettenet erdején keresztül. – válaszolta a lény.

Levente magas, izmos férfiú volt, sápatag arccal, élénken érdeklődő sötét szemekkel. Csuklyáját fejébe húzva vándorolt városról városra. Ruhája alól hosszú, barnás haját csapkodta a szél. Iszapszínű ruhája még félelmetesebbnek és magányosabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt.

- A láp egyenesebbnek tűnik, Asmi. – felelte.

- Veszélyesebb is, akri. – Asmi a saját nyelvének megfelelő szót használta az apa kifejezésére. – A városiak azt mondták, az erdő még mindig biztonságosabb a maga veszélyeivel, mint a mocsár.

- Csak azért, mert az ingoványokon könnyebb megcsúszni, és a vízbe esni. – ahol temérdek halott lelke húz a mélybe. Ráfonódnak az ember lábára, mint a hínár, és elveszejtik, aki a területükre lép.

- A nap derekán vagyunk, akri. Jobb lenne, ha hajnalban indulnánk útnak. Nappal biztonságosabb lesz, bármit választasz is utadnak.

- A Démonláp belátható.

- Igazad van, akri.

Levente lehorgasztotta a fejét, kissé megrázta.

- Látni lehet éjjel a Hold fényét, és a te szemeddel, nem lépek rossz irányba, Asmi. Az erdőben könnyű eltévedni. Ott – mutatott egy pontra a messzeségben – olyan sűrűn állnak a fák, hogy vaksötétben tapogatóznánk életünk végéig.

- De az erdőben van segítséged, akri. Ott él a vén Remete, Morag. Az Erdő legerősebb lénye. Férfi vagy, akri, veled nem törődne. Csak a nők szívét tépi ki. Ha szépen kéred, akkor ad fényt az éjszakában. A lápon viszont – mutatott karmos mancsával a mocsárra. – hemzseg a Siratóktól, a Dögevőktől. Ők kevésbé szívélyesen fogadják a fáradt vándort. – kis szünetet tartott. – Ha már mindenképpen mennünk kell, induljunk meg most, és az erdőt válaszd. Nem akarom, ha megcsókolna egy Sirató.

Levente megborzongott a gondolatra. A kétféle démon egymás nyomában járt. A Siratóknak csúfolt lények kizárólag a jó gondolatokat és érzéseket ették meg. Észrevétlenül szívja le áldozatát, a könnyek és a fáradtság vonzza áldozatához őket. A csókjuk elválasztja a testet és a lelket. Sötétben járó testük egyetlen nagy tüdő, kiálló bordákkal. Bárki szerencsétlen fehérhajú, szürke csuhás papoknak nézi őket. S ha végeztek, megjelennek a Dögevők. Megeszik a lelketlen testeket. Gyíkszerű, sima, fekete bőrű lények, kiálló csontokkal. Mintha egy isten haragjában kifordította volna őket önmagukból. Testük egy nagy gyomor. Senki sem tudja, hogy jöttek el az északi Ribrost hegyeiből.

Levente átható pillantást vetett a mellette álló démonra, aki időközben szokatlan módon, felhagyott a kőszoborként való strázsálással, s két lábán ide-oda billegni kezdett.

- Ha ez az út valóban olyan nehéz, mint mondod, Asmi, akkor miért menjek egy remete démon fészkébe ahelyett, hogy tiszta terepen megküzdjek a dögökkel? Sem fáradt, sem szomorú nem vagyok.

- Mert az nem jelenti azt, hogy nem vagy valamelyik rabja, csak mert nem érzed. Hazátlan vagy, akri, és haza akarsz menni, de az út hosszú. Ez borúval tölt el. Nem mellesleg, akri, egész nap gyalogoltál. Bár Asmi a mellkasodon utazik, ő is elfáradt. Gondold csak meg, akri. Asmi nem akar démoneledel lenni. Azt sem szeretné, ha az akrija lenne az.

Levente elmosolyodott a csuklyája árnyékában. Szerette, hogy a kis démonja első szám, harmadik személyben beszél magáról.

- Aerúl nevére! – morogta maga elé Levente élesen. Nem volt szokása istenei nevét a szájára venni, amikor ehhez folyamodott, már fojtogatta a bosszússág. – Akadályoktól hemzsegő erdő annak a démonjával, vagy egy könnyű lápvidék ragadozókkal! Mi a különbség? Küzdenem így is, úgy is kell majd, de ki akarna belém kötni? Semmi sem jelent rám veszélyt! Minek hosszabbítsam meg az utam egy két lábon járó tüdő, és egy négylábú gyomor miatt?

- Akri – kezdte a démon, s Levente vállára tette karmos kezét. – Asmi tudja, hogy az egyszerű utat járni könnyebb, de a mocsár veszélyes éjszaka. Ezektől a teremtményektől a spathi démonok sem védettek, őket is elemésztik. A sötétség útjai kifürkészhetetlenek. Az erdőben pedig, csak egy lakozik, akitől meg tud Asmi védeni, ha szükség lenne rá. A láp a biztos halálodhoz vezet, akri. Asmi látja a felfelé nyúló csontkezeket, amiket emberi szem nem lát. Újra és újra felnyúlnak. Aki az ösvényeken halad, magukhoz ragadják. Némely lélek még most is ott jár arra várva, hogy belökhessen közéjük.

- Tényleg látod őket, Asmi?

- A Sirató és a Dögevő nyomait is látja Asmi. Hidd el, még az is mocskos, nem csak azok, akik hátrahagyták őket. A városiak hallották a sikolyokat, amikor valaki át akart menni ezen a környéken. S hallották a Siratók énekét is, amint felemésztették az áldozatokat. Higgy nekem, akri. Válaszd a másik utat. Szolandria egy nappal több csupán az erdőn keresztül.

Levente barnás szemének mélyén ördögi, valóságos boszorkányfény gyúlt fel, amikor Asmi adott neki a látásából egy csekélyebb szeletet. Hevesebben vette a levegőt, hogy érezze a szagokat. Veszélyes séták, harcok idején a démon leválasztott magából egy darabot, hogy segítse gazdáját az úton. Ereje jócskán megnőtt olyankor, amikor a démon visszamászott a testére. A kockázat hajtotta. Az életveszély. A győzelem. Mind-mind közelebb sodorták az apja világához, az istenek lakhelyéhez, a megérdemelt otthonához. Az utazása elején készakarva kereste a kalandokat, idővel ösztönösen választotta az élete rizikóját.

- A hitetlen emberek vesztek el itt, Asmi. Velem, velem vannak az isteneim. Főként Aerúl. – megszorította a nyakában lógó, kaszára emlékeztető amulettet, a halál istenének jelképét. – A vele kötött szerződés értelmében, nem érhet utol a halál, ameddig ő úgy nem rendelkezik sorsom felől. Az ők és a te segítségeddel, Asmi, túl fogom élni a Démonlápot is.

- Akri – kezdte a démon, majd azonnal abba is hagyta. Szépen ívelt száját becsukta, és csak nézett a gazdájára, aki ragadozóként meredt a messzeségbe. Ha egyszer valamit Levente a fejébe vett, annak úgy is kellett lennie. – Asmi nem akar szétszaggatott rongybaba lenni. Kibelezett porhüvely sem.

Mellkasán fonta össze karjait. Arckifejezése dacossá vált, mire Levente elhúzta a száját.

Rövid mérlegelés után előre lépett egy lépést, majd miután Asmi ismét a bőrére telepedett, elindult a Rettenet erdejének irányába.

***

Már egészen közel jutott az erdőhöz, amikor a nap sárgás rózsaszín bársonyba burkolta az addig kristálytiszta kék eget. Felhők gyülekeztek a lápvidék fölé, s keleten az égbolt kezdte felvenni éjszínű báli ruháját. Hol az erdőt nézte, hol a vörösbe hajló égi korongot. A nap végül elsüllyed a síkban, előbb bíborba, majd feketébe hagyva az eget. Levente még pár száz méterre volt a rengetegtől.

Kitaposatlan ösvényen haladt. Még mindig értetlenül gondolkodott azon, hogy az emberek a lápot választják teljes gyarlóságukban. Oda még a csillagoktól megvilágítva is látszott az út. Szorosabbra fogta kezében kardjának markolatát. Gyorsabban haladt, mint addig, persze Asmi mozgolódása a bőrén sem segítette elő nyugalmát. Az északi szél körbelengte, miközben fel-felpillantott a csillagokkal vert égre.

Levente megtorpant. Lépteket hallott. Hiába fordult a hang irányába, hiába meresztette a szemét, csak a léptek visszhangoztak körülötte, sehol egy alak. Majd könyörtelen léptek visszhangja verődött vissza a tájon. Folyamatos, közeledő lüktetés. Az erdő előtt állva a mocsár irányába fordult, amin egy árnyék villant át. Egy szörnyű, kiszögellésektől hemzsegő árnyék. Asmi képességei sem segítettek rajta, ezért a mocsár irányába kezdett oldalazni.

A messzi távolban a léptek suttogássá szelídültek, vad lihegéssé, mígnem egy iszonyatos sivításba torkollt, mely olyan volt, mint két lény együttes nászzenéje. Levente közeledett a hang forrásához. Ember s démon nem bocsátja ki ezt a hangot. Sosem hallotta még. Ez a sápítás az örök magányra, végtelen míszre emlékeztette. Levente megállt. Asmi remegett a bőre alatt, de ő vakmerő volt. Féltérdre ereszkedett, fejét lehajtva hallgatózott. Az ismeretlen lihegés gyorsabb lett, szaporább, s valami más is vegyült közé. Félelemmel teli futás tompa zaja, míg végül egy sikoly kíséretében megszűnt a kísérteties lélegzetvételek sorozata. Na, ez már emberi volt. Fiatal, nőies, kétségbeesett. Kérte a holdat, mutassa meg magát, s ezt a furcsa színjátékot, ám az átkozott megbújt a kevély felhők mögött. Az árnyékok ide-oda suhantak Levente körül. Felélesztette démoni látását, hogy megfigyelhesse. A sűrű sötétben a léptek zaja, és a sunnyogó lihegés újrakezdődött. Segélykiáltás, sipítás váltotta egymást. Levente hallva a kétségbeesés zajait, futásnak eredt, egyenesen a mocsár irányába.

Bőrén Asmi az erdő felé húzta, majd kiszakadt belőle.

Nem messze tőle valami emberi lényre vadászik. Sosem látott sem Siratót, sem Dögevőt közvetlen közelről, ám tudta, mindennek eljön a megfelelő ideje. A menekülő lábak puffanása hirtelen elnémult, ruha suhogott a levegőben. Éles sikoly szelte át a semmit Levente körül, majd pár roppanó csont hangjával egyetemben, elhalt minden, ami addig a lápot jelentette. Levente hallotta a ruha anyagának szakadását, majd a borzalom lakmározását. Testét hideg veríték futotta el, amint kitisztult a látása. A mocsaras vékony szolgalmi útján egy test hevert a végtelenségig kitekeredve, mely felett egy csontvázszerű sárkány guggolt, büszkén tépve a húst. Gurgulázva nyelte a nemrég még élő anyagot. Levente életében először lélegzetvisszafojtva, magatehetetlenül figyelt.

A hold taktikusan elrejtette előle az iszonyatot, s most mégis tisztán látta, mi történik tőle balra. A szőke hajzuhatag itt-ott a mocsár iszapos vizébe lógott, a fürtökbe halott szellemek kapaszkodtak bele. A derékig érő fűszálak között pontosan látszódtak a kopár, göcsörtös fák, a ritkult bokrok, és azok a csontok, melyek most egy még gőzölgő testet tépáznak szerteszét.

Levente felszívta a tüdejét, és futásnak eredt. Az undorító csontszörnyeteg felé iramodott, ami ahogy megérezte a férfi közeledtét, fülsiketítő visítást hallatott. Valahol messze dulakodás változott trappolásba. Mit sem törődve a szörnyeteg segítségére siető társaival, Levente botladozva közelítette meg a vadászt és zsákmányát. A felhők elkúsztak a hold elől. A lány még mindig életben volt. A vérmocskos ruhák közül egy ártatlan nő torzója világlott elő. Szeméből könny csordult a föld irányába. Nyöszörgött egyet, kezét Levente felé tartotta, majd egy idő után végleg elernyedt a szörnyeteg karmai alatt.

Levente megremegett – ritkán fagyott meg ereiben a vér, most mégis úgy érezte, millió kis jégkristály szúrja át hajszálereit.

Városbeli lehetett, gondolta. S ami addig a lány testén taposott, köddé foszlott. Tudta, érezte, hogy ott ólálkodik körülötte az emberek lényének gyilkosa, arra várva, hogy ráugorjon, és elevenen őt is felfalja. Bármerre nézett, semmit sem látott. Kardját a vállához emelte, suhintásra készen. Tengelye körül körözött, hogy az a valami ne kerülhessen mögéje.

Végül a homályból előlépett egy körvonalazhatatlan démon. Ha nem lett volna Asmi látása az övé, illúziónak hiszi a fenevadat. Közvetlenül előtte terpeszkedve öltött testet, eltakarva a férfi elől az erdő most már biztonságosnak tűnő fáit. Eleinte a lény alakja ködös volt, lassan olvadt össze egy egységes egésszé. Rettentően nagy, gyíkszerű lénnyé állt össze, mely teljesen úgy nézett ki, mintha a csontjai kerültek volna kívülre a testét, míg minden állatiassága belészorult volna. Bőre pikkelyes erezetű volt, mégis sima és fekete, mint az éjszaka. Szárnyai hosszúkás csontokból álltak össze. Az egész lény egy elszenesedett állat korpuszára emlékeztette Leventét. Lassan kúszott felé, bár a férfinak volt egy olyan megérzése, ez csak szárazföldön van így. Végtagjain, ujjai között úszóhártya feszült, s a mocsár kiváló közeg a gyorsabb haladására.

Mondd, Asmi, hogy nem fog a sárba ugrani!

Ami viszont termeténél és kinézeténél is szörnyűbbnek bizonyult, az a sárgás-zöld szempár volt, ami csak és kizárólag Leventét figyelte. Le sem vette őket a férfiról. Téboly tükröződött benne, mocsok és halál. Azon emberek megevett veleje, akik áldozatául estek.

Levente hallása megszűnt létezni. Asmi a bőre alatt rettegett az előttük álló lénytől, így a férfinak nem maradt mása, csak a saját szívének dobogása a fülében. Ez a sátánfajzat képes egy egész falut felfalni, ha kedve tartja. S ha többen is vannak, hogy a pokolba fog győzni felettük?

Ez a gondolat azonban nem szegte kedvét. Ha egy testetlen démont elintézett két esztendővel ezelőtt, akkor ez a csontváz sem fog ki rajta. Ujjait megigazította a markolaton, inai pattanásig feszültek. Lábát megtámasztotta, izmait megfeszítette.

Hangtalanul nyílt szét a Dögevő undorító pofája. A fekete szájból, fémszínű fogak rebbentek elő. A roppant gyomorból hörgő gurgulázás tört elő, mintha egyszerre nevetett volna rajta a lény, és próbált fenyegetőnek tűnni. Kár volt próbálkoznia, így is annak bizonyult. Megemelte egyik karmos mancsát, kettőt körözött a vélhetően mutatóujjával, majd rárontott Leventére, akár egy gőzmozdony. Füstfelhő gomolygott körülötte, lábaival erősen nyomta magát előre a sáros talajban. Két mellső lábával a férfi felé kapott, s farkával csapkodni kezdett maga körül, hátha eltalálja Leventét, akit így könnyűszerrel a földre kényszerít.

Levente hidegvérrel emelte fel a kardot, megforgatta a tengelye körül, és lesújtott. Gyorsan mozgott. Fordultában még egyszer rácsapott a dögre. A démon csontján a penge szikrát hányt. Övéből előrántotta az atlantiszi örökségét, egy alkar hosszúságú, kékes pengét, a gyík mellkasába döfte. Erővel dolgozott, hogy átvágja a csontokat és a húst. Mindeközben áldotta a városi szatócs feleségének tanácsát, és bőrt vásárolt tőle. A bestiális karmok csak a ruháit érték utol, fogást nem találva ezzel a férfin.

Kirántotta a pengét a lényből, majd újból belemélyesztette. Kardjával folyvást ütlegelte. Erőteljes ütései mit sem értek a démonnak, a penge behatolása annál inkább. Hol a markolattal sorozta a dögöt, hol a penge élével, miközben folyton mozgásban tartotta magát, s ellenfelét.

Asmi erejének hála, a Dögevő képtelen volt igazán birokra kelni vele. A szeme, fogainak csattogása beleégett Levente agyába, ahogy a karmok végigszántása mellvértjén, csizmáján, alkarvédőjén.

Csuklyája lekerült a fejéről, hajából a mocsár bűze csöpögött, ruhája kissé elrongyolódott. Nem győzte lerázni magáról a holtak belé kapaszkodó áttetsző ujjait, miközben egyensúlyozott a semmi élén a nagy küzdelemben. Arca karmolástól vérzett, itt-ott kisebb sérülések borították a testét. A fenevad a bekebelezett emberektől jókora erőre tett szert, de akkor is csak egy emberien küzdő állat maradt. Levente sosem futott el. Nem tehette. A megfutamodott félistenek sosem lesznek méltók Atlantiszba lépni.

Ugyanakkor felrémlett előtte, hogy nem csak magáért felelős, hanem a benne lakozó démonjáért, Asmiért is. Látta, ahogy ott hever arccal a mocsárban. Hullák kaparják egyre mélyebbre. Érezte a gerincébe vájó karmokat, ahogy a fenevad kitépi belőle a démont, és egyszerűen beszippantja magába. Miután végezni fog vele, ő következik. A halál utáni semmi megváltás lesz a szenvedéséhez képest.

Levente elszántan küzdött a Dögevővel, majd egy gondolat kúszott fel elméje mélyéről. A Dögevő kizárólag lelketlen emberek testét kebelezi be. Egy hiéna, egy szó szoros értelmében dögevő. Következésképpen, őt csak meggyengíti, de nem megöli. Az egy Sirató dolga lenni. Nyilván, őt hívta a sipító kvaffogással.

Még egyet döfött a lény mellkasára, mire az kissé elhátrált tőle. Amikor Levente elengedte, akkor látta meg, nem a fenevad mellébe sikerült szúrni, hanem a nyaka aljába. A fékevesztett gyűlölet alább hagyott, és nyöszörgő morgássá szelídült. Levente előtt a legyőzött démon előbb a hátsó lábaira tottyant. Ültében ingott, mintha nem tudná eldönteni, balra vagy jobbra dőljön. Ernyedt farkába hullák kapaszkodtak. Végül, mint aki elájul. Szeme fennakadt, bűzlő szájából kilógó nyelvvel összeroskadt, s fejjel Levente lába elé hullt.

A férfi röviden kifújta magát. A Dögevő nyakára lépve, kihúzta a pengéjét.

Az irdatlan testet a halottak a párolgó mocsárba húzták.

Nadrágjába törölte pengéjét, s mindkettőt helyébe mélyesztette. Ha mást nem is, azt megtanulta, ha Dögevővel kell megküzdenie életében még egyszer, a nyakára céloz. Tudta, ott találta el a leggyengébb pontját. A szívét.

***

Morag lakhelye nem volt már, mint sárból és karvastagságú ágakból tapasztott viskó. A nincstelenek különb otthonokat húztak fel maguknak. Egy, talán két helyiségből állhatott a mérete alapján. Elöregedő, korhadásnak indult gerendák között ablak nem sok, annyi sem volt. Egy helyére nyomorgatott ajtó mutatta a bejáratot.

Miután Levente a mocsárból megszabadult a lelke után furakodó halottaktól, az erdőbe merészkedett. Egy Dögevő után már semmi sem ijeszthette meg, ezért Asmi látásának hála, könnyedén megtalálta a gazokkal benőtt utat a házig. Az építmény mögött kopasz fák meredeztek. Némelyek asszonyi bájjal hajoltak a földig, mások eszeveszett királyokra emlékeztető koronával meredtek a magasba. Valahol fent, ahol már a madarak sem fészkeltek, gallyaikat összefonták, akárcsak a bokrok a vádlija magasságában. Törzsükön jókora gombák nőttek, mérgező pöffetegek, s az északra mutató mohák izzadtak a hűvös részeken.

Lehullott, kiszáradt falevelek, mételyes pocsolyák között gyalogolt idáig. Egy-egy csonttá soványodott erdei vadat talált, siklókat, kígyókat, az élet elmúlásának jeleit. A rettenet erdeje tényleg búskomor volt, mert hiányzott belőle az a vadregényesség, mely feltöltötte élettel az erdőket. Lábnyomokat nem talált, pusztán a szerencsétlen állatokét. Ember nem sűrűn járhatott e tájon. Ha maga mögé nézett, a saját lábnyomait látta, ahogy mélyen a talajba süpped, kis tócsa nőtt bennük igen hamar.

Az ajtó a fadarabok halk kiáltásaival nyílt ki, s végül Levente megpillantotta Moragot. Egyáltalán nem így képzelte volna el. A démonok általában démonibbak, mint Morag, persze a Siratók is valaha emberek voltak. Boszorkányok, s az emberségükből csupán a küllemük idézte vissza igazi valójukat. Morag hozzájuk képest teljesen illett a kísérteties környezetbe megkeseredett, megfáradt fizimiskájával. Moragot valaha egy isten átkozta meg. A gyerekeket sokszor ijesztgették azzal, hogy ne menjen a sötét erdők mélyére, mert Morag, az errauko, azaz a magányos démon felemészti. Persze, nem minden erdőre volt ez igaz, viszont ameddig féltek tőle, nem történhetett nagyobb bajuk.

Morag a valóságban is magányosságot árasztott magából. Lehűtötte maga körül a levegőt, Levente látta a lélegzetét. Érezte agyába tolulni a szörnyű, elhagyatott, magába forduló emlékeket. A démoni lény alakja egészen emberi volt. Kezei és lábai karmokban végződtek, akárcsak Asmié, de a démonának keze még mindig kecsesebb volt, mint ez a négy sas karomra emlékeztető végtag. Teste inas, izmos volt, hatalmas szárnyait lepelként burkolta teste köré. Keselyű fejét azonban semmi sem takarta el Levente elől. A három-négy méter magasnak saccolt lény a férfi szeme láttára ment össze annyira, hogy szemük egyvonalban lehessen.

Azt beszélték róla, mérföldekről megérzi áldozatát, a legerősebb lény, aki a Rettenet Erdejében él. Kitépi áldozatának szívét, elsikoltja magát, ami az egész vidéken hallható. Levente magában elmosolyodott a gondolatra, hogy ezen a tájon minden ragadozó sikoltozik. Nem véletlenül hallotta a városban múltkor azokat a furcsa vonító hangokat, amikre a kocsmáros csak legyintett: farkasok. Ugatják a holdat. Na persze!

Asmi taktikusan a saját síkján befogta imádott akrija füleit, ugyanis, az a hír járta, hogyha valaki közvetlen közelről találkozik ezzel a sikollyal, az egy időre megbénul. Egy magatehetetlen, magányos harcos biztos remek táptalaj lenne Morag számára. Feltöltené erővel, energiával.

A démonokkal az volt Levente egyedüli baja, hogy hiába nem érezte magát olyannak, ami hívja ezeket a lényeket, azok bőven kiszagolták a lelke titkos bugyrait. Elkendőzheti a vajákosok elől önmagát, de ezek a lelkéből táplálkoznak, azokat a kapukat is megnyitva, melyekről azt hiszi, már régen bezárta őket, s eldobta a kulcsot.

A zöldeskék szempár rávillant Leventére. Atlantiszi kövekre emlékeztette a színe, bár erősen kételkedett benne, Morag valaha is járt az ő otthonában.

Levente terpeszállásban állt meg a démon előtt, aki érdeklődve figyelte a jövevényt.

- Te lennél a híres Morag? – dobta oda hangosan, keményen a kérdést.

- Hogy híres lennék? Nem tudom. Inkább hírhedt. De ki zavar engem éjnek évadján?

- Levente, Acheron fia.

Morag egyik nem létező szemöldökét felhúzta. Nem mondhatott neki sokat az Acheron név.

- Légy üdvözölve, Acheron fia. – ismételte meg. – Minek jöttél ide?

- Át akarok kelni a birtokodon Szolandriába. A törvények úgy diktálják, a területedre lépve, engedélyt kell kérnem tőled.

- Oh.

- Ó?

- Ritkán jönnek azért, hogy átmászkáljanak az erdőn. Inkább a mocsarast választják a balgák. Aztán belefekszenek az iszapba, és soha többé nem látják őket. Aki meg idetéved mégis, az nem szokott holmi jó modorral zargatni. – egyik karmával a másikon kezdett kopogni.

- Mikor járt erre az utolsó?

- Amikor megszületett. A lányom volt az utolsó, aki próbálkozott.

- Hol van most?

- Elnyelte a Démonláp.

- Mikor?

- Száz éve is van annak. – nehéz volt elképzelni, hogy ennyi esztendeje nem járt erre a kutya sem. – Te miért nem a mocsáron keresztül próbálkozol, Acheron fia?

Leventének esze ágában nem volt beszélni a mellkasán heverő spathi démonról. Jobb, ha Asmit meglepetésnek szánja vész esetére. A démona továbbra is jóleső védelemmel látta el a fülét. Hallott is, de úgy, hogy ilyen erővel egy zacskót is húzhattak volna a fejére.

- Próbálkoztam a mocsárral, Morag. Láttam arra futni egy szőke lányt, akit egy Dögevő követett. Közvetlenül azután lehettek, miután egy Sirató megcsókolta, mert az a pusztulat könyörtelenül bánt el szerencsétlen párával. Még élt, amikor enni kezdte. Meghallottam, és a segítségére siettem. Tény és való, könnyűnek tűnik az az út, amely a veszedelembe vitte őt, s majdnem én is ráléptem. Semmi kedvem nem volt annak a bestiának az áldozatává válnom, inkább őt tettem a mocsár szerves részévé. – Morag macskákra emlékeztető szeme elkerekedett. – Bizony! Megöltem egy Dögevőt.

Morag nyugtalanul toporogni kezdett, szinte látni lehetett, ahogy az elméjében cikáznak a gondolatok. Kérdések és válaszok, hit és bizalmatlanság kergetik egymást. Persze, az is zavarhatta, hogy az embernek gondolt férfi egy pillanatra sem veszi le róla a szemét, nem is pislog.

- Hazudsz! – horkant fel végül Morag. – Egy Dögevőt ember nem tud legyőzni!

- Vagy csak azért hiszed ezt, mert még ember nem volt, aki megpróbálta volna! – emelte fel a hangját Levente, majd nyugodtan, de határozottan folytatta. – De ott álltam a bűzlő kipárolgással telt teteme felett. Megküzdöttem vele ott a lápon, és megtaláltam a gyenge pontját. Könnyűszerrel fölébe kerekedtem. S akkor már éreztem valamit magamban belőle.

Morag úgy tűnt, az igazság hatására zsugorodásnak indult, pedig nem. Nem változtatta meg méretét, sem alakját.

- Miért mondod ezt el nekem? – morogta.

- Mert kérdezted. – hangzott Levente egyszerű, magától értetődő válasza. – Egy harc elég volt a lápon ahhoz, hogy inkább az erdőt válasszam helyette. Inkább az ágak között, bukdácsolva, mint örökké a hátam mögé nézve.

- Nem hiszek neked. – hüledezett Morag.

- Akkor menjünk ki a lápra, és győződj meg róla a saját szemeddel! – hívta ki Levente.

Morag megállt mozdulat közben. Szemét szűkre húzta, majd teli torokból felvijjogott, akár egy keselyű, megfordult, hogy elmenekülhessen a kihívás elől.

Ekkor a semmiből egy villanás vakította el mindkettőjüket, Levente teste hátrafelé, ívben megfeszült. Belőle tört elő a fényár, ami vakítóbb volt a delelő nap fényénél is. A fény minden bevilágított. A fákat, a nincstelen bokrokat, a szottyadó földet.

Amikor a ragyogás megszűnt, Morag megtántorodva torpant meg egy fa tövében, és bámulta, mi történik. Levente látása nagy sokára tért vissza, s ekkor a semmiből meglátta Asmit kibontakozni. A kiáltás nyilván bántotta a démon fülét, és mivel össze voltak kötve erre az éjszakára, máshogy nem tudott kijutni Levente bőre alól.

Morag keserves kiáltása törte meg az éjszaka csendjét. Levente kezét abban a pillanatban a fülére szorította, ahogy Asmi kiszakadt belőle. A kiáltás így is jókora szédülést hagyott maga után, az egész erdő forgott körülötte, de legalább nem bénult meg.

Közvetlenül előtte egy sárkányszerű démon terpeszkedett, elzárva Morag feléje vezető útját. Asmi eleven valójában három méteres kis sárkánydémon volt. Olyan nagy, éles, és félelmetes karmokat növesztett, amelyekről a gyerekek csak a mondákból hallottak. Noha a sajátos keletkezéstörténet kezdett feledésbe merülni, a sárkányok kora máig nem múlt el nyomtalanul. A lénynek lilás, pikkelyes bőre volt, hasán zöldes bordázattal, vöröses bársonyban forgó szemekkel. Farka idegesen járt a levegőben jobbra-balra. Mellkasát kidüllesztette, hogy még félelmetesebbnek tűnjön.

Nem volt rá szüksége.

Az emberi alakban bájos kis Asmi egy emberevő szörnyeteg volt, ha a kedve úgy tartotta.

Vagy, ha imádott akriját valami veszély fenyegette.

S Morag reakcióját látva, jobb is volt, meglepetésszerűen tálalni a tényt, hogy egy spathi démon is van a társaságban. Az istenek démonai hatalmasabbak voltak, a földre szálltaknál, vagy azoknál az átkozottaknál, mint mondjuk a Dögevők, vagy akár Morag.

Levente érezte, hogy Asmi rettentően dühös.

A sárkány üvöltött egyet, és Morag után kapott, mintha csak játékfigura lenne. Aztán egy pillanattal később dobálni kezdte mellső lábaival, míg Morag szárnyából az égvilágon semmi sem maradt. Levente érezte, hogy zihálni kezd. Ennyi év távlatából sem volt képes hozzászokni Asmi ezen formájának viselkedéséhez.

Mielőtt még megölte volna, ledobta Moragot Levente elé a földre, karmos tappancsával rátaposott a démon hátára.

Morag elkínzottan nyögött föl. Levente odalépett hozzá. Érdeklődve figyelte a démon haláltusáját. Leguggolt hozzá. Mutatóujjával kikaparta szája elől a sarat. Térdeire támaszkodta tanulmányozta szorult helyzetben levő ellenségét.

- Az a lány a lápon a te lányod volt, igaz? – kérdezte Levente. Nem érkezett válasz. A némaság beleegyezés. – Kicsaltad ide, meg akarta ismerni a szülőapját. Így volt, nem igaz? Nem is sejtette, mi vár rá a mocsárban. A keresésed közben annyira kétségbeesett, hogy könnyű préda volt egy Siratónak, majd egy Dögevőnek. Te ölted meg a saját véredet. – percekig szótlanul nézte Moragot. – Csak azt nem értem, miért?

Morag Asmi karmai alatt vonaglott, vicsorgott. Végtagjaival kalimpálni próbált.

- Ő jött a keresésemre. Nem én kértem.

Levente a saját nyelvén odavetett pár szót Asminak, aki kicsit jobban belemélyesztette Morag hátába a karmait. A démon szűkölni kezdett a nyomás hatására.

- Nem az érdekel, miért jött, hanem az, miért láttam.

Morag sötétszínű vért köpött a sárba.

- Mert a démonod látása megengedte, hogy lássad a múltat. – a következő pillanatban Asmi levette Moragról a lábát, aki arrébb fordította magát. Vergődött és reszketett. Csőrszerű szája cinikus vigyorba fordult. – Nem egy Dögevőt öltél meg, Acheron fia – szájából vér bugyborékolt elő -, hanem a múltat. Egy Dögevőt nem tudsz megölni, mert ők mások fájdalmát eszik, ez táplálja szellemi lényüket. Egy ködszerzetet nem tudsz legyőzni, mert nincs szívük. – hörögve, sípolva, mélyen beszívta a levegőt. Diadalittasan nézett Levente szemébe. – Amit ott megöltél, az nem egy démon volt. Csak az utolsó csepp hiú emberi ábrándja, ami a szíved mélyén lakozik.

Levente bosszúsan nézett fel Asmira. A sárkánynak több se kellett. A küszködő Morag hátába mélyesztette a karmait. Egy csattanással a démon testébe hatolt az összessel, aztán széttépte darabjaira a magányos démont. Morag darabjai hangos csattanással értek földet, fatörzset, terítették be a bokrokat még a tulajdon viskóját is.

A hangok lassan elhaltak, a démoni szag feloszlott a levegőben. Moragból semmilyen felismerhető darab se maradt. Asmi megnyalta a szája szélét, s mint aki jól végezte dolgát, egy doromboló hang kíséretében Levente felé fordult. Azt figyelte, büszke-e rá az akrija, és nincs-e más veszély, ami itt ólálkodik a sötétben.

Asmi megrázta fekete sörényét, amely ide-oda libbent a teste körül. Két lábra magasodott, kétszer pislantott egyet a gazdája felé. Nagy levegőt vett, s teste zsugorodni kezdett. Nem sokkal később az emberi Asmi ácsorgott Levente mellett, és azon sápítozott, hogy véres lett a bőre, s hogy Morag bűzét egy aeon alatt se mossa le magáról.

- Csodálom, hogy nem etted meg. – Levente letelepedett egy kiálló szikladarabra. Asmi a lábához kucorodott. Átfogta a férfi térdét, hagyta, hogy gazdája a fejét simogassa.

- Asmi nem akarta vele elrontani a gyomrát.

Hallgatagon ültek egymás mellett. Talán egy óra is beletelt, mire Asmi megmozdult. Levente úgy sejtette addig, a démon elaludt. Asmi az állát Levente térdére támasztotta.

- Akri… Hogy jöttél rá? A lányra. Honnan tudtad? – kérdezte érdeklődve.

Levente egy pillanatra se hagyta abba a lány hajának simogatását.

- Amikor végeztünk a Dögevővel. Túl könnyű volt. A semmiből jött, és oda is ment vissza. Aztán amit Morag is mondott a lányáról. De ez puszta sejtés volt, nem gondoltam volna, hogy jól gondolom. Az egész jelent újra és újra megtörténik ebben a mocsárban. Azt az egyet nem értem, miért.

Levente nem várt választ, Asmi azonban nagy, ártatlannak tűnő szemeivel felnézett rá.

- Mert sokszor a gyerekek fizetnek az apák bűneiért. Gondolj csak bele. Ha Acheron nem kívánja meg azt a nőt, akkor most te is ott lennél az apáddal. De az anyád világába száműztek, és azért, hogy jogos helyedre kerülj, küzdened kell, akri, minden nap. Ki kell érdemelni. – Levente hibásnak képzelte Asmi érvelését. A tudati síkon Asmi könnyen belelátott Levente fejébe, ezért folytatta. – De a mások életét sosem látjuk, még Asmi is képtelen a szellemet megérteni. Bűzölögnek, lebegnek, nyikorognak, és azon keseregnek, hogy nem mehetnek vissza az élők közé, ezért kísértik őket. De ha szellemként nem tudsz magadnak segíteni, akkor az élők se tehetnek semmit. – Levente kihúzott egy hosszú, fekete hajtincset, és az ujjai köré csavarta. – A csapdába került szellem felhívta magára a figyelmet. Megszabadítottad akri, mert szembe mertél menni azzal a csúfsággal. – Asmi dacos hangra váltott. – Morag különben se tudott semmit. Az a valami attól még létező volt. Éreztem.

Asmi elhallgatott. Levente a fák ágai közt beszűrődő napfényre emelte a tekintetét. Addig észre sem vette, hogy a vaksötétből egy átláthatóbb massza lett.

- Mindegy, hogy honnan jön a harc, Asmi. Az attól még harc. Csupán hol kisebb, hol nagyobb. Remélem, annak a szerencsétlen lánynak a lelke megpihenhet végre.

Asmi nem szólt közbe, ficergett kicsit gazdája keze alatt. Doromboló hang tört fel belőle.

- Mindenesetre, kegyetlen dolog volt erre kárhoztatni a saját lányát. Még akkor is, ha arra kellett, hogy emberekkel halmozza el a mocsár lényeit. Morag magányos volt. Azt akarta, hogy ide jöjjenek az emberek, ne a lápon keresztül közlekedjenek.

- De miért, akri?

- Mert a démonok legnagyobb ellensége, ha elfelejtik őket. Onnantól erőtlenekké válnak. Csak addig valakik, ameddig hisznek benne, emlékeznek rájuk. Ha feledésbe merülnek, akkor eltűnnek.

- De Asmi tett róla, hogy ne merüljön sehova, hanem szóródjon szét.

Levente hangosan felnevetett.

Fél nap is eltelt, míg újból útnak indultak. Asmi talált a házban magának csontokat, amikkel az úton játszani tudott. Felégették Morag lakhelyét, mintha sosem lett volna. Az erdőnek sok idő kell, míg rendbe jön, és újra beépül a természet körforgásába. Levente hagyta, hogy Asmi mellette sétáljon, elég lesz majd, ha Szolandria közelében szólítja ismét magára.

Levente még egyszer utoljára visszanézett a kietlen vidékre, amikor kiértek az erdőből. Nem akarta elhinni, hogy maguk mögött hagyták végre Démonlápot, amin ismét egy árny suhant át.

Az emberek nem tanulnak.

- Mit látsz, akri? – fejezte be az ugrándozást Asmi.

- Semmit. – felelte Levente. – Csak emlékeket. – hátára igazította a batyuját, majd ismét elindult. A démon még nézte a vidéket, aztán követte gazdáját. – Asmi! Hogy is van az a gyerekdal?

S a démon énekelni kezdett.

***

Estére még mindig nem érték el Szolandriát, ám mérföldekre voltak már Démonláptól. Az éjszaka hűvösebbnek bizonyult, mint addig bármikor. Levente orrát csípte a hideg levegő. Asmi sárkány alakjában a férfi mellé húzódott, hagyta, hogy az a teste melegével tartsa magát is melegen.

A tűz a boszorkányéjfélre bőven kialudt, már csak a parázs vöröslött a földön.

Az éjszaka pont olyan pontossággal terült szét, mint mindig. Ilyen távolságból is tisztán lehetett hallani, hogy egy árnyék motoz a távolban. Levente hallgatózott. Asmi légzése is megváltozott. A sárkány felébredt, figyelt, akárcsak ő.

A környéken semmi sem volt. Kövek, és kopár gazcsomók váltották egymást ezen a síkságon. A szél enyhén kapaszkodott bármibe, ami kimeredt a végtelen simaságból.

A hold előtt utat nyitottak a kövér felhők, fehér fényárba vonva ezzel az egész vidéket. Valahol a messzeségben egy hosszúkás árnyék szelte át a mocsarat. Hallani lehetett a placcsanásokat a lába nyomán, majd ziháló dobogást. A lomha előtt szaladt valami fürge. Lihegés, nyáladzás, pánik. Szinte a hold előtt kúsztak végig. Valami felrebbent… aztán élesen sikoltott… hollók hada ijedten szállt fel a fákról.

Alig tartott pár percig, aztán elhalkultak a hangok. Pocok motozott a kiszáradt fűben.

Levente meg akarta fogni a talizmánt a nyakában.

Ujjai a csupasz bőrét markolták.

Lejegyzett az Acheron kegyelmében való Payne Sustain által az Égi Fény 2016. esztendejében, Beriandban.