Az atlantiszi II. - Daenna temploma

Daenna csak egy újabb akadály volt a hazavezető úton. Már el is felejtette, milyen. Madártávlatból egy négyszöget formázott, pontos vonalakkal. Nem csoda, hisz a benne lakók így tervezték el. Házai szoros egymásutánban álltak egymás mellett, alig volt benne zöldterület, s Daenna közepén egy boszorkánytemplom volt, ahol talán szívesen fogadják a fáradt vándort éjszakára. Levente megborzongott, amikor belegondolt, milyen helyen kell álomra hajtania a fejét ismét. Nem is annyira magát, inkább imádott démonát féltette. Ki tudja, ezek az alakok milyen fortélyokat vetnek be egy olyan ritka kincs érdekében, mint egy spathi démon.

A város bal oldalán az Argys-folyó kékjét látta. Állítólag a vizet mérgezett, mert a varázstudók belevetik áldozataik maradékát. Körös-körül mezők, legelők terültek szét sötét és világos zöld táblákban. Aki nem tudja, merre jár, egy átlagos helységnek gondolhatja. A benne rejlő veszedelem azonban komorrá festették Levente számára a szürke és téglaszínű falakat.

Az éjszaka közepén érte el a várost. Kapuját senki sem védte, ő is könnyen bejutott.

~ Akri, Asmi nem szeret itt lenni. ~

Szólalt meg a démon a fejében. Gondolati síkon nehéz volt tőle megszabadulni, nem, mintha Leventének valaha is eszébe jutott volna ilyesmi. Viszont, ameddig nem voltak biztonságban, addig sosem engedte meg a spathinak, hogy megmutassa magát.

~ Ez a város dögszagú. ~

~ Mióta lettél finnyás,Asmi? ~

~ Mióta a finom falatokat nem roston sütik, hanem mákonyba mártják. ~

No, igen. A spathi démonok megsütötték a húst, mielőtt megették, s különleges képességeiknek hála, orrukat facsarta a bűbájjal mérgezett hullák szaga.

~ Ne aggódj, Asmi, nem leszünk itt sokáig. ~

~ Máris túl sok időt töltöttünk itt, akri. ~

Levente érezte, ahogy a démon fészkelődik a bőre alatt, ugyanakkor teljes némaságba burkolózott. Megnyugvással töltötte el a tény, mert ez azt jelentette, Asmi füle és szeme kiélesedetten figyel minden apró részletet.

Fáradtan döngette meg a templom súlyos tölgyfából készült kapuját. Gyolcsos tenyerével háromszor kopogott a testen.

Egy idős, aszott ember résnyire nyitotta ki, arcának egyik fele éppen hogy csak látszott a nyílásban.

- Igen? – kérdezte mogorván.

- Bebocsátást kérek éjszakára. – felelte határozottan Levente.

- Nem vagyunk szálló. Se koszt, se kvártély.

Levente arcán izmai megrándultak. – Csak egy éjszakára. Holnap hajnalban tovább állok innen. – pillanatnyi szünetet tartott. – Pihennem kell.

Az öreg halszemeivel végigmérte. Így mérték végig a déli kannibálok, valamint egy sötét kisváros koporsókészítője is. Vendéglátója szélesre tárta előtte a kaput.

Amint belépett, keserűség és halál szaga csapta meg az orrát a mély sötétségben. Asztalok, padok, szemben a kapuval egy furcsa oltár foglalt helyet. Levente körbenézett ellenségek után kutatva a csarnokban, de csak kitekert alakok kálváriaszobrát látta az oszlopokon, falakon és még a freskókon is. Mérhetetlen nyugtalanság szállta meg.

Az öreg elcsoszogott mellette.

- Fekhely a sarokban, víz a folyóban. – vetette oda neki hanyagul.

Teljesen zavartalanul menetelt előre görbült, fekélyes testével, csenevész lábaival, mígnem eltűnt egy boltíves ajtó alatt. Levente kinyitotta a száját, majd összezárta. Mondania kellett volna valamit, mégsem volt képes megfogalmazni. Percekig csak hápogott, akár egy hal. Nem kiabálhat az öreg után, sőt, a démonához sem beszélhet. A boszorkánykör olvashat is benne.

Éhesen, kimerülve Levente az oltár melletti alkóvot vette célba. A rengeteg könyv mellett talán álomra hajthatja a fejét úgy, hogy a varázslók nem esnek át rajta. Egy neszt sem hallott, sem lélegzetvételt, sem a tűz pattogását.

Ledobta magáról csuklyáját, és kardját. Mielőtt elfoglalhatta volna a helyét, balra tőle kinyílt egy ajtó.

Odabent sárgás fény táncolt, s ekképp ritmusra nyalábolta körbe a hihetetlenül gyönyörű, borostyán hajú nőt. Lépett egyet Levente felé, bezárta maga mögött az ajtót. Rosszalló pillantást vetett a férfira, övén megszorította a csomót.

Levente nem hitt a szemének. Törékeny, hibátlan, tökéletes teremtés. A leggyönyörűbb látvány, szépsége talán még Dy istennőével is vetekedett.

A nő vöröses szőke haja kócos volt, szeme élénk barna, orcája barackpíros. Feltehetően meztelen testén egy méregzöld selyem köntöst viselt. – Maga? – kérdezte élesen.

Levente testében jóleső bizsergés áradt szét, mintha egy szerettét látná újra, akiért mindeddig aggódott, pedig az agya tudta, hogy most találkozott a nővel életében először. Elfogta a vágy, hogy megölelje, megcsókolja, biztonságban tudja. Minden más tekintetben apja áldásának tartotta volna ezt az érzést.

- Levente – mondta a férfi, miközben megfeszítette minden izmát.

- Van fogalma arról, mennyire jár az idő?

- Igen – felelte, ahogy a gyomrában köröző pillangók fojtogatták. Nem tartott sokáig, hogy a nő elé lépjen, és megérintse az arcát. A bőre puha volt, mint egy párna, amire az ember fia szívesen leteszi a fejét. Erre a gondolatra ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Agya tompává vált, pislogása lassított. Nehezen bírta nyitva tartani a szemét. – Túl tiszta. El kellene mennie innen.

A nő felhúzta egyik szemöldökét. – Ugyan, hova?

- Szolandriába.

- Szolandriába? – hangjában megütközés csengett. – Maga ittas, vagy bolond?

- Azt hiszem, egyik sem. De egy magához hasonló nő nem tartozik egy olyan bűnös városba, mint ez itt. Sokkal bájosabb, világosabb helyre képzelném önt.

A nő meg sem moccant. Barna szemeiben hamiskás fény csillogott, porcelán arcán nyoma sem volt bárminemű érzelemnek. – Szolandria az élők városa. Amikor utoljára ott jártam, nem láttak szívesen.

- Ha egy városi kegyelmében megy oda, nem fogják kétségbe vonni a kilétét.

- A hajdani férjem szolandriai nemes volt, közel hasonlatos magához. Kihajított a családja, amikor meghalt. Eléggé nyilvánvaló volt, mit gondolnak rólam. Két napig bírtam a város utcáin élni, miután minden asszony és férfi szajhának bélyegzett. Úgyhogy, nem. Nem kívánok abba a városba menni.

Levente figyelmen kívül hagyta a nő szavait. – Az apám kegyelméből, nem illetnék többé rossz szavakkal ott.

A nő félrenézett, leszedte arcáról Levente ujjait. Érintése finom volt. – Nem. – búgta bársonyosan. – Készítek magának egy fürdőt. Szaglik, mint a két napos öszvérürülék, amit a napon hagytak. Keresek ennivalót is magának.

- Maga… - Levente nem találta a szavakat. – Mi a neve?

A nő a szájára tette a kezét, elcsendesítette a férfit. – Mindent megtud, amint itt lesz az ideje. Az emberek nem éjnek évadján ismerkednek. Szörnyen büdös, és ápolatlan. Fürödjön meg, egyék, aztán pihenje ki magát. Reggel majd illedelmesen bemutatkozunk egymásnak.

- De a varázstudók…

- Látott egyáltalán ébren bárkit is az utcákon?

- Hát… nem.

- Akkor nyilván, a varázstudók is álmodnak éppen. Ők is csak emberek.

Levente feje majdnem a mellkasára bicsaklott. Késő volt a vitához. - Igaza van. Tényleg rám fér a pihenés.

- Kövessen. – A nő megfogta a kezét, és az oltártól balra, ahol korábban az öreg eltűnt, egy szobába vezette.

***

Amikor Levente következőre tudatára ébredt, kellemes meleg víz ölelte körbe meztelen testét. Elterült egy fából tákolt kádszerűségben, nyaka veszélyes ívet írt le, ahogy álla a vállán pihent. A nő ott térdelt a kád mellett, éppen Levente mellkasára csorgatott habos folyadékot egy szivacsból. Körülöttük a kőfalakon vékony gyertyákégtek.

Levente megfogta a nő kezét, megcsókolta az ujjak tövét. Tenyerében tartotta a hosszú, kecses ujjakat. – Sosem éreztem ehhez foghatót. Nyugodtsággal tölt el a jelenléte, úgy érzem, hazaértem.

A nő elmosolyodott. Egy borostyán fürt felvette az arca ívét. Tekintete távoli volt. A nő elnyúlt maga mellett, és egy kupát tartott felé.

- Igyék. – Levente szabad kezével elvette a poharat. – Az a hír járja, hogy démon van a vidéken. Találkozott ilyesmivel?

- Igen. – szaladt ki belőle az igazság. – Ami azt illeti, többel is, mint kellett volna.

Levente kiitta a pohár tartalmát, majd visszaadta a nőnek azt, aki visszatette a helyére. Ahogy féloldalasan ránézett, férfiasságának már nem tudott parancsolni. Kinyúlt a nőért, és behúzta maga mellé a vízbe.

- Levente – mondta elsápadva. – De hisz, még be sem vagyunk mutatva.

- Csend – válaszolta lágyan. Ujjait a nő tarkójára fonta. – Csókoljon meg.

A nő engedett neki. Ajkai hidegek voltak, merevek. Citrom és só ízét érezte a nyelvén.

- Ellenállhatatlan. – kezdte a férfi. A nő eltolta magát a mellkasától. – Küldjön el ebből a házból, vagy nem állok jót magamért.

A nő vonásai meglágyultak. Jobb mutatóujjával köröket írt le Levente mellbimbója körül, majd pontosan körberajzolta a tetoválását is, végül felfedezőútra indult az ágyéka felé. – Attól tartok, ha útjára engedném, nem telne bele pár nap, és egy árokparton találnák magára.

Levente elmosolyodott, majd felnyögött, amikor megérezte a férfiasságára kulcsolódó kacsót. – Bocsásson meg, nem akarok kellemetlenséget okozni. Azt még jobban sajnálom, hogy felébresztettem. Álmodni sem mertem ilyen gyönyörű házigazdáról. – kezével megérintette a nő arccsontját. – El sem tudom képzelni, milyen ember nevezhette magát kurtizánnak.

Ismét megcsókolták egymást. A sós citrom mellé valami éterien édes íz keveredett.

Levente olyan ütemben engedte el magát, ahogy a nő dolgozott rajta. Igaz, mozdulatai híján voltak az érzékiségnek, bádogemberként, vagy az alkimisták merev szolgálóinak rugalmasságával kényeztette. Kétségbe vonta, hogy a nő ezt élvezi.

Amikor Levente elérte a csúcsot, fejét hátravetette a kád peremén. Tüdejébe nehezen jutott be a levegő, ami inkább testes pára volt a víznek hála. A szoba kavargott körülötte, izmaiba nem került elég erő. Fáradtság és alkohol.

Egyszer egy ribrosti harcos azt mondta neki, amit az alvás nem old meg, arra ott a vodka.

Milyen igaza volt.

Álmodás közben sosem érezte, hogy úgy lebeg, mint ebben a pillanatban.

Egy pillanattal később a nyomás növekedett a koponyájában. Szédült, sípolni kezdett a füle, és olyan homályos lett körülötte a tér, mintha délibáb lenne.

A nő kibontakozott az öleléséből. Köntösét a kád mellé dobta. Tompa placcsanással ért az anyag a kőre. Mezítláb felvette a poharas tálcát, és az ablak alatti kis asztalkára tette. Testének karcsú, csodaszép íve még így kiesve a tudatából is, megbabonázta.

Levente mozdulni próbált, mégsem engedelmeskedtek neki tagjai. Lábai és karjai idegenek voltak a teste számára. Szinte kívülről szemlélte bénult végtagjait, akárcsak nehezülő gyomrát, lanyhuló szívverését, erőtlen levegővételét.

Csupán egy ujjmozdulat, és belefullad a kád vízbe.

- Maga… - állkapcsa ernyedőben, nyelve pörgésképtelenné vált. - … boszorkány.

A szómassza inkább kijelentés volt, mint kérdés, pedig annak szánta.

- Még nem teljesen, még nem fejeződött be a kiképzésem. De, ha a mester megtudja, miféle hatalmasság került a birtokomba, nem kell sokáig várnom az avatásomra. Ahogy arra sem, hogy legyen egy spathi démonja Daennának.

Asmi rándult egyet Levente mellkasában.

A következő pillanatban a feketeség nyelte el.

***

Levente felnyekkent, amikor megmozdította a fejét, és fájdalom hasított a koponyájába. Ki akarta nyitni a szemét, de a gyertyák fénye olyan hatással volt rá, mintha a napba nézett volna. Érezte, hogy lemeztelenítve fekszik egy kőlapon. Kezét és lábát láncokkal feszítették ki.

Fém csörömpölt valahol a lábujjai környékén. Soha ennyire nem volt még kiszolgáltatva senkinek. Hunyorgott. Egy szikár, kopasz, falfehér férfi állt a lábánál, s éppen egy kanálra hasonlító eszközt mutatott valakinek. Vájó.

Ahogy egy pillanatra felnézett, rájött, hogy az oltárnál van. Tőle balra egy koponyákból kirakott trónusra emlékeztető konstelláció volt, tele gyertyákkal, füstölőkkel. A helyiségben rettentően hűvös volt, talán még a huzat is nyalogatta őket. Magasan felette egy kupolában Atlantisz bukását örökítette meg egy freskó.

A lábánál álló férfi ránézett fekete szemeivel. Nem csak az írisze volt az, hanem az egész szeme. Semmi sem tükröződött benne vissza, még a gyertyák fénye sem. Szája szegletében rideg, vészjósló mosoly bújt meg.

- Az utolsó atlantiszi. Acheron fattyú fia – hangjában elemi gonoszság csillant meg. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom a legendával. Azt sem, hogy ilyen körülmények között. gondolom, te sem.

Levente gondolkodni nem bírt, nemhogy beszélni.

- Anguis vagyok, Daenna főboszorkánymestere. – találó, gondolta Levente. A talárjának elejére hímzett kétfejű, két irányba néző vipera elárulta.

A boszorkánymester szélesen elvigyorodott. Arcát faraghatták volna márványból is, pont ugyanannyi érzelem tükröződött rajta, mint az erezetes kőfelületen.

~ Asmi! Szakadj ki belőlem! Menekülj! ~

Semmi válasz nem érkezett a fején belülről.

~ Asmi! ~

Csend.

A boszorkánymester kuncogott. Olyan reszelős torokhangja volt, mintha évszázadokig pipázott volna az északi hidegben. Odasétált Levente mellkasához. Mutatóujját – amire egészen hosszú, üveges, sárgult körmöt növesztett – végighúzta a férfi mellkasán.

Levente csillagokat látott a fájdalomtól, s elborzadt, amikor meglátta a boszorkány bőrén csillogni saját vérét. Hirtelen érezte, hogy a mellkasán tátongó seb éktelenkedik. Pont akkora, amekkora Asmi lenni szokott tetoválás formájában.

Ne!

- A kis barátod egészen engedelmes. – hangja undorítóan mézesmázos volt. – Elég volt egy egyszerű elmetrükk, és máris azt csinálja, amit mondok neki. – elmutatott maga mögé. Levente követte a szemével.

Asmi ott állt a sötétben egy oszlop mellett. Ijesztőbb volt, mint egy viaszbábu. Két lábán állt szokásos, emberi kinézetében. Fekete haja a mellkasára lógott, fejét előreszegte, szemeivel a padlót bűvölte. Lassan emelkedett a mellkasa, amúgy meg sem moccant.

A boszorkánymester a démon arca előtt elhúzta egyszer, majd még egyszer a tenyerét.

- Semmit sem érzékel a külvilágból, csak amit én megengedek neki.

Levente megmozdította magát. Inai felsikítottak az erőlködéstől, egy-két izmát pattanni érezte. A láncok azonban, ellenálltak az erőfeszítésnek.

Levente összeszorította a fogát, amikor csuklóiba és bokáiba is éles fájdalom hasított. Valószínű, a bilincsek belseje tüskés volt, ami legalább ébrenlétre késztette.

A férfi felnevetett. – Arra gondoltam, megöllek. Aztán jobbnak láttam, ha látod, hogy amit ajándékba kaptál, most már másé. Nem lenne szórakoztató, ha nem látnád, hogy használom ezt a kis spathit.

Levente vicsorogva felmordult, újból nekifeszült a béklyóknak.

A boszorkánymester ügyet sem vetett a próbálkozására, inkább az oltárhoz sétált, ahonnan felvett egy körte formájú, enyhén rozsdás fémdarabot. Lehúzta a pöcköt, amitől a szerkezet szétnyílt, mint egy bizarr vasrózsa.

Szeretettel bámulta a fémet a kezében, aztán letette, és egy vasrudat kapott fel.

- Először eltöröm a térdedet. Kíváncsi vagyok, mennyit bír egy atlantiszi félisten. Kevesen voltatok a tanulmányozáshoz, fiatal barátom.

Meg sem várva Levente válaszát, lesújtott a vasrúddal. Levente egy pillanatra elfelejtett levegőt venni a fájdalom okozta sokk miatt. Aztán tompa fájdalom áradt szét a combjában és a vádlija irányába. Csak akkor tudatosult benne, mi történt, amikor Anguis lecsapott a másik térdkalácsára is, és megrebbent a bal lába. Levente fájdalmában felüvöltött, bármennyire nem tartotta férfiasnak.

- Hm. – hümmögött a boszorkánymester a halkuló ordításban. – Akkor nézzünk valami mást. Mondjuk, kapsz egy billogot Daenna címerállatával. – elsétált az oltárhoz ismét. Háttal állva magyarázott. – Itt maradsz a városban, mint söpredék. Mint a daennai polgárok haszonállata. Mindenki akkor és arra használ majd, amire csak akar. Bármikor.

Anguis fordultában, lendületből nyomta Levente bordáinak az izzó vasat.

A férfi pusztán csak felszisszent.

Halántéka gyöngyözni kezdett.

Amikor a gyümölcsformájú tátikával közelített felé, Levente elvesztette az eszméletét.

***

Hogy pontosan mennyi nap telt el így, Levente képtelen volt megítélni. A fájdalomtól többször vesztette el az elméletét, és amikor felkelt, történt valami, amitől újra elájult. Néha igéket mormoltak, hogy ébren tartsák, vagy legalább tudatánál legyen, máskor folyadékot öntöttek a torkába. Utolsó képeit a mozdulatlan, szoborrá változott Asmi tette ki.

A félisteni lét hátulütője, hogy a test sok mindent kibír. Nem halhatatlan, mert egy idő után elrongyolódik, de akkor is. Egy egyszerű halandó már a túlvilágon lenne. Ezzel szemben, Levente úgy érezte, képtelen meghalni. Mintha, valami még ezen a világon tartaná.

Csak az istenek a megmondhatói, micsoda.

- Nagyságos uram – csoszogott be a korábban megismert öreg. Aszottabb, volt, mint egy szőlőszem.  – Bocsásson meg, hogy megzavarom, de Valeria szeretné, ha fogadná.

A nő…

Anguis egymásba törölte tenyereit. – Vezesd be.

Az öreg eltűnt a padsorok között.

Pár perccel később megjelent a borostyán hajú nő egy fekte, egyszerű ruhában. Az anyag mindenfelé lógott, akár ha céltalanul rádobálták őket, mégis olyan egységben, hogy Levente a fájdalmain keresztül is biztosra vette, hogy nem egyedül öltözött fel.

Amint a nő elég közel ért, hogy érezze az égett hús szagát, grimaszba torzult az arca.

Boszorkány mivoltáról megfeledkezve, odalépett Leventéhez. Megsimította a férfi vágásokkal teli arcát. – Szegényem! – olyan nyugodt volt, mint egy vámpír étkezés után.

Rajta is ugyanannyi érzelem volt, mint mesterén: semennyi. – Biztos szükséges ez, uram?

Annyira emberi reakció volt ez a nőtől, hogy még a boszorkánymester is megütközött rajta. Levente szóra nyitotta a száját, de torkából vérbuborékos köhögés szakadt fel. Fogai összekoccantak, ahogy be akarta zárni a száját.

Levente torka száraz volt, égett minden nyelésnél, pilláit monoklik akadályozták a szabad mozgásban. Végül mégis csak összeszedett annyi erőt, hogy megszólaljon: - Tehhhh…

- Hogy van még ereje beszélni? – kérdezte Valeria a mesterére nézve. – Az is csoda, hogy életben van, de hogy még beszél is. Miféle védelem ez?

A boszorkánymester körözött a levegőben az ujjával, mire Leventének izmai megcsavarodtak a csontjai körül.

- Rettentően erős. – lehelte a nő maga elé.

Csodálattal a tekintetében ismét végigsimított a férfit, ezúttal a homlokán. Véres ujjait a szájához emelte, s lenyalta őket.

Felpillantott a mesterére. – Nem félsz attól, hogy a vérszerinti apja lesújt rád, ha megölöd az utolsót? Korántsem biztos, hogy az istenek meghaltak, lehet, hogy csak a saját síkjukon élnek, és csak a legvégső esetben mutatják meg magukat. Talán el kellene engednünk.

Áruló szuka!

Levente egyből helyén valónak képzelte a nő kiűzését Szolandriából.

- Talán. Majd méltó temetése lesz, ha… mégsem élné túl.

- Nem tehetsz szolgáddá egy atlantiszit.

- Az, hogy senkinek sem sikerült még, nem azt jelenti, hogy lehetetlen.

- A sárkánydémon nem elég? – kérdezett vissza Valeria. Visszanézett Leventére. – Már a spathival elég erősek vagyunk a háborúhoz. Mi lenne, ha megcsapolnánk, és szélnek eresztenénk? A kígyópecsét már így is elég szégyen ránézve. A természetben érné a halál, nekünk közünk nem lenne hozzá, s nem kellene tartanunk Acheron haragjától.

Levente lelkét gyötrelmesen égették országának, nemzetségének említésének szavai.

Ha másért nem is, Asmiért ki kell bírnia. Valahogy mozgásra kell kényszerítenie a démont. Addig nem halhat meg, míg Asmi nincs biztonságban. Ha valóban bűbáj alatt van, olyan dolgokra használhatják, amit amúgy nem tenne meg. S ha ezek halálos vétkek, átok és vezérlés ide vagy oda, Asmi napjai meg lesznek számlálva.

Valeria Anguisra pillantott. – Ne kísértsük a sorsunkat, mester.

- Nem is tesszük, gyermekem. – Levente gyomra bukfencet vetett. – Ha egy isten él, megmutatja magát, bármit megad a kölykéért. Máshol megjelennek. Itt nincs egy atlantiszi sem, ergo meghaltak már régóta. Különben, miért engednék, hogy a háziállatukat kivájjuk a testből, és végletekig kínozzunk egy vérvonalbelit?

Anguis egy fekete métellyel teli üvegcsét csatolt le az övéről.

Szétfeszítette Levente állkapcsát, fogai közé nyomorgatta az üveg száját. A férfi érezte, ahogy sűrű, olajos folyadék csorog a nyelőcsövébe.

- Menj – mondta, és az ajtó felé legyintett a levegőben. – Foglalkozz inkább a mai feladatoddal.

- Ez jobban érdekel.

Anguis az öregre nézett. – Vezesd a szobájába! – parancsolta.

Az öreg kecsesen megfogta a nő könyökét, és elvezette arrafelé, ahonnan előbukkant az előbb.

- Még, hogy az isteneid vigyáznak rád! – horkant fel.

Levente küzdeni próbált a kötelékei ellen, ám annyira elgyötört volt, hogy az újra és újra belehasító fájdalomtól egyre gyengébbnek érezte magát.

Vissza akarta hívni a testébe Asmit, bele, egészen a szívébe. Bármit megadott volna, hogy még egyszer újra érezze a démont a bőre alatt, lásson a szemével, szagoljon az orrával. El akarta neki mondani, hogy minden bosszúsága ellenére több jót kapott tőle, mint bárkitől.

S ha az apja nem is volt vele, Asmi igen.

Igen is, szerette az ő kis démonát.

Aerúl, ne hagyd, hogy anélkül haljon meg, hogy ezt tudta volna!

A boszorkánymester megroppantotta két irányba a nyakát. – Asmi! Ide hozzám!

Anguis közelebb hajolt Leventéhez. – Őszintén sajnálom, hogy nem láthatod a démont kiteljesedni, és azt is, hogy még veled sem sikerült egy atlantiszi istent sem bevonzani ide. – tragikus arckifejezést öltött egy pillanatra. – A véredért cserébe hagyok egy utolsó érzelmet neked. Ajándék cserébe a szolgaságotokért.

Asmi ezidő alatt egy csigát megszégyenítő lassúsággal odaért az asztalhoz. Még mindig ugyanarra a pontra bámult. Királyi fenség volt a spathiak között, s úgy is nézett ki.

Levente nézte őt, amint tehetetlenül, saját testének rabjaként kénytelen hagyni, hogy Anguis odamenjen mögé, megérintse. Asmi egy dolgot utált jobban az embereknél. Ha hozzáértek.

~ Isteneim! Asmi. Nem vigyáztam rád jól. Sajnálom! ~

Anguis a démon elé lépett, és a szemöldöke fölötti ívre a saját vérével rajzolt egy olyan alakzatot, amivel gyakorlatilag Asmit eggyé teszi egy ghoullal. Annyi különbséggel persze, hogy nem egy vámpír szolgája lesz, és nem ő iszik a gazdája véréből, hanem fordítva.

Amikor Anguis elfordult, hogy az oltárhoz menjen, Levente a démonának szemébe nézett.

Olyan ártatlan, gyermeki báj csillogott benne, mint mindig, csak éppen élet nem volt a mélyén.

Levente összepréselte a száját egy vékony vonallá.

~Bocsáss meg nekem, Asmi. Ha hallasz, bocsáss meg. ~

S akkor meghallotta a legszebb és legmegnyugtatóbb hangot az elméje legelhagyatottabb bugyrában.

~ Ne aggódj. Asmi szereti az ő akriját. ~

***

Levente képtelen volt felfogni, a démon milyen síkon társalog vele napok óta először. A boszorkányúr egyáltalán nem hallotta a hangját. Annyira lefoglalta valami, hogy ügyet sem vetett mér arra sem, hogy Levente szívét megmelengette ez a pár szó.

Asmi továbbra is rendületlenül állt az asztal mellett. Hagyta, hogy a vér végigcsorogjon az orrának és állának vonalán.

Anguis felnevetett, amikor visszafordult. Alig bírta abbahagyni az ördögi kacajt. – Jaj, ti ketten olyan édesek vagytok. Össze kellene varrni a húsotokat inkább. Kár, hogy neked a tested bánja, neki meg a szabad akarata.

Ujjai között egy tőrt forgatott, s mielőtt Leventében tudatosult volna a veszély, a boszorkánymester lesújtott rá. Egyenesen a szívére célzott.

A moztulat ereje egyenesen az asztalra szegezte őt, megrepesztve a még ép bordáit.

- Milyen kár, hogy az előbb kapott elixírtől nem vagy képes meghalni… habár a szíved lassan leáll, szolga leszel abban a pillanatban, ahogy ez bekövetkezik.

Levente távolról hallotta a szavakat, küzdött minden szívdobbanásért, hogy még véletlenül se a következő legyen az utolsó. A füle zúgott, a teste kezdett elernyedni. Tekintetét a végtelen felé húzta az erő, s még egyszer, utoljára a démonára nézett.

A démon vonásai megfeszültek. Esküdni mert volna arra, hogy Anguis varázslata valamelyest megtört a démon testén.

Ám, ha önmaga lenne, akkor még a döfés előtt támadásba lendül.

Dühében, sírva-ordítva bosszút áll, mert bántották az akriját.

- Megengedem, hogy adj egy utolsó puszit az apucidnak. – mondta, és oldott a kötésátkon.

Asmi közelebb húzódott hozzá.

Istenek! Mennyi mindent szeretett volna elmondani neki. Hogy megbocsát minden gyerekes csínytevésért. A lopásokért, amikor idegenek földjén kifaragta a tököket, vagy amikor csirkét hajkurászott két esztendővel ezelőtt egy királyi udvarban. Vagy, amikor a démon megfázott, és tüzes tüsszentéssel leégette a fél haját.

Asmi pontosan a homloka közepére adott puszit.

Meleg ajkai senkiéhez nem foghatók voltak.

Asmi visszatartotta a lélegzetét, amikor Levente testéből párologni kezdett a természetes melegség. A kezei megremegtek, mert várta, hogy felébredjen az apukája, a védelmezője, de az meg sem mozdult.

Meghalt.

Ó, istenek, ne! Aerúl hazudott, amikor azt mondta, megvédi a haláltól az ő akriját. Könnyek gyűltek a démon szemébe.

Erőtlenül terült el az asztalon. Az arca elsápadt. A teste jeges.

Asmi belül halkan nyüszíteni kezdett.

Anguis kegyetlen hahotája visszhangzott a falakról, miközben szavak bucskáztak nevetésébe. Valami olyasmi, hogyha magához tér, akkor bár nem lesz a régi, de létezni fog.

Mit ér a létezés élet nélkül?

A test tudat nélkül?

Ebben a pillanatban Asmi Levente után akart menni. Ha nem vár eddig, akkor a gazdája túléli a kínzásokat. Ő viszont, csak állt itt, és hagyta, hogy elvegyék akrijának életét. Semmit se tett, hogy megmentse. A fájdalom átjárta, üresség és düh mardosta Asmi szívét.

Hangosan vonyítani kezdett. Átkarolta Levente élettelen testét, és olyan közel húzódott hozzá, amilyen közel csak tudott. Ha képes lett volna, eggyé válik vele, és egy másik síkon összekötözgeti az életfonalakat a férfi testében.

- Lábhoz! – Anguis hangja érdes volt, ahogy visszaparancsolta a démont.

Asmi még szorosabban fogta Leventét, szívére ölelte, mintha adhatna magából bármit is a férfinak.

Aztán meghallotta. Halkan, erőtlenül, de érezte a bőrén a kiáramló levegőt, és talán a férfi halántékán halványan lüktető eret is.

A démon arcvonásai megkeményedtek, haragtól lángoltak, ahogy a boszorkánymester felé fordult. Óvatosan letette Levente fejét a kőlapra, és idegesen a boszorkánymester felé fordult.

- Ezért megfizetsz, te szörnyeteg! – rivallt rá Anguisra.

Képességeinek egy része még nem volt kifejlődve, és bárhogy akarta is, képtelen volt sárkány alakot ölteni. Ezen a varázscsomóktól hemzsegő helyen biztos volt valami bűbáj ennek megakadályozására. Asmi rántott egyet a vállán. Akkor puszta kézzel fog megküzdeni a férfival.

Anguis őrjöngött.

Tudta, hogy egy spathi démonnal szemben esélye sincs. A kapu felé oldalazva futásnak eredt.

Asmi mély levegőt vett, majd kifújta, úgy felkavarva ezzel a levegőt, hogy Anguis lába elhagyta a földet. Megfordult a levegőben, és a padok közé zuhant.

- Aki egy spathi démon akriját bántja, a démonát bántja! – kiáltotta Asmi, csak nem dobbantott mellé. – Ez az Asmi pedig, rettentően mérges!

- Elég volt! – köhögött fel Anguis hitetlenkedve.

Szemben állt vele a démon, haja úgy kavargott a levegőben, akár csak Medúza csápjai.

- A spathiak nem e sík szülöttei. – morogta síron túli hangon a démon. – Nincs hatalmad felettük. Varázslataid semmit sem érnek. – felvillantotta szemeit. Asmi gyerek volt még, de esze ágában nem volt elárulni, hogy az emberek világának varázslatait képes magába olvasztani, használni, sőt, egy-két ráolvasás felszabadítja rejtett képességeit.

Anguis küszködve próbált kijutni a padsorok közül.

Asmi úgy cserkészte be, ahogy a ragadozó nagymacskák szokták csinálni. – Mi a gond, varázsló? Megijedsz egy kis sárkánytól?

A boszorkánymester vicsorogva megfordult. – Boszorkánymester vagyok! Nagyhatalmú! Végezhetek veled!

Asmi terpeszállásba helyezkedett. – Lássuk!

Különböző varázsigéket küldött a démon felé, aki nézegette magát, hátha valamilyen változást talál magán. Úgy az ötvenedik után cinikusan megszólalt. – Nem nyert! – ezután Anguis kis üvegcséket dobált a démon felé, s várta a felszálló gőz hatását, ami elmaradt. – Csak ennyit tudsz, varázsló?

- A fene essen beléd! – morgott Anguis. Ezután minden mozdíthatót a démon felé dobott, ám az mindet hárította.

Amikor minden hatástalannak bizonyult, Anguis káromkodott egyet, majd rárontott. Nekifutásból megragadta a démon derekát, és az egyik oszlopnak taszította. A becsapódástól finom por pergett a fejükre. Megragadta Asm torkát, szorítani kezdte.

A démon nemes egyszerűséggel lefejtette magáról a boszorkány ujjait, teste mellé szorította karjait, majd beletérdelt az ágyékába. Anguis nyüszögve hátrált az egyik felborított padig.

Asmi úgy tett, mintha egy darab húst piszkálna ki a karmai közül.

Bosszútól égő szemmel rápillantott a férfira, majd kicsapott karmokkal rátámadt. Mielőtt Asmi odaért volna hozzá, asztrális erődemonstrációra készült fel, ám a villámai meg sem kottyantak a démonnak. Lilás bőrű teste mindet elnyelte. Anguis hatástalan kísérlete után karjával próbálta meg védeni magát. Arra számított, a démon szétkaszabolja.

De semmi sem történt.

Asmi érdeklődve megállt úgy egy méterre tőle. Szeme egy pillanatra összeszűkült, majd befogta egyik orrlyukát, és a másikkal lángokat gerjesztett. Erőből küldte meg vele a varázslót. Éppen csak megpörkölte vele a boszorkánymestert, mert egyből elfújta, akár egy gyertyát szokás.

Asmi átugrott Anguis fölött, és kitépte a férfi egyik tőrét a szíjából. A mester egy másikat kaparintott meg ugyanonnan. Az egymásnak csapódó acél fémesen szikrázott a templom derengő sötétjében.

Végül Asmi megperdült a tengelye körül, és egy lendítéssel megszabadította Anguist a pengéjétől. Sajátjának hegyét a boszorkánymester torkának szegezte. A férfi remegve állt a démon kardjának végén. Asmi arcán mosoly terült szét. Összekaszabolta karmaival a férfi arcát.

- Miért nem égettél el, te dög?

Asmi kihúzta magát.

- Szeretek játszani. – ez volt a démon végszava. A pengét a boszorkánymester torkába mélyesztette. Élvezte, ahogy a férfi előbb elfehéredik, majd szürkül, végül hozzá hasonlóan liláskék színt ölt magára.

Arcán most először mutatkozott meg érzelem. A félelem.

Végül lassan lecsúszott az oszlop mentén. Asmi pontosan lekövette a mozgását, s hogy biztos legyen a dolgában, felgyújtotta a férfi testét. Egy ideig némán állva figyelte, ahogy a test hamuvá válik, elszenesedett hús és csontok groteszk kirakósává.

Vége volt.

A boszorkánymester halott.

Asmi ezután az oltárhoz ment, és felnyalábolta haldokló akriját.

***

Asmi az Argys-folyó partján tette le először Leventét a földre. Gondosan elegyengette teste mellett a végtagjait, majd mellé telepedett. Sarkaira ült, és egyik karmát rágni kezdte. Nem teljesen értette, mi történik az akrijával. Kétségbe volt esve, mert ahhoz még nem volt meg az elegendő tudása, hogy életet leheljen a férfiba. Még nem voltak a szó szoros értelmében egyek. Ahhoz Asminak több száz évesnek kellett volna lennie, és erre egy rituálé is volt, amin még nem estek keresztül. Ha meglett volna már, Levente csak akkor hal meg, ha Asmi is, és fordítva, márpedig a spathi démonokat nem évtizedekre, de nem is évszázadokra tervezték.

Asmi varázslátásának hála, látta az életerőt gazdájának testében, de belevegyült valami méregzöld is, ami valami bűbájra utalt. Ameddig az életereje nem merül le teljesen, addig még van esélye arra, hogy visszakapja.

Az éteri síkon, ami már igen vékonyan volt csak meg kettejük között, Asmi elkezdte összekötögetni Levente izmait és inait, majd egymáshoz illesztette a csontokat is. Bezárta a sérüléseket, hogy ameddig biztonságosabb helyre nem érnek, legalább ne vérezzen el. Persze, ez még rendben volt. A gond abból adódott, hogy Asmi nem volt ismerős a környéken, nem tudta, hol lehetnének védve bárkitől, aki rájuk támadna.

Igaz, most ismét ereje teljében volt, ám Levente nem.

Hiába félisten, a teste akkor is csak emberi.

Segítségre lesz szükségük, méghozzá hamar.

Asmi rengeteg kötést hajtott végre Leventén, hogy biztosítsa az életben maradását.

A tanácstalan démon ott térdelt gazdája felett. Karmos mancsát Levente sérülésének, Asmi korábbi otthonának helyére tette. Utálta a férfibőre alatt utazni, most mégis eladta volna a lelkét, hogy visszaköltözhessen belé.

Megperdült, amikor lépteket hallott maga mögül.

Tátott szájjal sziszegett az öreg felé. Ő engedte be őket aznap este, amikor csapdába estek.

- Mondtam, hogy nem szálló. – szólt az idős férfi. Tagbaszakadtan állt meg mellettük.

Asmi fojtott morgást hallatott.

- Én nem akartam rosszat a gazdádnak.

- De nem is segítettél. – rótta meg Asmi. Dacos arca vetekedett egy durcás kislányéval – Asminak sem.

- Magam is fogoly voltam itt. – az öregember visszanézett Daenna városára, ami eddig kopár volt, most égett hússzagú füst szállt felfelé. A boszorkányok bosszút akartak állni a démonon, rátámadtak, de nem bírtak el vele. Asmi felégette egész Daennát, kivéve azokat, akik nem bántották őket.

Az öreg a démon mellé térdelt.

- Asmi nem tud az akrija testébe visszamenni. – suttogta a démon a könnyeivel küzdve.

Az öreg megfogta a démon vállát, mire az rákapta a tekintetét.

- Tudod, merre van Ravenna?

- Asmi még sosem hallott arról a helyről.

- Ravenna nem hely, hanem személy. Egy vak asszony. Vidd el hozzá az akridat. Talán ő tud segíteni rajta. – az öreg északkeleti irányba mutatott. – Arra repülj, ameddig meg nem érzed a bogyós gyümölcsök illatát. Abban az erdőben keresd, amely elválasztja Ribrost szikláit Driszdale városától. El tudod oda vinni?

- Asmi azt hiszi, képes rá. – szipogta a démon, majd letörölte az arcát.

- Helyes.

Az öregember ellépett a démon mellől. Csodálattal nézte, ahogy Asmi sárkány alakot ölt, karmos lábába fogja a gazdájának testét. Felemelkedett vele a levegőbe, s egy idő után nem maradt más utánuk, csak a piszkos fehér felhők mögé bújt kék ég.

Lejegyzett az Acheron kegyelmében való Payne Sustain által az Égi Fény 2016. esztendejében, Beriandban.