Egy új kor hajnalán

Síri csönd, éjszaka.

Beriand északi, sűrű tölgyerdejében némaság uralkodott. A Hold átsejlett ugyan az ágak között, de mozgást akkor sem lehetett észlelni semerre sem. Egy átlagember talán megijedt volna még így is, mert az árnyaknak itt bizony fogai voltak. Démonláp kvartyogó hangjai elhallatszottak ide, egy-egy lény sikoltása is megrázott mindent, de a fülledt párában, amit a pöffetegek okádtak az avar fölé, aligha lehetett bármit is észlelni. A mozdulatlanság és a mély csönd azonban, csak álca volt.

Ha valaki jobban körbenézett, akkor azért lehetett látni a kor háborúinak maradékát: holttestek darabjai, felismerhetetlenségig összekaszabolt testek, némelyikről azt sem lehetett megállapítani, melyik fajból származott. Akik kutatták a soraikba valókat, a fákon végezték összekötözött karokkal és lábakkal, mint valami bizarr voodoo bábu. Akadt persze olyan, akit fel lehetett ismerni, de csak elvétve, s azok is csakhamar oszlásnak indultak. Kevesen merték bevállalni Beriand Északi Erdejét, amit évmilliók óta, csak a gonoszság hat át.

Az egység, az egyensúly, amit valaha az ősök, az istenek, vagy éppen a sárkányok felépítettek, mára teljesen szétzilálódott. Reggelente arra ébredt mindenki, hogy nyílpuskák süvítenek a szélben, vagy lovasok vadul táncoló moraja jön egyre közelebb. Kívül-belül forrt mindenki. Gépies, kísérteties idegesség volt ez, ami nyugodtságot árasztott mindenfelé. Sokan ettől lettek idegesek… aztán sikoltó károgás szelte át az eget… A Boszorkány jött meg egy Dögevő hátán.

Siratók és orkok jöttek elő a kéz alakú toronyból, és egyenesen Beriand erdeje felé néztek. Nem mozdultak, olyanok voltak, mint megannyi kőszobor. A Boszorkány jobb keze azonban elméjével képes volt őket irányítani, akárcsak most is, ám egyelőre az ukáz az volt, hogy biztosítsák A Boszorkány útját. Egy külső szemlélőnek csak a rendetlenség tűnt volna fel: ahány lény van, annyifelé állnak, nincs egységes ruha és fegyver, sokszor egymással is összeverekedtek. Mint egy rossz szerepjáték tagjai. Aki viszont belelátott a szervezetük mélységeibe, az hamar megértette, hogy valójában katonás rend uralkodik. D’Rea ezért a megtévesztésért istenítette A Boszorkányt – és ezért is állt be egészen addig, ameddig annak jobb keze nem lett.

D’Rea öreg boszorkánynak számított a saját klánján belül. Olyan hatszáz év körül járhatott, itt pedig azóta ügyködik, hogy A Boszorkány legyőzte az utolsó sárkányt is, Beriand trónját pedig kikiáltotta sajátjáénak. Ez húsz éve lehetett. Mindenki engedelmeskedett neki, pedig soha nem használt erőszakot... ám mindenki jobban szerette volna őt a trónon tudni. Egyelőre azonban, nem volt más. D’Rea most nyugodtan szemlélte belső szemén keresztül a kinti eseményeket. Nyugodt volt, így könnyen meglátta az erdő szélét, Beriand szikláit. Egy száz ágra világító, dagadt Hold, mindenfelé árnyak, és különböző lények. Utálatos otthon. A Nagy Csata óta, amikor a Sárkányok Kora leáldozott, egyre többet töprengett azon, hogy talán a rossz oldalra állt, vagy, gondolkodott azon, milyen hibalehetőségek vannak még.

D’Rea megkövülten, egyenes gerinccel ült. Nem értette, hogy A Boszorkánynak miért kell egy rész, vagy miért pont azok a területek, amelyek a legnehezebben hódolnak be hatalmának. Ugyanis, több harcost vesztettek eddig, mint amennyi a soraikba állt. Jórész félreeső vidékeket nézett ki, és jóslatai, mint mindig, most is bejönni készültek. A halott lelkeket csak nagy küzdelem árán lehet rákényszeríteni arra, hogy bárkit is szolgáljanak. – Sosem szólt bele. Egy koppantás a bottal, és neki már vége is lehetett volna.

Sokszor látta már, hogy mi lesz a rossz hír hozójával, vagy esetleg azzal, aki ellentmond, vagy javaslatot tesz. Bárki volt is az, bármilyen rangban, egy kis bakiért is azonnal, könyörtelenül megbűnhődött. D’Rea ennek ellenére, nyugodtan viselte az események folyását. Egyhelyben álldogált, vagy ücsörgött, a többiek körülötte mérgezett egerek módjára szaladgáltak. Mereven, mint egy vadász nézett előre.

A Boszorkány… ő másképp nézte a dolgokat, mint az átlag. D’Rea sokszor próbált beléje nézni, s csak annyit sikerült kiderítenie, hogy valamikor, nagyon régen nem volt ennyire gonosz természetű sőt, most sem kimondottan gonoszságból cselekszik, hanem azt teszi, ami szerinte jó lehet. A serege minden nappal nagyobb és erősebb lett, és egy szerinte magasabb cél vezérli. A misztikus létforma pedig, minden nappal egyre jobban mérgezte az elméjét. D’Rea számára érthetetlen volt, hogy miért változott meg valaki ennyire. Mi a biztosíték arra, hogy amit csinál az jó?

Semmi.

Csupán az, amit D’Rea a saját szemeivel tapasztalt.

D’Rea sóhajtott egy nagyot. Kijjebb ment, egészen a kapuba, hogy jobban lásson mindent. A Dögevő leszállt, s komótosan mozgolódott rajta egy csuklyás alak. Nem a torony felé kezdett el lépdelni, hanem az erdőnek szembe megállt. Nem meglepő dolog ez, hiszen minden ütközetben részt vett, és veszélyes helyzetekben, egyedül is helyt állt. Ám eddig még soha nem volt ekkora a kísértés az Erdő iránt. D’Rea agyán átfutott, hogy A Boszorkány ennyire hülye, vagy esetleg keres valamit, vagy egy eddig még ismeretlen megbízatás vezérli. Egy ismeretlen, nagy valami.

A Boszorkány pontosan látta D’Rea gondolatait, megvolt rá a képessége. Mesterétől jött, egy feladattal az elméjében. Az Erdő igenis egy hatalmas, eddig még meghódítatlan terület volt. Csak kikiáltotta magának a területet, de semmi több. Most úgy gondolta, hogy megnézi, pontosan, mit is rejt. D’Rea megérezte mindent, igaz, csak nagyon halványan, és szíve szerint A Boszorkány mellé állt volna. De valahol bízott abban, hogy elnyeli az Erdő, és nem tér vissza többé.

A Boszorkány reccsenést hallott, és megtorpant. Fürkészte a sűrűt, de csak ő hallotta, mert mindenki más megkövült szinte. Nem tudta, hogy csak az agya játszik vele, vagy mindezt tényleg a fülével érzékeli. Motozás, neszelés, puha recsegés. Valami mozgott abban az erdőben.

A Boszorkány belépett a sűrűbe. Eleinte még lehetett látni a palástját, majd az is eltűnt az ágak között. D’Rea többet nem érezte, hogy merre jár, mit gondol. Ahogy egyre beljebb hatolt, A Boszorkány mindenfelől hangokat hallott, most már viszont suttogás is vegyült bele. Olyat kezdett el érezni, amit már rég nem érzett: félelmet. Hamarosan már rohanvást ment. A Fák, a Bokrok mozogni kezdtek, mindenfelől gyökerek és indák követték lépteit, az Állatok fürkésző szemekkel figyelték futását, és megzavarta a mágikus lények élővilágát is. Kihúzta hüvelyéből kardját, és maga körül forgatva futott egyre beljebb és beljebb. Nem számított neki, hogy a pengén egy bagoly, egy tündért, vagy esetleg egy ent vére csillog.

A félelmet ez azonban csak felerősítette, s amikor egy kis, kör alakú helyre ért, megállt, és leeresztette a kardot. Körbenézett, de nem látott igazán semmit, csak ágakat és leveleket. Érdekes illat szállt a levegőben, és egyenesen a fülén érezte valakinek a leheletét:

- Hassssziennnaaaaaaaaaa…

A Boszorkányt kirázta a hideg, és izzadtság csurgott róla mindenfelé. A talaj megmozdult a lába alatt, és zuhanni kezdett. Talpra esett, és egy tisztáson volt. Olyan tisztáson, amelyet egy erdő keretez, a talaj felett pedig, tömör gőz száll mindenfelé. Egy szőke kislány csúzlival lövöldözött mindenféle repülő lényre, melyek aranysárgán, rózsaszínen, kéken és fehéren táncoltak körülötte. Olyan volt, mint aki megveszett. Mindet pontosan eltalálta… A Boszorkány próbált koncentrálni, és megnyomkodta a szemét.

Amikor kinyitotta szemét, egy fekete teremben volt, előtte egy vörös hajú fiú állt, háttal neki, s ezeket a szavakat visszhangozzák a falak: „Sajnálom, el kell mennem. Így lesz a legjobb. Beriandba megyek. Az Északi Erdőbe.”

Aztán évekkel később egy gyereket tart a karján. Nem az övé, de a sebhely az arcán pontosan olyan volt, mind D’Rea vágása. Bal felől, a homlok közepétől egészen az álláig. Nézi, és egy kendőt tesz a gyerek fejére, majd egy gnómnak nyújtja át.

A Boszorkány meglengette a karját, és öklével belecsapott egy zöld tündérmanóba. A nevét suttogó hangok mindenfelől záporoztak felé, és minden árnyéknak vörös szeme lett, és éjfekete, háromszög alakú foga. Előbb hátrálni, majd ismételten futásnak kezdett. Igen, Zenobien miatt jött az erdőbe, tudta, hogy ő az egyetlen, akivel meg kell küzdenie azért a területért. Nem adja be egykönnyen a derekát. Viszont, ha elbukik, a nevelt gyereke követi majd őt, aki ez elé a próba elé állította a gondolataival. D’Rea vezeti a gondolatait. Eleve erőszakos környezetben nőtt fel, s ez volt kihatással egész életére.

A Boszorkány térdre rogyott. Éles fájdalom nyilallt a hátán keresztül a mellkasába. Mintha keresztül lőtték volna egy nyíllal. Olyannal, mint amilyenekkel ő maga szokott lövöldözni az ellene szegülőkre. Alig kapott levegőt, összeszorította szemét, és mindenkinek hallotta a hangját, majd látta az arcát, akit valaha a halálba küldött.

Emlékeit, érzéseit fájdalom övezte körül, és életében először érezte azt, hogy meghalhat.

D’Rea már szervezte a csapatot, amikor A Boszorkány kizuhant a rengetegből. Egy hatalmas lépéssel jött elő, majd, mint akit elhagy az élet, a földre zuhant. Könnyes szemekkel nézett a segítség felé.

Összesen alig volt több húsz percnél, mégis évszázadok szaladtak át elméjén. D’Rea A Boszorkány felé kezdett el komótosan gyalogolni. A csuklyás alak görnyedt, vonaglott, és gyerekkorából visszaidézett mondatokat kiabált a semmibe. A lények úgy álltak, mint akik nem látnak semmit.

D’Rea rendületlenül araszolt feléje.

- Hassssziennnaaaaaaaaaa… - a hang elmerült az agyában, majd minden nyúlóssá vált.

Az agyába ékelődött fájdalommal tért magához A Boszorkány. Teljesen kiütötte magát, vagy talán más gyakorolt rá ekkora hatást, nem lehetett tudni. A fejét fogva ült fel óvatosan a kőasztalon, míg meg nem látta D’Reát mellette ülni. Látta, hogy mozog a szája, de nem… nem hallotta, hogy mit mond. Még a gondolataival sem tudott kommunikálni. Aztán átpillantott a másik oldalra, ahol egy törp asszony kotyvasztott valamit. Tisztázta magában, hogy akkor nem is hozzá beszélnek, hanem egymással.

- Jól vagyok. – nyögte kiszáradt szájjal. Fájt minden mozdulat. Hirtelen úgy érezte, hogy ami ereje volt, az mind elhagyta. Erőtlen volt. Mint mikor az ember egy rendkívüli tehertől szabadul meg. Amikor D’Reát jobban megnézte, rajta volt a köpenye, nála a pálcája, mindene. És érezte benne azt, amit eddig magában. Elvette az erejét.

- NEEEM!!! – kiáltott fel, de az ifjú boszorkány visszanyomta a vállát az asztalra. Nem értett semmit. Ám egy gondolatvillám futott át a fején, és megértett mindent. Több időre ájult el, mint amennyit sejtett volna. Évtizedek teltek el, már fordult egyet a világ ismét. Hogy legyen vezető, D’Rea vette át a helyét. Ez viszont, egyet jelentett. Felordított, érezte, ahogy a súlyos fém beszakítja a mellkasát – Ölj meg! – D’Rea fordított egyet a kardon. A Boszorkány teste egyből fonnyadni kezdett, mígnem csak egy füstölgő kupac maradt utána.

Vége volt. Meghalt.

D’Rea fellélegzett. A Boszorkány lelke teljesen átszállt belé, most már teljes jogot gyakorolhatott.

Kirohant az aulába.

- Irány Nuntis szigete! – a kentaur nem kérdőjelezte meg a parancsot, és elindult a harcosok gyülekezőhelye felé. Patái úgy döngtek a kemény padlón, hogy távozása után is hallani lehetett, merre járt. Levette csuklyáját, és bőröveit magára aggatta. A lehető legtöbb fegyvert vette magához. Majd ismét magára kapta a kapucnis palástot. Készen volt.

Amikor kilépett a torony kapuján, egy Dögevő nézett vissza rá. Nem az a Dögevő, aki a régi boszorkányt vitte, hanem egy új, egy másik. Felpattant a hátára, és még egyszer végignézett az Erdő fáin.

Egy hang szállt az Erdő felől, és D’Rea bőrén pici púpok nőttek. A hideg szelet már rég nem érezte, de a hang mindennél jobban megijesztette.

- Nuntisba! – rivallt rá a Dögevőre, és rántott egyet a kantáron.

Idegesen nézett vissza az Erdőre.

Kép forrása: span-tourist.livejournal.com (Boris Vallejo)