Elázott feljegyzések - első fele

Esős, szeptemberi nap volt. Mindenfelé köd, vagy fátyolos esőcseppek. Vajon az őszinte részvét, vagy a kötelesség szólította fel őket, hogy ott álljanak a friss sír mellett? Ezt már senki nem fogja megválaszolni.

A temető csöndjét is egy mentő szirénázása törte meg. Ismét szállítanak valakit, valahova. A sír körül ácsorgó emberek bőrig áztak. Volt, aki tudta, mi történt. Volt, aki előtt ezen kérdés kapuja örökre zárva maradt. Volt, aki tudakozódni próbált. S volt olyan is, aki félreinformálva jött el.

A temetés utáni összejövetel is a csöndtől volt hangos. Az óriási, két szintes ház már nem volt ugyanaz. Már mást mesélt, mint annak előtte. Lassan elmentek a vendégek, már csak egy maradt. A szülők már pakolták össze a tor maradékát, mintha pótcselekvést keresnének lányuk ölelése helyett. A lány barátja tagbaszakadtan állt a szobája kellős közepén. Minden lépést jól meggondolt, mire eljutott a lány asztaláig. Egy csomag volt rajta. Neki címezték. A fiú a kezében tartotta annak a tanúsítványát, hogy barátnője nem gyilkossági kísérlet áldozata lett, hanem önkezével végzett magával.

Kezében a naplóval lelépdelt a lépcsőn, és csak remélni tudta, hogy a lány szülei ezt nem veszik észre.

Hazasietett. Mióta meglátta a naplót, egyre csak az kattogott a fejében, hogy most fény derül az igazságra. Úgy érezte, megrezzent a telefon a zsebében. Előkapta, de a tohonya kijelző csak az időt mutatta: negyed hat.

Otthon soha nem látott lendülettel falta be az ételt. Dobolt a lábával egy ideges ütemet. Alig tette le édesanyja elé az ételt, már ki is kapta a kezéből, s üresen tette be a mosogatóba. Hármasával szedte a lépcsőfokokat a szobájába. Tudta, hogy bármit is fog olvasni, az jobban fog neki fájni, mint a fizikai fájdalom.

Leheveredett az ágyára, a feje mögé tett egy párnát, és a hasára igazította a naplót. Amikor kinyitotta egy fehér, üresnek látszó lap volt benne, ami a mellkasára hullott. Ez állt a papíron: „Sajnálom. Szeretlek.”

A fiú összeráncolta homlokát, és belelapozott a naplóba.

Augusztus 1.

„Augusztus elseje van. Varázslatos napra ébredtem, s úgy döntöttem, naplót fogok írni arról, ami történni fog velem. Sosem gondoltam volna, hogy naplót fogok írni, mert életemben nem rühelltem mást jobban, mint a kötöttségeket. De ez van. A jellem mindig változásban áll, nem?

Az élet nem fenékig tejföl. Történt egyszer, hét évvel ezelőtt, hogy a szüleimmel új házba költöztünk. Megtehettük, és olyan rövid idő alatt sikerült találni egy hihetetlenül barátságos helyet.

Aztán egyik nap, ebben az eufórikus hangulatban anyuék elmentek vásárolni. Mindig olyan aranyosak, amikor kéz a kézben mennek el ide-oda.

Élveztem, hogy én birtoklom egyedül a házat, ritka adomány egy lánynak, amikor imádja a családi életet. Mindig mindenki egymás fenekében leledzik, néha nem kapok levegőt. Ilyenkor pedig, kiélem minden színészi hajlamom, és énekelve pakolgathatok kedvemre.

Pár perce mehettek el, amikor a semmiből valaki kopogtatott a bejárati ajtón. gondoltam, valamelyik szomszéd, és azért is jutott be, mert anyáék rosszul zárták be a kaput. Semmi rossz gondolatom nem volt.

Ajtót nyitottam. Ez az utolsó emlékem.

Amikor magamhoz tértem, rájöttem, kórházban vagyok. Mindenem be volt kötözve, csövek lógtak ki minden tagomból. Légzésemet egy gép segítette, s egy monitor mutatta, hogyan ver a szívem. Vérszínű anyag és infúzió lógott ki karjaimból.

Jóval később tudtam meg, hogy minden, amim addig volt, elveszett. A házból elvittek minden mozdíthatót, de nem várták meg, míg a szüleim hazaérnek. Az anyám összecsókolt, fájt. Apu a sarokban állva próbált erősnek maradni. Az doktornő szerint kész csoda, hogy túléltem a történteket. Megdicsért, hogy sportoltam, mert több mint valószínű, hogy anélkül nem éltem volna túl a támadást. Mindenki mosolygott rám. Örültek nekem. Életemben először, örültek nekem. Több hétig feküdtem egy hatágyas kórteremben. Sok műtéten kellett átesnem ahhoz, hogy hazamehessek.

Hosszú hetekig jártam fizikoterápiára. Nehéz volt ennyi idő után ismét megtanulni járni. Az összevarrt, összeszegecselt tagjaim is sajogtak, akárhányszor igyekeztem megerőltetni őket. A végtagjaim több helyen törtek el. Néhány bordám is megrepedt. Az arccsontom is törött volt. A hüvelyemen bevérzések voltak, amelyek erőszakra utaltak. Több belső szervem pedig, a késeléstől repedt meg. A testemet is összevagdalták. Mindenfelé csak hegeket láttam. A terápia mellé kaptam még pszichológust is. A mai napig látogatnom kell a hölgyet.

Anyámék minden nap bejöttek meglátogatni. Jól esett, hogy tudtam, nem vagyok egyedül a harcban. Hiába tudtam, hogy van épp elég gondjuk ezen kívül, örültem nekik. Aztán, amikor vége volt a látogatási időnek, eszembe nyilalltak az emlékképek arról a napról. Vajon képes leszek még teljes életet élni? – tettem fel magamnak a kérdést újra meg újra.

Hetekkel később, amikor már volt új otthonunk, és hazamehettem, akkor jött egy levél. Pénzt kaptam a karjaim után. Mivel művész vagyok, a szüleim nem voltak restek biztosítani a kezeimet. Nem, mintha a pénz nélkül rossz lett volna nekünk, de elfogadtuk a hatszámjegyű összeget.

Mivel tanár voltam, s a diploma előtt történt ez a dolog, nekiduráltam magam annak, hogy elvégezzem az iskolámat. Azon a nyáron sikerült is. Mindenem megvolt. Munka és lakás. A szüleim is. Nem jártam el sehova soha szórakozni, így barátoknak híján voltam. A tanári állás mellé kapott lakásban is jóformán csak vegetáltam. Mindig hazamentem.

Mára azt mondhatom, hogy vannak ismerőseim, van állásom. Újra suliba járok a phd miatt. Ugyanakkor nagyon magányosnak érzem magam.

Most, így augusztus elsején, már azon agyalok, hogy miként állítsam össze a tantervemet a következő évre. Egyre hidegebbek a reggelek és már a naplementét is pokrócban nézem végig. Olyan jó lenne mindezt ölelő karok társaságában. De addig is, amíg nem lesz kinek elmondjam gondolataimat, ezekre a lapokra fogok jegyzetelni.

Augusztus 2.

Már hajnalban fent voltam. Kimentem a verandára, és néztem, ahogy felkel a nap. Bámulatos volt. Mindig ezt csinálom nyáron, sőt, minden reggel az év minden napján, ám ha hideg van, akkor az ablakból kémlelem, ahogy a fény elűzi a sötétséget. Ilyenkor többnyire azon gondolkozom, hogy milyen lesz a nap, milyenek lesznek az új diákok, s mit fogok csinálni a régiekkel. Emlékszem, amikor kórházban voltam, akkor minden nap bejött egy-egy tanítványom, hogy mi van a kedvenc tanárnénijükkel. Volt, hogy az egész osztály ott volt. Sokkal jobban esett, mint egy meleg ölelés. Úgy éreztem, nem baj az, hogy a nebulók tudják, min mentem keresztül, némi elhallgatással persze. Nem a sajnálatukat szerettem volna a magaménak tudni, hanem azt, hogy ők jól vannak, és tényleg érdeklem őket. Az első dolgozatnál viszont ezt vissza is kaptam. Nem is érdekes annyira. Jobban is elsülhetett volna. De úgy érzem, hogy nem abból kell ötöst varázsolni, hogy csontot hoznak a kutyámnak, hanem a saját tudásuk gyarapításából.

Már nem kell a sajnálatuk.

A mai nap tényleg azzal telt, hogy ezzel a kérdéssel foglalkoztam, illetve be kellett mennem az iskolába, tanári megbeszélésre. Szinte az egész nap ülésezéssel telt, illetve, hogy ismerkedtünk az új tanárokkal. Nem túl durva a tanári kar, csak szinte mindegyik új kollégám fenekén ott van még a tojáshéj. Engem viszont, nem jutalmaztak meg még egy szakkal, így kapaszkodnom kell, hogy megmaradjak itt még egy évig. Sajnos ez van. Ha nincs meg bizonyos óraszámom, akkor mennem kell.

Tanítok viszont ezentúl szakképzősöket is. Ott lesz ezentúl a legtöbb órám. Újságíró szakos hallgatók. Nem lesz könnyű dolgom, és minden szabadidőmet el fogja venni a dolgozatjavítás. Ez már valahogy visszavetette lelkesedésemet. Hogy milyen tantárgyakat kell tanítanom majd? Szociológiát, pszichológiát, filozófiát, XX. századi történelmet és magyar irodalmat, valamint helyesírást. Csupa olyan dolgot, amit utoljára az egyetemen tanultam a helyesíráson kívül.

Még jó, hogy azt nem mondták el, hogy ide-oda vinnem kell majd őket, megnyitókra, sajtótájékoztatókra, múzeumokba, vagy hogy még a feneküket is én töröljem ki. Ellenben egy egész osztály büszke tulajdonosa leszek, mint osztályfőnök. Nem tudom, hogy megértem-e már erre a feladatra.

Ami viszont a legrosszabb, hogy nem lesz időm még hazajönni sem. Bent kell majd aludnom a lakásban, amit kaptam az iskolától. Annyira fáj, hogy a szüleimet majd csak hétvégente láthatom. Eddig tudtam irányítani az életemet, most egy pillanatom sem lesz magamra. Még az orromat sem lesz időm megvakarni. Kár.

Augusztus 3.

Ma derűs napra virradt, s sajnos elmulasztottam a napfelkeltét. Ilyen sem nagyon van, s még nem is mondhatom el magamról, hogy kimerültem. Időben elfeküdtem, de reggel annyira húzott az ágy, hogy nem bírtam kikelni. Csupa pozitív gondolatom volt. Nem baj, el fogok irányítani egy komplett osztályt. Nem lesz konfliktusom a kollégákkal. A munkámat is megfelelően fogom tudni ellátni, s a hétvége csak az enyém és a szüleimé lesz. Most örülök csak igazán annak, ahogy neveltek anyáék. Nem vagyok túlzott optimista, de ha így állok hozzá, akkor sikerülni fog ez az év. Bizonyítani fogok.

Ha pedig, valamivel nem bírok, akkor a kollégáimra számíthatok minden tekintetben. – Erről még tegnap biztosítottak. A régiek tudják, mi történt, az újak nem. Bennük nem is bízom annyira. A legidősebb is csak egy évvel idősebb, mint a szakosztályom átlaga. De remélem, hamar el fogjuk fogadni egymást.

Augusztus 4.

Ma kitaláltam egy tervet, ami alapján a szakképzősöket okítani fogom. Nem tudom, mennyire lesznek vevők, de szeretném, ha elfogadnának, és nem teljesen úgy néznének rám, mint egy tanárra. A régi diákjaim órarendjével is foglalkoztam, óravázlatokat készítettem előre. Néhányat csak, mert minek tervezni, amikor menet közben fog kiderülni minden.

Augusztus 5.

A mai reggelem egy kis pilates-szel indult. Kimondottan jól esett a mozgás, felvillanyozott, mégis, legszívesebben megágyaztam volna magamnak a közeli parkban, és kint aludtam volna a füvön. Ehelyett hazamentem, és belealudtam az újonnan vásárolt könyvembe.

Augusztus 6.

Ma kitakarítottam a lakást. A szobámmal kezdtem, aztán jött a konyha, ameddig anya fel nem ébredt, majd a fürdőszobák. Aztán a nappali és a hálók. A fél napom ráment erre. Apa rendbe szedte a kertet. Arra gondoltam, hogy mennyire sokat fogok takarítani a lakásban majd ősztől. Nem fog sokáig tartani, de hát ez van. Majd lemegyek sétálni, legalább kiszellőzik a fejem. De ma, a takarítás után segítettem anyának főzni, tálalni, majd étkezés után mosogatni. Szeretem az ilyen családi dolgokat. Vajon, ha lesz egyszer gyerekem, akkor mi is ilyenek leszünk? Sokszor gondolkodom el ezen, és ilyenkor eszembe jut az az eset. Akkor eltörtek bennem valamit, meggátolták, hogy legyen. Illetve az orvos azt mondta, hogy lehetek terhes, csak nagyon vigyáznom kell magamra, mert lehet, hogy kilenc hónapot ismételten kórházban kell majd töltenem.

Szörnyű azzal a tudattal élni, hogy nem vagy már teljes értékű ember.

Augusztus 7.

Ma nem történt semmi. Ültem itthon, a nappaliban voltam lenn egész nap. Anya csinált nekem kakaót, és tévét néztem egész nap. Vajon normális az, hogy az ember hullámzó hangulatban van? Normális, hogy butaságok járnak az eszébe? Normális, hogy nem történik semmi?

Augusztus 8.

Ma ismételten be kellett mennem az iskolába. Hiába, nem tudtam otthon ülni. Eredetileg sétálni mentem, aztán valahogy ott kötöttem ki. Bent az irodában kinyitottam az ablakokat. Legyen egy kis légmozgás, mire beindulnak a dolgok. Akkor vettem észre, hogy az igazgató kint hagyott az asztalán pár karton. Gondoltam, elpakolom őket. Amikor hozzáláttam a rendrakáshoz, akkor vettem észre, hogy mind-mind az új kollégák anyaga. Nem álltam meg, hogy meg ne nézzem őket. Különösen egy fiatalember fogta meg a fantáziámat. Nem is gondoltam volna, hogy velünk egy utcában lakik. Aranyos srácnak tűnt, kíváncsi lettem mindenre. Bele lehet egy képbe szeretni?

Aztán hazamentem. Az úton hazafelé, s még otthon is azt mondogattam magamnak, hogy házi nyúlra nem lövünk.

Augusztus 9.

Ma festettem egy képet. Nagyon jól haladtam, még magamhoz mérten is. Egy hét alatt fejeztem be egy három méterszer három méteres vásznat. Annyira jó látni. De még ennél is jobb, hogy már meg is van rá a vevő. Ámulva néztem, ahogy szemlélte a képet, és csodálkozott, hogy összeroncsolt karral hogy sikerült ilyet alkotnom. Valahol jól esett, valahol megsértett, hogy észrevette sérüléseimet. A kávézó vendégei is csodájára jártak, és legjobban a színek használata tetszett mindenkinek. Így nem nehéz a szebb jövőben hinnem. Legszívesebben ordítottam volna a boldogságtól.

Örömömet még jobban fellobbantotta az, hogy megláttam a kávézóban Őt, az új kollégámat. Tejeskávét ivott cukor nélkül – sosem értettem, hogy lehet úgy lenyelni valamit. Az élet édesen jó, nem? Leült hozzám, amikor észrevette, hogy egyedül maradtam. Igazán kellemeset csalódtam benne. Jóval értelmesebb, mint a kora. Igazán jót beszélgettünk. Megtudtam, hol tanult, honnan jött, és NINCS BARÁTNŐJE, ami nekem csak jó jel volt, hiszen más nem jár a fejemben, csak ő. Huszonhat éves, és hihetetlenül jóképű, és a teste… hm. Még így, egy ingen és nadrágon keresztül is jól nézett ki. Annyira jó lenne…

Augusztus 10.

Ma egy csodálatos napot tölthettem Vele. Sétáltunk a parton egy kellemeset, és amikor csak tehette, hozzámért. Annyira jól esett, melegség töltött el ilyenkor. Mindig a szemembe nézett, amikor szólt hozzám – ez furcsa. Kevés embernek van mersze a másik szemébe nézni. Gyönyörűszép, kék szemei vannak. El tudnék veszni bennük. Úgy éreztem magam, mint kiskoromban. Pusztán szeretetből meghúznám a haját, vagy jól megverném. Kedveljük egymást, úgy hiszem. Eddig is voltam már szerelmes, de ez most más. Magával ragadott. Látott engem, látta sérüléseim, mégsem esett szó róla, mintha egy nagyon kedves struccpolitikát folytatna. Csak ő volt, és én, és a beszélgetés. A puszta jelenléte a másiknak. Pedig vigyáznom kellene, mert eddig csak bántottak a fiúk. Nem tudok felmutatni egy egészséges kapcsolatot, szinte csak futó kalandjaim voltak. Vagy lefoglalt az iskola, vagy hamar kiderült, hogy nem passzolunk egymáshoz. De nem is érdekel, hogy ennyire hirtelen az egész. Jól is elsülhet.

Augusztus 11.

Ma a szüleimmel voltam rokonlátogatáson. Hihetetlen, hogy egy kisvárosban ennyi idő alatt semmi változás nem megy végbe. Az emberek ugyanolyanok. A házak ugyanolyanok. A boltok pontosan ötkor bezárnak, mint mindig. A rokonaim sem változtak meg – sajnos. De ami feledtette velem ezt a napot az volt, hogy Ő óránként küldött esemest, és a nap végén felhívott. Majdnem három órát beszélgettünk, mintha nem lenne tér és idő. Beleestem, menthetetlenül. Szép a szeme, szép a keze, csodálatos hangja van, és kellemesen formálja a szavakat. Kedves, és figyelmes. Túl szép, hogy igaz legyen.

Augusztus 12.

Anyával úgy határoztunk, hogy ma valódi, csajos napot tartunk. Elmentünk a kötelező orvosi ellenőrzésre, illetve pszichiáterhez. Utána pedig, elmentünk ide-oda. Első utunk a fodrászhoz vezetett. Anya levágatta a haját, nagyon jól áll neki, megfiatalítja. Az enyémet kicsit megigazították, nem vágytam másra. Kozmetikusnál is voltunk, s míg kezelték az arcomat, anya manikűröztetett. Aztán masszázson voltunk. Fájtak a sebeim. Az olaj mintha csípte volna, az erős kezek húzták a bőrt. Kellemetlen volt, de a szépségért meg kell szenvedni. Apa ránk se ismert, amikor meglátott minket este az étterem előtt. Boldogan feküdtem le, ám előtte elmondtam Érte egy imát.

Augusztus 13.

Ma vásároltunk anyával. Temérdek mennyiségű boltot végigjártunk. Sok ruhát felpróbáltam. Szoknyákat blúzzal, lezser, fiús fazonokat, elegáns női egyberuhákat, persze a hozzájuk passzoló cipővel. Egyik alkalommal kinéztem magamnak egy tunikaféle ruhát, ami láttatni engedte a mellkasomon éktelenkedő hegeket, illetve azokat, amelyek a karom alsó részét borítják. Egy rövid szoknyát vettem fel hozzá, sötét harisnyát. Az alakommal minden rendben, így felvehetek bármit. Egy csinos, magas sarkú cipőt is felpróbáltam. Kiléptem. A mellettem lévő fülke mellett egy pár enyelgett, akik rám néztek. Rosszallóan végigmértek, és kapkodva próbáltam elfedni a hegeket. A férfi végigmért, és annyit súgott a nő fülébe: „nézd meg a lábát”. Visszarontottam a próbafülkébe, és néztem magam a tükörben. A fekete harisnyán is átsejlettek a vágások. De nem adom fel azt, hogy igenis, bebizonyítom neki is, és mindenkinek, hogy ettől még tudok jó nő lenni. Csak meg kell találnom a megfelelő ruhát.

Augusztus 14.

Ma is találkoztunk. Elmentünk, megnéztünk egy filmet, ami neki ugyan tetszett, én halálra rémültem tőle. Folyt a vér mindenfelé már a főcímtől kezdve. Én inkább romantikus típus vagyok. De egy jellemhibát még kibírok. Aztán elmentünk fagyizni. Én rizsfagyit majszoltam, míg ő mákosat. Aranyos volt, mert amikor azután mosolygott egyet, mintha muslincafelhőben ment volna végig. Kapott egy telefonhívást, amibe azt mondta, hogy orvoshoz kellett vinnie valakit, ezért nem tud ott lenni valahol. Gondolom, a haverjainak hazudott…

De kaptam tőle egy csodaszép bókot. Méghozzá azt, hogy csinos vagyok. Annyira jól esett, rég nem kaptam ilyen bókot férfitól. Sőt, soha. A támadás óta pláne nem. Vajon ez mit jelenthet? Hihetek neki?

Augusztus 15.

Reggel kipattantak a szemeim, mert újabb csodás nap elé néztem. Vele találkoztam megint. Megfürödtem, felöltöztem, megreggeliztem. Bekapcsoltam a telefont, de nem várt esemes fogadott. Tőle jött, mégpedig a következő: „Hali, a holnap nem jó. Közbejött valami, nem jó, hogy holnapután találkozunk? Ha nem, jelezz, s megoldjuk. T.” A szívem szakadt meg ennek az olvasása közben. Pedig úgy beleéltem magam, hogy sétálunk a ligetben, leülünk egy hintára, és kéz a kézben beszélgetünk. Ehelyett egyedül tettem ezt egy hot dog társaságában. Sikerült leennem magam. Körben a madarak csiripeltek, én meg csak ültem a hintában, és néztem a körülöttem játszó gyerekeket.

Annyira szeretnék gyereket. S tőle mennyire szép gyerekem lenne. Remélem, rá fog hasonlítani: atletikus alkat, barna, félhosszú haja van, és markáns arcélet. Gyönyörű, nincs rá jobb szó. Egész nap ezen törtem a fejem, és a jövőnket tervezgettem. Hiányzott nagyon, de holnap talán már együtt nézünk jövőnk elé, és együtt fogunk itt kint ücsörögni.

Augusztus 16.

Hasonlóan ébredtem, mint tegnap. Annyira boldog vagyok. Ma újra láthatom őt. Azt hiszem, beleestem. Most már inkább kijelentem ezt. Kapkodva készültem el, minden kiesett a kezemből, annyira izgultam, de hát kimaradt egy nap. Ez normális nem? Meg az is, hogy van szerelem első papírnézésre is nem? Ő vajon belém esett? Szeret? Első látásra gyúlt láng a szívében neki is?

Ahogy ő hazudott a haverjainak a múltkor, úgy én is elvetettem a munkát. Érkezett egy megrendelésem egy képre, és azt mondtam, nem érek rá. Pedig jó pénz lett volna benne, és végre külföldi galéria vásárolta volna meg. Egy lépés a világhír. De inkább Vele vagyok, mint dolgozom. A képek ráérnek… úgyis lesz megrendelésem az elkövetkezendőkben… és két hét, és kezdődik az iskola.

Oh, annyira jó volt a délután. Ott ültünk kint a ligetben, és együtt zizegtettük a letört ágakat, hulló faleveleket. Korán kezdett munkába az ősz, azt hiszem. De mindent feledtetett velem a Vele töltött csak két óra. Dolga volt ismét. Nem mondta el, mi az, annyit reagált, hogy az legyen meglepetés. Már alig várom.