Elázott feljegyzések - második fele

Augusztus 17.

Visszamondtak egy csomó kép-megrendelést. Kicsit magam alá zuhantam. Egy nap alatt ennyi veszteség. Nem engedhetem meg magamnak. Ha kezdődik majd a suli, mit fogok csinálni, amikor lazítani szeretnék? Ha nem lesz megrendelésem, bele fogok golyózni a tanulókba meg a dolgozatokba. Aztán kitaláltam, hogy a magam kedvére fogok alkotni. Előkapartam egy famentes rajzlapot, kihegyeztem a grafitjaimat. Ma filmzenéket tettem be a lejátszóba, hogy összpontosítani tudjak, de minden rajzom katasztrofális volt. vagy nem találtam meg az arányokat, vagy az árnyékolással voltak problémáim.

Ma csak egyszer hívott fel, olyan három óra körül. Olyan furcsa volt. Vele beszéltem, mégis olyan távolinak hatott. Hideg volt és távolságtartó. Felületesen beszélgettünk arról, hogy kivel mi van, mit csinál, meg ilyenek. Úgy éreztem, teher neki velem beszélgetnie, ezért inkább letettem a telefont. Még csak nem is éreztem rajta azt, hogy filozofálgatni szeretne… Ma éreztem azt először, hogy megint méhkasba nyúltam. Túl hamar lettem szerelmes, ráadásul egy álomba…

Augusztus 18.

Már este van, és nem csináltam egész nap semmit. Ültem kint a verandán, és bűvöltem hol a vezetékes, hol a mobiltelefont. Percenként nézegettem a gépet, nem jött-e levelem Tőle. Ma nem jelentkezett. Fáj. Mostmár biztos, hogy csak álom volt ez az egész, és mától minden onnan folytatódik, ahol abbamaradt. Miért érdemlem ezt? Szeretnék szeretni. De miért van mindig az, hogy megszeretek valakit (viszonylag hamar), és utána csak rossz jön? Miért kell két perc boldogságért harmincszoros áron megfizetnem a rosszat?

Augusztus 19.

Ma sem jelentkezett. Kezdek szédülni attól a tudattól, hogy nem kellek senkinek, és pláne neki nem. Ment a hasam egész nap, és amit ettem, az nem a legegészségesebb formában távozott belőlem. Egész nap teát ittam, már nem is esik jól, de ittam, mert azt éreztem, innom kell. Hihetetlen, hogy két napja nem jelentkezik. Miért? Mi a baj? Biztos velem van baja, de mi? Nem fér a fejembe, hogy ez mind megtörténik. Pont velem. Lehet, hogy édességgel kellene tömnöm magam, akkor vidámabb lennék, vagy elmenni pörögni valahova, de barátok híján nincs kedvem kimozdulni bulizni. Nem is rajzoltam, nem mintha bármi is eszembe jutott volna, de megrendelésem sem jött. Azt hiszem, elrontottam az egészet. Félek, hogy ez egy leejtő kezdete, és megállíthatatlanul elkezdtem lefelé csúszni.

Anya elment ma vásárolni, és étcsokival, házikekszel és krumplival állított haza. Az jót tesz a gyomornak, azt mondja. Úgyhogy, most ezen fogok élni pár napig. Csak, ameddig rendbe jövök. Oh, és vett nekem egy kristály kirakású nyakláncot. Nagyon szép, nagyon örültem neki. Kár, hogy sehova nem fogom tudni felvenni.

Augusztus 20.

Csodálatos dolog történt ma. Átjött hozzánk! Éppen a szemetet túrtam, amikor kopogtattak. Ajtót nyitottam, és egy kardvirággal várt az ajtóban. Szó szerint a nyakába ugrottam. Betessékeltem. Anyáék nem voltak otthon, nem is tudom, hova mentek. Nem is érdekelt igazán. No, de beszélgettünk sokat. Megnéztünk egy filmet úgy, hogy ő elterült a kanapén, és pedig a mellkasára hajthattam a fejem. Aztán készített egy kávét úgy, ahogy ő szereti. Finom volt, kicsit cappuccino jellegű: habos, meg tejszínes, egy kis fahéjjal és csokival a tetején. Azt mondta, hogy még senkinek nem adott kávét, meg úgy egyáltalán, nem szolgált ki még senkit. Abban a pillanatban elolvadtam. Megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni következő alkalommal, és elmondta, hogy az édesanyjának volt baja, kórházba kellett vinni, azért nem jelelt két napig. Nagy kő esett le a szívemről. Biztosított arról, hogy ilyen kellemes barátnője még nem volt, hogy igazán csinos vagyok, és okos is. Szeret velem lenni, mert velem lehet miről beszélgetni. Hízott a májam.

Szerelmes vagyok, és feledtette velem az elmúlt napokat. Boldog vagyok, és tudom, hogy ez nem álom. Ez a valóság. Az elmúlt két nap volt rémálom.

De most megyek. Anyáékkal megyünk tűzijátékot nézni.

Augusztus 21.

Nem tudom, hogy a pohár félig üres most, vagy félig teli. Nagyon örülök annak, hogy Vele ilyen jól alakulnak a dolgaim, mert van a magánéletem alagútjának végén némi fény. De másrészt, nemsokára kezdődik a suli, és nem lehetünk ennyire boldogok egymással, már csak azért sem, mert pont azt beszélgettük, hogy a kollégák és a diákok előtt nem nagyon kellene mutogatnunk az érzelmeinket. Majd később, jóval később. Le leszünk terhelve a tennivalók miatt, mint dolgozatok, szakdolgozatok, pályázatok, előadások, óravázlatok, s a többi.

A képeim pedig, állnak üresben a műteremben, azaz a pincénkben. Úgy érzem, nem kellek senkinek, mióta az a külföldi fazon szeretett volna magának egy képet, de én nemet mondtam neki. Lehet, hogy rossz ómen volt az? Vagy olyan kapcsolatai vannak, amik útján meg tudott fúrni? De még magyar megrendelőm sem jött. Nem tudom, mi lesz így.

Valahogy hullámzónak érzem a dolgokat. Ami velem történik, mióta belekezdtem ebbe a naplóba a világomat kétrét szakította. Hol nagyon jó dolgok történnek, hol rosszak. Sokszor érzem azt, hogy hiába van meg mindenem, valami mégis hiányzik. Vajon képtelen vagyok a boldogságra?

Augusztus 22.

Ma találkoztunk ismét. Elmentünk vacsorázni egy elegáns helyre. Kellemes dzsessz zene szólt, sötét színekkel. Előétel, főétel és desszert. Hm… finom volt. Jobbnak éreztem, mint anya főztjét, bár szerintem csak azért, mert égtem a boldogságtól. Egész este én beszéltem, Ő szinte nem szólt egy szót sem. Lefelé nézett, mintha rejtőzködni szeretne, nem beszélt, jó, ha egy-két szavas, ideges válaszokat adott. Elővett egy cigarettát, és a bor mellett rágyújtott. Nem zavar, ha körülöttem dohányoznak, bár jómagam nem teszem. Fuldoklok tőle. Elmondta, hogy eddig minden nőjét ide hozta, sőt még néha az ismerőseit is. Elmesélte, hogy milyen jót vacsorázott itt múltkor az unokatestvérével. Aztán belépett egy nő, és sietve távoztunk.

Biztos az egyik exe volt, akivel nem akart beszélni, legalábbis betudtam ennek. Hazamentünk.

Hazafelé már bátrabban közeledett. Anyáék még mindig nem aludtak itthon, így mondtam neki, hogy ne menjen haza éjszaka, hiába lakik cirka két házzal mellettünk, inkább aludjon nálunk. Megágyaztam neki a vendégszobában, és mind a ketten nyugovóra tértünk.

Augusztus 23.

Reggel tíz felé keltünk fel. Amíg ő pirítóst készített, meg tojást és szalonnát sütött, addig én az italokkal voltam elfoglalva. Szinte egyszerre lettünk készen. Tálaltunk, sürögtünk-forogtunk, mintha tényleg egy pár lennénk. De buta is vagyok. Hiszen, egy pár vagyunk! Szépen. lassan, komótosan reggeliztünk meg, majd leültünk kicsit tévét nézni. A reggeli kibeszélő showknak már vége volt, és a délelőtti rajzfilmek mentek a tévében. Rájöttünk, hogy kedvencünk a Disney-mesék, és abból a kedvenc szereplőnk Donald kacsa. Sosem gondoltam volna, hogy találok egy olyan embert, akinek ennyire hasonló az ízlése, mint nekem.

Később kimentünk a kertbe. Tollasoztunk egész délután.

Teljesen elfáradtunk.

Már sötét volt, amikor bementünk a házba. Feltette azt a kérdést, hogy akarok-e vele fürdeni? Szerintem még a lábam kisujja is piros volt. Félénken rebegtem neki egy igent, és felment az emeleti fürdőszobába. Hallottam, amint megengedi a vizet, és hogy beállítja a kellő hőmérsékletet. Remegtek a lábaim, amint tartottam felfelé a lépcsőn. A fürdőszobaajtónál megálltam. Biztos hallotta, hogy jövök, mert ahogy megtámasztottam a félfát, kinyitotta az ajtót. Már meztelen volt. A testét körülölelő gőzben úgy nézett ki, mint egy szellem…nem. Mint egy angyal. Hihetetlenül szép volt. Lassan beinvitált, és becsukta mögöttem az ajtót. Először a pólómat vette le rólam, majd a sortot. Eltakartam magam a kezeimmel, bár a szemén nem láttam megrökönyödést – anya mindig is mondta, hogy aki igazán szeretni fog, az úgy is szeretni fog, hogy hegekkel vagyok tele. Igaza lett! Kikapcsolta a melltartómat, és lehúzta a bugyimat is. A kezeimet a testem mellé feszítette, és azt mondta, nézzek bele a tükörbe. Mind a ketten a tükörképünket bámultuk, s a fülembe súgta, hogy igazán szép vagyok. Ezután beültünk a vízbe. Kicsi kicsurgott. A habtól mind a ketten csak mellkastól felfelé látszottunk. Néztük egymást egy darabig, majd közeledni kezdett. Hihetetlenül finom szája volt.

Csókolóztunk egy darabig, majd megfürödtünk.

Előbb Ő szállt ki a kádból, törölközőt csavart maga köré, és kiment. Aztán hasonlóképp tettem én is.

Amikor kimentem, Ő az ágyamon heverészett, és vágyakozva nézett rám. Amikor megláttuk egymást, egy pillanatra megállt az idő. Odalépett hozzám, szorosan magához húzott, és megcsókolt, majd az államat, a nyakamat, s a vállamat. Közben a fenekemet simogatta. Hirtelen lett melegem, és elkezdtem remegni. Libabőrös lettem. Megint megcsókolt. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy lehet jobb is egy csók, mint egy vad menet az előző barátommal. Egyre többet akartunk falni a másikból, szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb csókok hagyták el a szánkat. Pillanatok alatt lemeztelenítettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nincs talaj a lábam alatt. Nem is volt. A karjaiban tett ágyba. Félszegen magasodott fölöttem. Remegtem, de nem tudom, melyik volt előttem. Annak a rémes napnak az emléke, hogy talán Ő is durva lesz velem, vagy a széteső reménység, hogy vágytam arra, hogy magamban érezzem. Felnőtt nő vagyok, mégis kislánynak éreztem magam, aki irodalomórán hivatott felelni.

A szája felfedezett minden olyan helyet, ahol még talán ember nem is járt rajtam kívül, az orromtól a lábujjaimig. Simogatott és csókolt és szívott. Finom, érzéki mozdulatokkal tette mindezt, mintha megsejtette volna félelmemet. Óvatosan helyezkedett el bennem. Eleinte fájt egy kicsit, vetekedett az első alkalom emlékével. Én nem mertem magam annyira elengedni, hogy hallja a hangomat, viszont az ő torkából halk nyögések szaladtak ki. Egy ritmusra mozogtunk. Aztán a világ körülöttem millió színben kezdett el játszani, a testemet forróság öntötte el, és nem hallottam mást, csak a saját szívdobogásomat, és Őt, ahogy lüktet bennem. Csodálatos volt. Egy másik dimenzióba léptem. Aztán elvesztettem a testem felett a kontrollt, és hangosan nyögni kezdtem, miközben sok apró és hatalmas remegés szaladt át rajtam.

Aztán, mintha egy pillanatra elájultam volna.

Végkimerülésig élveztünk. Azt mondta, sosem volt olyan nő mellette, aki ilyen lett volna elsőre, mint én. Puha és otthont adó. Egymás mellett aludtunk el. Egymás felé fordulva.

Augusztus 24.

Reggel nem akartam kikelni az ágyból. A Nap már kopogtatott az ablakon. Elvakított a fény, amikor kinyitottam a szemem. Ő nekem háttal fekve aludt még.

Leosontam a földszintre, és főztem kávét, teát, facsartam narancslevet. Elkezdtem palacsintát sütni, amikor megláttam Őt az ajtóban. Milyen sudár – gondoltam. Szép. Aztán mondta, hogy hazamegy, mert még dolga van, a reggelit máskor bepótoljuk. Nehéz szívvel nyugodtam bele. Hazament. Figyeltem, amíg el nem tűnik a háza ajtajában.

Beslattyogtam. Odaégett a palacsintám. Kidobtam.

Leültem tévét nézni, amikor meghallottam, hogy anyáék megjöttek. Hoztak egy csomó dolgot. Bevásároltak alaposan, szerintem egy évi élelmet hoztak haza, s ruhákat. Olyan ruhakölteményeket, hogy csak ámultam. Ki is választottam titkon magamban, hogy ha legközelebb találkozom Vele, melyiket fogom felvenni.

Napközben még elvoltam a szüleimmel. Este már nagyon hiányzik Ő. A teste, hogy milyen meleg volt, amikor hozzámért. A szája, amivel puhán csókolt. A szemei, amiben elvesztem. Az ölelése, ami hosszú időn után biztonságot nyújtott nekem. Annyira hiányzik. Semminek érzem magam nélküle.

Augusztus 25.

Ma is próbálkoztam az alkotással. Próbáltam elterelni Róla a gondolataimat, de ha nem rá gondoltam, akkor aggodalommal töltött el a tudat, hogy már egy hét sincs vissza az évnyitóig. Randizunk délután, és izgatott vagyok…

Kora délután egy telefont kaptam a pártfogómtól. Visszadobták az összes munkámat. Már csak az iskola maradt. Illetve, saját kedvemre festegethetek. Ez rossz hír. Kicsit visszavetett a boldogságomban. De ha már így nem, legalább elmondhatom magamról, hogy van egy férfi az életemben, aki szeret.

Már esteledett, amikor kimentem a hídhoz. Álltam a közepén tetőtől talpig csinosan felöltözve. Kifestettem magam, s még az anyától kapott nyakláncot is felvettem. Vártam négy órán keresztül. Át is fáztam kicsit. Szuper. Ezentúl már teával is kúrálhatom magam. Vajon mi lehetett Vele, hogy nem jelent meg?

Augusztus 26.

Nem tudok odafigyelni semmire. Ma próbáltam olvasni, de hiába lapoztam, nem láttam a betűket. Próbáltam rajzolni, de vagy olyan erősen nyomtam a papírra a ceruzát, hogy az átszakadt, vagy a hegy tört ki, vagy csak krikszkrakszok jutottak az eszembe.

Hívtam Őt, nem is egyszer, de ki volt kapcsolva. Folyamatosan a hangposta jelentkezett. A házánál napok óta nem láttam mozgást. A levelesládám üres volt. Se egy hívás, se egy üzenet, se egy levél. Nem értem. Miért van ez? Elriasztottam? Baj van velem? Megundorodott?

A mobiltelefont mindenhová magammal vittem. Még a wc-re is. Anya csak nézett, hogy mi bajom lehet. Nem mertem neki még elmondani, aztán csak kibukott belőlem, mi is történt. Elmondtam neki mindent az elejétől a végéig. Próbált nyugtatni, hogyha volt már ilyen, akkor biztos a történelem ismétli önmagát. Aranyos volt, próbált racionális válaszokat adni nekem.

De valahogy egy belső hang azt súgta: engedd el.

Nem tudok neki engedelmeskedni…

Augusztus 27.

Még mindig nem értem utol. Millió és egy üzenetet hagytam neki, de semmi válasz. Pedig már kicsöng a telefonja. Nem veszi fel. Miért nem veszi fel? Pánikba estem, hogy vajon mit csinálhattam rosszul.

Még arra sem figyeltem oda, hogy mit veszek fel a délutáni nagy találkozóra. Nem, sajnos nem Vele. Egyik régi barátnőmmel találkozom. Rég nem járt már a városban, most is csak pár napra jelent meg, és megbeszéltük, hogy találkozunk. Ha már együtt nőttünk fel…

A hajam olyan volt, mint egy csapzott patkányé. Az arcomra sem tettem fel semmilyen sminket. Egy kinyúlt, szakadt pólóban mentem el, egy bő melegítőnadrágban, és egy ócska sportcipőben. A szemem karikás volt, és hagytam, hadd lássa mindenki a sebeimet. Némelyiket kikapartam az elmúlt napok során. Néha olyan, mintha a fizikai fájdalom enyhíteni a lelkit. Nem is tudom.

A kávézóban, ahova beültünk, mindenki rám nézett. Meglepő látvány lehettem. A barátnőm azzal fogadott, hogy de szarul nézek ki. Elregéltem neki is, mire annyi volt a válasza, hogy mit várok én? A munkámat elhanyagoltam egy pasi miatt, aki akkor még nem is volt biztos. A pasi nyilván csak a lukra hajtott, mert túl jó az elmondásom alapján, mint akit én megérdemlek. Lehet, hogy igaza van? A szavai úgy csaptak pofán, mint kiskoromban a körmös az iskolában. Érzékeny pontokon érintett még, és kegyetlenül fájt. De ez az igazság, és ha már más képtelen ezt nekem elmondani, akkor tőle kell végighallgatnom. Kemény három órán keresztül hallgattam, hogy mit és hol ronthattam el a munkámban, Vele, és mi vár rám így az iskolában.

Otthon álomba sírtam magam.

Azt hiszem, nem akarok senkivel sem barátkozni.

Augusztus 28.

Nincs kedvem élni. Miért kellene?

Mert van egy családom, akik azt mondják, amit hallani szeretnék? Túlságosan szeretnek ahhoz, hogy az igazsággal bántsanak. Rájuk nem támaszkodhatok.

Mert művész vagyok? A balesetem óta nem gitároztam. Nem tudok lefogni húrokat, el kellett adnom. Minek porosodjon itt?! Írni is csak ebbe a naplóba írok, mert a gondolataim egy téma körül forognak: Ő jár az eszemben a nap minden percében. Rajzoljak? Nincs témám, nincs ihletem. Üres vagyok. S még a drága könyveimet sem forgatom, mert nem köt le egyik sem.

Az egyetlen ember, akit a barátomnak mondtam, tegnap lealázott. A kávézóból fület-farkat behúzva kullogtam haza. Először szégyelltem azt, ahogy kinézek, aki vagyok. Még nem volt soha ilyen.

S Ő is magamra hagyott. Szerintem nem vette észre a hegeimet elsőkörben, utána már túl cikinek tartotta velem mutatkozni, hozzám érni, s mindezt bevallani. A gyáva féreg nem állt elém, hogy ezt elmondja. Pedig sokkal kevésbé fájt volna, ha elmondja, minthogy lefekszik velem, s utána nem jelentkezik.

Régen voltam valaki. Régen csinos voltam, okos és tehetséges. A férfiak álma, szerintem minden nagyképűség nélkül mondhatom ezt. De mára mi vagyok? Egy emberi roncs. Így már nincs értelme az egésznek…

Augusztus 29.

Tegnap ismételten álomba sírtam magam. Ma reggel, amikor felkeltem, és belenéztem a tükörbe, jószerivel egy béka nézett velem farkasszemet. Piros és karikás a szemem.

De azt hiszem, hogy vége. Ahogy jött, el is ment, mint az összes többi olya dolog, ami az ölembe hullott.

Augusztus 30.

Tegnap arra gondoltam, hogy vége van. Ma már tudom. Nem jelentkezett se tegnap, se ma. Nagyon rossz. Nagyon fáj. Nem tudom ezt mire vélni.

Mi velem a baj? Miért történik ez velem?

Ma elmentem vásárolni, aztán azon kaptam magam, hogy nem vettem mást, csak nyugtatót és egy csomag borotvapengét. Elég volt. Megteszem. Már nem tart semmi it, ezen a világon.

De holnap kezdődik az iskola. Az utolsó esélyem, hogy beszéljek vele, hogy lássam őt. Talán tud értelmes magyarázattal szolgálni.

Szeptember 1.

Reggel nehezen keltem fel. Valamikor négykor feküdtem le, illetve szerintem a gondolataimba ájultam. Reggel már hatkor keltem. Kedvtelenül kezdtem el készülődni, de próbáltam összeszedni magam.

Nehezen, de embert varázsoltam magamból. – Mi az az ember?

Kiöltözve bementem az iskolába. Éppen üléseztünk egyet a tanári karral. Ő nem volt bent, állítólag később jön, mert olyan dolga van, amit nem tudott máskorra halasztani. Gyomorideggel feszengtem a széken.

Órákkal később még mindig sehol, csak a diákok kezdtek el szállingózni. Még idegesebb lettem, amikor megláttam az osztályomat. Osztályaimat. Érdekes személyeknek néztek ki. A legkülönfélébb emberek.

Megvolt az évnyitó. Azt hittem, a fülledt aulában elájulok.

Az évnyitó után még bent maradtunk a kollégákkal beszélgetni. Befutott Ő is.

Nem egyedül.

Egy csinos, magas, vékony, szép bőrű nő társaságában. Fogták egymás kezét, és mind a kettőjük ujján gyűrű volt. Keringtek bent az irodában, és halálra váltan vártam, hogy érjenek oda hozzám. Amikor ez megtörtént, hisztérikusan távoztam a teremből. Nem tudtam visszatartani. Rázott a sírás, és a felismerés is mindennél gyilkosabb volt.

Kint gubbasztottam vagy egy órát a női wc-ben. Magamra zártam az ajtót, amikor meghallottam, hogy az egyik munkatársam és a barátnő… vagy inkább jegyes bejöttek. Rólam beszéltek. Háh… már rég ismerték egymást. Úgy beszélgettek, mint a testvérek.

Kibeszélték, hogy nem értik, hogy mire volt az jó, hogy még a házasság előtt kicsit külön utakon jártak. Hogy Ő, miért pont velem kezdett. A végén arra jutottak, hogy tökmindegy, ki hogy néz ki, ha akkor arra kellettem neki. Csak arra kellettem neki. Tette a szépet azért, mert a csaj megcsalta, és fizetni akart neki. Hogy könnyű legyen a csábítás az esküvőig, eléggé evidens volt, hogy egy sérült lányt kell elcsábítania. Csak arra nem gondolt, hogy ezentúl együtt fogunk dolgozni? Hogy nekem esetleg rossz lesz? Hogy beleszerethetek?

De egy ilyen ember fején egyáltalán átfutnak az ilyen gondolatok?

Egy művészlélek, aki már alkotni sem tud. Ez vagyok. Egy tanár, aki nem mer kiállni a hallgatók elé. Ez vagyok. Egy nő, aki nem érzi nőnek magát. Ez vagyok. Egy emberi roncs vagyok.

Nem akarok élni így tovább. Jó lett volna aznap ott maradni.

Hazajöttem.

Felmentem az emeleti fürdőszobába, levetkőztem. Megeresztettem a vizet, és vártam, hogy a kád tele legyen. Amikor már kifojt egy kis víz, elzártam a csapot. Levetkőztem. Bevettem az egész doboz nyugtatót, s amikor már éreztem, hogy bódulok, beültem a vízbe. Tárcsáztam a számát. Üzenetrögzítő. Hagytam neki üzenetet. Elővettem a pengét, és elvágtam a csuklómat…meg a lábamat és a hasamat.

Sajnálom anyu. Sajnálom apu.

Sajnálom, ha eláznak ezek a lapok.

A fiú sírva tette le a naplót. Kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát.

Éjfélre járt.

Az ajtó halkan nyitódott, hazajött a barátnője.

- Mi a baj, drágám? – kérdezte a nő.

- Áh, semmi, csak ma annyit ültem a gép előtt, hogy már kifolyik a szemem… - mondta. Aztán megölelte a barátnőjét, és együtt aludtak el.

Vége