Reha története

Reha a tó partján állt. Lábát bokáig fedte a víz, hosszú szoknyájának alja úszott a felszínen. Hideg volt, libabőrös lett tőle a bőre. Tekintete végigfutott a közeli hegyek kiszögellésein, az erdő szélén, és a tó tükrén állapodott meg. Gyenge szellő ringatta a tó vizét. Egy ember emelkedett ki a vízből. Haja lágyan cikázott mindenfelé a levegőben, tekintete üres, fehér, üvegszerű. Ruhája fehér volt, és szorosan a testéhez tapadt. Nyaka körül ezüstös halak úsztak. Bőre ugyanolyan fakó volt, mint a Hold, amelynek tükréből született. Csak állt egyhelyben, mégis mozdulni látszott. Egyenesen Reha szemébe meredt. Reha sem mozdult, és visszanézett az alakra. Várta, hogy mozduljon az idegen nő, de csak fürkészte őt. Már régóta kereste őt, bejárt nem egy kontinenst szegletről szegletre. S most ott álltak az Ezeréves tónál, egymással szemben, és nem történt semmi sem. A nő egyszerre volt nagyon messze, és egészen az elméje mélyén.

A sápadt Hold egyre inkább elszakadt a hegyek fehérlő tetejétől. Csillagok kezdtek vibrálni az égen, és a víz tükrén.

Álltak, nem mozdultak, nem reagáltak. Farkas szemet néztek, és Reha esküdni mert volna rá, hogy az idegen még levegőt sem vesz. Belőle táplálkozik.

Nagyon lassan lettek csak egyek.

Reha eszébe jutott, hogy mit mondott egyszer régen neki egy ember. Ha sokáig bámulsz valakit, bármilyen mozdulatlanul is áll – legyen az élő, vagy egy festmény, akár szobor -, egy idő után megmozdul. A teste olvadni kezd, míg végül mássá alakul. Egy komoly száj elmosolyodhat. Az arc széteshet alaktalan darabokra. Soha, semmi sem marad ugyanaz, bármennyire is küzdünk az átalakulás ellen.

Úgy törtek rá elméjére emlékei, hogy észre sem vette, hogy mindent beszippant egy pillanat alatt. Mindenki bolondnak hitte már gyermekkora óta, hiszen senki sem látta azt a bizonyos fehér ruhás nőt. Egyedül az anyja kért tőle bocsánatot a halálos ágyán, mert szerinte meglátogatta az alak.

Reha tudta, hogy így lesz. Mindig mindent előre megmondott, ám sosem hittek neki. Ő pedig azt tanulta, hogy önmagához legyen hű, és ne alakuljon a másik gondolataihoz azért, hogy elfogadják. A végén pedig, mindenki visszajött bocsánatot kérve azzal, hogy neki volt igaza. Ez bántotta leginkább anyja halálában is.

Édes virágillat szállt a levegőben. Érdekesnek találta, mert már igencsak benne voltak a novemberben. Ilyenkor már nem nyílnak virágok. Olyan régen érezte már ezt. Olyan régen érezte ennek az embernek a jelenlétét. S most, amikor újra találkozik vele, nem tud olyan lenni, amilyen szeretett volna. Tiszta, erős, gyötörhetetlen, problémamentes, derűs. Ehelyett mindennek az ellenkezője volt, hiszen átmászott a falon, ki a nagyvilágba, amivel nem voltak felkészülve egymásra.

Mindenkire mosolygott, mindenkin segített, de valójában észre sem vették, hogy bántják, vagy ha vették is, akkor pofonokat kapott. Mindig az örül a végén a legjobban, aki a legtöbbet sírt és szenvedett. Ezt is tanulta. De rájött, hogy ez hazugság. Annak jó, aki a könnyű úton van. Aki véresre nyúzza a lábát a többiek miatt, az névtelenül tűnik el a semmiben. Pedig óva intették attól, hogy átmásszon a falon.

Mégis megtette. De hát, mit tehetett volna? Nem volt őr, és minden olyan csábító volt. A fal egyenesen hozzá beszélt. Hallotta a hangokat, érezte az illatokat, a nyüzsgést. Átszökött, és mit talált? Narancsos, pirosas fényeket. Homokvihart és villámokat. Sötét felhők úsztak az égen. A fák és a bokrok csupaszok voltak, akárcsak az állatok, amelyek szőrtelenül, kiálló fogakkal és vérben forgó szemekkel doromboltak a lábánál. A víz sáros volt, mocskos és büdös. A hegyek bele magasra nőtt, majd rászakadt a lábánál fekvő falura. Az emberek soványak voltak, és betegesek. A házak pedig, romosak. – Borzasztó világ volt ez,, pedig a mondák szerint, viruló civilizációnak kellett volna lennie a helyén.

A külvilág egy vonásban hasonlított arra, ahonnan jött. Az emberek ugyanolyan konokok voltak. Nem hittek a lánynak. Egy hét után már rájött ő is, hogy hibát követett el, hogy hallgatnia kellett volna az otthoniakra. A falon túl nem vár más, csak szenvedés. Tetőtől talpig, kívül és belül rossznak érezte magát, aki otthontalanul bolyong. Egy hely volt csak, ahol megtalálhatja azt, ami számára a legkedvesebb, ami elveszett. Önmagát.

És megtalálta az Ezeréves tónál. Ott álltak egymással szemben, egymásban.

Vajon hogy lesz ezután?

Álmodhat majd? Lehetnek tervei? Összeírhat egy listát? Megfogalmazhat egy célt? Mondatokká formálhatja a gondolatait? Álmodozhat? Lesz majd vajon érzelme? Bármilyen jó, csak érzelem lesz? Mindez fel fogja váltani az eddigi félelmet és bizonytalanságot?

Semmije sincsen, most talán lehet majd valamije. Akármekkora is, de az övé lesz tisztán és biztosan. Az a valami kell ahhoz, hogy embernek érezze magát. Talán megnyugszik, megpihen. – Arra gondolni sem mert, hogy hazatér. S különben is, mit jelent a „haza?”

Reha tett egy lépést, az idegen is. Az alak úszott a vízen, gyorsabban mozgott. A haja hátrafelé hullámzott, mindenfelé, mintha feltapadt volna a kövér Holdra. Ruhája a víz tükrét vette fel. Arca rezzenéstelen volt, de határozottan Reha felé tartott. Nyaka körül szüntelenül köröztek a halak. Megállt közvetlenül előtte. Neki volt friss illata. Mire odaért hozzá, már úgy nézett ki, mint ő, csak fehérben.

A lány elsírta magát. Könnye égette, súlyos volt. Az alak felfogta; úgy nézett ki, mint egy véres csepp. Reha reszketett, alig győzte visszanyelni könnyeit, s úgy facsarta a nyugalom a szívét, hogy még a csontjai is belesajdultak. Az idegen felemelte a fejét, és belenézett a szemébe.

- Sajnálom, sajnálom… annyira sajnálom. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nem értem, mi történt. Én soha nem voltam ilyen. – fekete kardigánjának ujjával törölgette az arcát. Fuldoklott a reménytől.

- Nem történt semmi baj. A fejlődés velejárója, hogy hol jó, hol rossz dolgok történnek velünk. Bántunk másokat, szeretünk másokat, barátkozunk, ellenségeket szerzünk, megalkuszunk. S közben nem tűnik fel, hogy bár sokat nyertél, egyet vesztettél. De az az egy nagyobb, mint az összes többi együtt véve.

- Elvesztettelek.

- Önmagadat vesztetted el.

Reha ekkor döbbent rá, hogy a világ relatív. Mindig olyan, amilyennek látni hagyják, s amilyennek látni akarjuk. Van, hogy egybeforrnak a szálak, van, hogy soha nem találkoznak egymással.

- De nem tudtam, hogy nézel ki. Elfelejtettem, hol talállak.

- Nem. Te azt felejtetted el, hogy ki voltál, s emiatt nem tudod, ki vagy.

- S most már tudni fogom? A jövőben most már megfogalmazhatom magam?

- Soha nem leszel ugyanaz. Az ember lénye alapjaiban nem változik, a sallang alakul csupán, amit le lehet tenni a vállunkról. De az alapokon nyomot hagynak, s nem lehet soha többet olyan, amilyen voltál. Beléptél egy ajtón, s az bezárult mögötted. Nincs visszaút.

Reha ekkor megértett mindent. Felnőtt lett, de elfelejtett élni. Annyira félt a rossz dolgoktól, hogy lemaradt minden jóról. A csak negatív pedig, eltorzította, nem nevelte. De önmaga mindig ott van, ahol ő, csak lehet, hogy nem a legelemibb formájában.

Kép forrása: borisjulie.com