Tysha Rhal - IV.
Tizennyolc
évvel később.
Jone akkor ment be a házba, amikor megérezte az
első sugarakat. Apja, mint mindig a dolgozójában piszmogott. Mióta elment az
anyja, alig látta a férfit. Néha elment, néha hazajött, de legtöbbször csendben
elvolt a saját világában.
A nagyobb testvérei is
közelinek érezték az időt, de sok idejük volt még.
Sarastri például
megátalkodottan utálta a férjhez menetel gondolatát. Olvasott inkább. Jone még
mindig vele szeretett beszélgetni a legjobban.
Az átváltozása is
rendben megtörtént. Sarastri végig fogta a kezét. Azóta minden nap azon volt,
hogy minél jobban menjen neki a kardforgatás, és az íjjal lövés. A lovaglást
annyira nem kellett gyakorolnia. Mint kiderült, az ő hűséges társa egy mén
lett. Gyönyörű, barna színű, fehér foltokkal. Különleges állat volt, mindenki
megnézte, de sosem tágítottak egymás mellől.
Ami pedig, Khan-t
illeti? Nos, ő megházasodott. Gyűlölte az öccsét, de nem költözött el
otthonról. Minden nap legyeskedett körülötte, s Jone minél közelebb került a
felnőttkorához, annál inkább nem szerette.
Szándékosan azonban, nem
bántotta. Bátyjáról ez nem mondható el.
Amikor befejezte aznapra
az edzést, kiment az erdőbe. Öt éve nem ment oda, ahol anno a nővérét vélte
felfedezni.
Odaért a fához. A bokor
még mindig dús leveleket mutogatott. A fa magas és karcsú volt, fehér törzzsel,
fehér lelógó, vékony levelekkel.
Megérintette a fát.
Ne haragudj, hogy nem jöttem. Jone úgy gondolta, nem
szeretné őt látni a nővére azok után, hogy neki mennie kellett, a fiúnak pedig,
nem. Mire eljött a metamorfózis, a szülei úgy határoztak, hogy jobb, ha ott
marad.
