Tysha Rhal - IX.

Talán fél évszázad is eltelt, mire Jone megtalálta a helyét a világban. Egy gyönyörű vámpírnő volt a kedvese, és több utóda volt, mint bárkinek a Rhal család történetében. Apja végig az oldalán volt, akárcsak a lova.

A testvérei ekkorra már elhajóztak ismeretlen helyekre. Tysha immár ötszáz éve volt egy fa rabja. Most már, nem volt remény.

Minden nappal egyre kevesebbet gondoltak a lányra, mígnem elfelejtették teljesen. Míg másokból emlék, Tysha fájából nem maradt más, csak egy elkorhadt fatörzs, ami jól mutatott a szoba sarkában.

Egy nap Jone a kertben ült. Miranda, a fele odament hozzá. Ő a gyerekekkel foglalkozott, otthon volt, sosem ment el. Nem változott. Vörös haja még mindig rakoncátlan csigákba rendeződött, és kislányos arca volt, zöld szemekkel.

A gyerekek jobbára a nő vonásait örökölték. Jone ezt egyáltalán nem is bánta.

- Megint rá gondolsz, igaz? – kérdezte. Nem ült le, tartotta magát az etiketthez. – Ilyen voltál régen, amikor Tysha Rhal körül járt az eszed.

- Igen. Most nem is tudom, hogy jutott az eszembe. – kinyújtotta a nő felé a kezét, s az félszegen ült le mellé. – Talán, az a sorsom, hogy csak vigyázzak rá. Emlékezzek. De nem az, hogy megmentsem.

- Igen, meglehet. De azóta sosem próbáltad meg újra azt a mondókát?

Jone szíve összeszorult.

- Nem, soha. Idővel nem láttam az értelmét. Sosem volt igazi együttállás.

- Az igazi varázslathoz nem kell együttállás. Ha elég erős ember mondja ki, elég elmondani az igét, s az adott személyre koncentrálnia. A többit elintézi a mágia maga.

Jone szíve egy hatalmasat dobbant, mert valami szikra pattant ki a fejéből.

- Szerinted, lehetséges az, hogy egy lelket úgy szabadt fel valaki, hogy a lélek egy fa rabja, de a test máshol van?

Miranda bólintott ugyan, de a válasza más volt.

- Nem hiszem, de nem értek hozzá annyira, hogy érdemben felelni tudjak a kérdésedre, bár…

Mondandóját egy kislány törte meg.

A rengeteg piszok alatt is lehetett látni, hogy a Rhal család tagja. Hófehér haja volt, és ibolyaszínű szeme. Jone-t a testvérére emlékeztette.

- Anya! Apa! – a tízéves forma gyerek valósággal berontott, és meg sem állt a szüleiig. Lihegve mesélt. – Nem fogjátok elhinni, mit láttam kint.

Jone arra gondolt, hogy vagy az Erdő Boszorkányát, vagy Khant láthatta. Inkább az utóbbira gondolt, mert az előbbivel való találkozót, nem élte volna túl, vagy ha igen, nem ilyen formában.

- Mit láttál? Most nagyon kíváncsivá tettél.

- Egy magas vámpírt, fehér hajjal, és mellette egy farkassal.

Miranda és Jone összenéztek.

- Hol láttad őket? – Miranda kíváncsiskodni kezdett. – Ők láttak téged?

- Miranda. Hadd meséljen. – szólt kedvesen Jone.

A kislány egy pillanatra elgondolkodott.

- Nem láttak meg. Jól rejtőztem, ahogy tanítottad, apa. Arra mentek. – a kislány észak felé mutatott.

Egy monda szerint, ha egy vámpír a végét járja, északra vándorol, ami lehetetlen, mivel halhatatlanok. Khan is északra ment a családjával, bár, ez nem volt biztos. Ugyanakkor, ez azt jelentette, hogy Tysha Rhal életben van, és mint egy űzött vad, sosem tér haza, csak vándorol.

- Biztos vagy ezekben?

- Igen. Nem képzelődöm, már nem vagyok gyerek. – a szülők elnevették magukat.

- A te modorodat örökölte, kedvesem.  -  szólt Miranda.

A nevetést egy farkasüvöltés szakította félbe, amit már nem lehetett hallani azóta, hogy Tysha Rhal elment otthonról.

Vége