Tysha Rhal - V.

Tizennyolc évvel korábban

Jone sosem reggelizett ilyen gyorsan. Két héttel ezelőtt hallotta egy vásárban, hogy most kedvező lesz varázsolni. Sosem merte volna kipróbálni az ilyen dolgokat. Most azonban egy boszorkány elmondta neki, mit csináljon. Titokban mindent összeszedett hozzá, és úgy készült erre a napra, mint valami ünnepre. Végre tavasz volt, virágzott minden.

Dél volt, mire mindent batyuba tett, és elindulhatott. A járást annyira ismerte, hogy csukott szemmel is mehetett volna.

Számára egyenes út vezetett a „nővéréhez”. Legalábbis, magának mindig azt mondta, hogy az a fa nem lehet más, mint a nővére. Félt attól, hogy mi lesz, ha megbolygatja a sorsot, de az izgalom, hogy visszahozhatja Tysha-t, nagyobb volt.

Attól pedig, még jobban szorult a gyomra, hogy mit fog neki majd mondani.

Bizonytalanul pakolt szét a fa és a bokor körül. Gyertyát, leplek, fehér kréta, rajzok. Kihajtogatott egy papírt, és elhelyezkedett a növényekkel szemben. Törökülésben ült.

Hangosan olvasni kezdte az ősi nyelven írt betűket.

Arra lett figyelmes, hogy a szélcsendben a fa „haja” meglendült, és mintha meghajolt volna előtte. Amikor becsukta a szemét, hallott valamit.

Segíts nekem, Jone. Engedj ki innen. Logaan és Tahlly gyermeke. Engedj ki!

A szeme láttára változott át a fa. Előtt szép, emberi formájuk lett.

Utána körvonalazódtak a végtagok, az arc, a fej.

Nem volt sem az állat, sem az emberi lény éles, de határozottan lehetett látni a vonásaikat.

Egy kutya volt.

Nem. Egy farkas. Kíth és a nővére, Tysha.

Érezte belül, hogy ők azok. A fa nem kelt életre, de ott lebegtek előtte.

- Jone. Öcsém. A lelkemet sikeresen felszabadítottad. Nem tudom, mi történt. Már ötven éve. Hirtelen történt minden. Olyan jó, hogy eljöttél értem. Titkon mindig is reméltem, hogy valaki a családból rám talál és felszabadít.

Tysha Rhal leguggolt az öccse mellé, és megölelte. Egészen addig, míg hozzá nem ért, a teste átlátszó volt. Amikor megölelte, valósággá vált.

Jone nem hitt a szemének. Visszaölelte a nővérét.

- Olyan jó, hogy újra itthon vagy. És Kíth-nek is örülök.

A hátuk mögött heveny kacagást hallatszottak. A farkas volt az.

- Végre valaki, aki nem feledkezik meg a négylábúakról. – a farkas odament hozzá, és megnyalintotta az arcát. Amikor hozzáért, ő is tisztán láthatóvá vált. Utána ismét szellemlények voltak.

Jone szemében olyanok voltak, amilyennek Sarastri lefestette őket. Semmit sem változtak a rengeteg idő alatt.

- A többiek is itt vannak, Jone? – kérdezte Tysha, miközben a család után kutatott a fák között.

A kisfiú elhúzta a száját.

- Csak én vagyok. Nem mertem elmondani senkinek, hogy mire gondolok.

- Nem merted? Kár. – vonta meg szellemvállait Tyhsa. – Azt hittem, hogy mindenki itt lesz, amikor visszatérek. De rajtad kívül nem várt senki. A testvéreimről nem feltételeztem volna, hogy eljönnek, de apa és anya. Nem sejtették, hogy mire készülsz? Furcsa. Apa megérzi, anya látja az ilyesmit.

- Sajnálom, ne haragudj.

- Emlékké halványultam. – mondta csüggedten Tysha. – Családtagként mentem el, s ennyi idő távlatából, már nem maradt más belőlem, csak történetek, és a nevem a történetekben.

- Nem felejtett el senki! – emelte fel a hangját Jone. – Sem apa, sem anya! Még Sarastri sem! Tiltott dologgal hoztalak vissza, nem mondhattam el! De itt vagy, és ez a lényeg!

- El is felejtettem, milyen koravén vagy. – motyogta Tysha.

- Koravén? Az mit jelent?

- A korodhoz képest, éretten gondolkodsz.

- Mindenki ezt mondja. – a kisfiú fülig pirult.

­- Ne felejts el, ha felnősz, akkor se. Kérlek.

- Szabad vagy már. – mutatott a lány szellemtestére. Az megrázta a fejét. – Rosszat csináltam?

- Rosszat? Dehogyis. Pusztán, csak olyan erős varázslat van rajtam, amit egy ilyen kántálás nem semmisít meg. A lelkemet felszabadítottad, de rab maradtam még mindig. Amikor Khan eljött, azt hittem, hogy segíteni fog. De valamit hozzám érintett, valami hosszút, majd elment. Az rosszabb, mert nem tudom, mit szeretne.

Jone megszeppent, amikor meghallotta a bátyja nevét.

- Itt volt Khan? – kérdezte. – De hát, nekem nem hitt.

- Tudod, jól, hogy milyen a fivéred. – válaszolta a farkas. – Sosem vallaná be, hogy járt itt, csak azért, hogy megnézze, hogy igaz-e, hogy a nővére visszatérhet. Az a fiú romlott lelkű. Hat kilométerről megérzem, ha a közelben jár.

- Az is lehet, hogy hiányzunk neki, Kíth. – egymásra mosolygott a két alak. A mosoly inkább volt cinkos, mint szívből jövő.

- Khannak egyetlen dolog hiányzik. – felelte morcosan a kisfiú. – Az pedig, a lelke.

A farkas és Tysha összenéztek, majd meglepődve a gyerekre.

- Nocsak. Jó nagyot változtál, öcskös. – összeborzolta Jona haját a nővére. – Hm. Nemsokára mennünk kell.

- Hova? Miért?

- Időszakos varázst mondtál el. Lassan el kell mennünk. De egy valamit tudnod kell. Legközelebb akkor ébressz fel kérlek, ha életre tudsz kelteni.

Jone szeméből kövér könnycseppek gurultak végig az arcán.

- Megígérsz nekem valamit, Jone? – kérdezte a nővére.

- Meg! – büszkén szegte fel a fejét.

- Soha senkinek nem mondhatod el, hogy ezt a varázslatot sikerült végrehajtanod.

- Megígérem. – belül Jone égett a vágytól, hogy hazamenjen, és elmesélje ezt Sarastrinak. De nem tehette.

- Még annyit, hogyha újra megpróbálsz velem beszélni, az végzetes lehet. Legközelebb az a varázs kell, ami életre kelt.

- De ha nem lesz jó?

- Akkor majd csak az Árnyékban fogunk találkozni. Egy helyen, ahová a vámpírok kerülnek a haláluk után. Növényként azonban, nem tudom, meddig fogok élni. Valószínűleg, ameddig ki nem vágnak.

- Nem akarok ebben a világban felnőni. – jelentette ki a fiú.

- Miért nem?

- Túl sok a szabály, és kevés a lehetőség.

A farkas és a lány alakja visszaváltozott. Jone összeszedte a motyóját. A ház felé menet gondosan elrejtette, nehogy valaki megtudja, mit csinált.