1. fejezet - I.

Nem hiszem el! Nem, nem és nem!!!

Körülbelül ezzel a gondolattal aludtam el, és keltem fel reggel hatkor, ugyanis, őszi szünet van. Iskolába kell menni! Nem tudom, hogy megértettétek-e?! Szóval, még egyszer. Őszi szünet, szombat, reggel hat, és iskolába kell menni.

Egy tizennyolc éves ember rémálma. Ezt már csak azzal lehetne tetőzni, hogy mondjuk meztelenül, vagy valami ciki papucsban megyek be a többiekhez.

Na, de mindegy is. Ez egy olyan nap volt, amikor megkértek minket, hogy áldozzuk be a hétvégi napunkat azért, hogy takarítsunk egész nap, vagy próbáljunk a fellépésre (mi hármat éneklünk a lányokkal), mert este halloween buli volt készülőben, magunknak. Persze, aki sütött valamit, az készülhetett otthon, ezért a balhésok és a pechesek vesztettek. Az elit kihúzta magát, és csak a hatalommániások maradtak.

De ne szaladjunk ennyire előre. Először is, ha ezt olvasod, akkor Hei Kaikille! Azaz, Helló Mindenki! Mert valószínű, hogy minimum két emberen fog ez az írás keresztül menni.

Ugye anyu? Apu?

Szia neked is, amúgy!

Nem szokásom naplót írni, meg blogot, meg semmi ilyesmit, egy szál honlapom van, de oda ez nem fog felkerülni. Szóval, ha ezt megtalálták a szüleim, akkor biztos, hogy kérdezgetni fognak.

Ők nem pont úgy tudnak mindent, ahogy itt fog szerepelni. Ki mondja el manapság a legféltettebb titkait?

Vagy, ha valahol megtaláltad, mert elhagytam a füzetem, akkor Szia Neked is, és légyszi, küldd vissza a címemre, mert valószínű, hogy a lyukas agyam miatt valahol letettem, és ott felejtettem. Csak szigorúan nekem címezd, mert máskülönben anyuék örömmel bontják fel.

Amint azt majd láthatod, tele lesz firkákkal, és fotókkal, mert ahogy felkeltem ma, két nappal később, az volt az első dolgom, hogy nyomtattam képeket, hogy be tudjam ide ragasztani. Így talán élőbb lesz ez az egész.

Kis kincses füzet.

Anyuék már attól teljesen ki voltak akadva, hogy október 31. előtt egy héttel előszedtem a műanyag kísértetbábumat, és vele aludtam. Kicsi, fakó vámpír, pókhálós hajjal. Hogy eredetileg is az volt, vagy az évek alatt egy pókkal is megosztottam az ágyam? Passz.

Reggelire mandarinból és kiviből készítettem kisméretű sütőtököket úgy, hogy a mandarint meghámoztam, és belenyomtam a közepébe a kivit, így olyan, mint egy kicsi tök. A banánokat meg félbevágtam, és csokival rajzoltam nekik szemet, meg szájat. Sok-sok szellem. Aztán elkezdtem füstölni, hogy jöjjenek a jó, menjenek a rossz szellemek. Csütörtökön már apu fülét rágtam egy tökért, amit megfaraghatok. Este kaptam is, és kikapartam, megcsináltam klasszikus ijesztő formára. Elneveztem Jack-nek az angol neve után, és minden este ég benne egy kis mécses.

Anyuék enyhén betegnek tituláltak – és ez még finom és nőies kifejezés -, hogy beszélek hozzá. Akkor meg egyenesen tárcsázni kezdték a pszichiátria telefonszámát, amikor közöltem, hogy Zimbl szellemét meg fogom idézni, és visszajön, és magához kulcsolja a lelkemet, és együtt megyünk a fény felé az öröklétben.

Ezt így egy levegőre.

Aztán, amikor már teljesen kétségbe estek, akkor mondtam nekik, hogy Zimbl a The Bates együttesnek a halott frontembere, imádtam kiskorom óta, és szeretném ezt, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem lehetséges. De egy picit, ha tudok, majd beszélek vele.

Továbbra is ijedten méregettek, péntekre azért megnyugodtak. Arról nem tudtak, hogy egész délután azzal voltam elfoglalva, hogy gyorspostával mennyi idő alatt ér ide hozzám egy eredeti hajtincse, ami kell a mágiához.

Mit lenne érdemes leírnom magamról? Szandi vagyok, tizennyolc éves, és Erzsébeten lakom. Nagyszerű, mi? Szőke hajam van, fekete melírral, és kék a szemem. A bőröm sem fehér, pedig nagyon szeretném, de olyan, mintha napbarnított lennék egész évben. Imádom a Tim Burton filmeket, és a glam rockot. Kedvenc színeim a fekete, a bordó és a lila.

Ennyit rólam.

Bőven elég.

Ezek után még lesz majd pár ember, akiket illene bemutatnom, hogy tudjátok, kikről lesz szó. Az első elgondolásomhoz képest, inkább majd megtöröm a szöveget a leírásukkal.

Ők a legjobbak és a legutáltabbak egyszerre. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük? Valószínű, hogy a könyvek között züllenék.

Pénteken este pedig, az iPodomon csak olyan számok mentek, amiket ilyenkor hallgatni szoktam, hogy teljenek az órák október 31.-ig.