1. fejezet - II.

Reggel korán keltem, furcsa mód azelőtt, hogy megszólalt volna a telefonom. Öt harminc. Bah. Sosem keltem még ilyen korán tekintve, hogy alig két saroknyira lakom az iskolától. Még öt percig nyújtózkodtam, meg ásítottam, és forgolódtam, tovább nyújtózkodtam. Aztán inkább kicsoszogtam a konyhába frissen főzött kávéért. Kicsi kávé, sok cukor, sok tej.

Visszacsoszogtam a szobámba, és alig hallhatóan bekapcsoltam a hifimet. Halkan zümmögött a This Is Halloween, de nem a Manson-féle, hanem a filmzene.

Nézegettem magam a tükörben, kimentem fogat és arcot mosni, majd vissza a szobámba hajat fésülni. Aztán ellenőriztem, hogy biztos október 31. van-e, és szombat. Az volt, úgyhogy egyszer mennem kell majd. Megnéztem a táskát. Az esi bulin, kitaláltam nagy elmésen, hogy az Ollókezű Edwardból leszek én Winona karaktere, Kim. Nagyi varrt nekem egy olyan fehér ruhát, anya kerített nekem hozzá illő cipőt, a hajam szőke, úgyhogy szerintem jó leszek.

Viszont, az jobb kérdésnek minősül, hogy délelőttre mit vegyek fel? Fél órán keresztül álltam a szekrényem előtt. Elmúlt hat. Arra jutottam, hogy a halálfejes pólóm megteszi, ráveszek egy lila, kockás inget, meg egy szoknyát, vastag harisnyát és bakancsot. Kis tökformájú fülbevalók, kelta csomó a nyakamba, és okés a szettem. A suliban fűtenek, megfázni nem fogok, két sarkot esőmentes időben pedig, bőven kibírok. Feldobtam egy natúr sminket (az erős inkább estére), és készen is álltam a kávém folytatására.

Megittam a főzött kávé második felét, és azon gondolkodtam, hogyha vannak olyanok, akik megúszták a mai napot, akkor én miért nem? Balek vagyok, semmi kétség, mert egyetlen olyan mondat nem hagyta el a számat, ami miatt itthon maradhatnék. Az meg feltűnő lenne, hogy másfél hétig kicsattanok az egészségtől, majd egy fél napra halálomon vagyok, és utána még másfél napig jól vagyok.

Betegség kilőve.

Anya azt mondta, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és legalább a barátaimmal vagyok egy napot a szünetből.

Hát, ja. „Always look on the bright side of life.”

Éppen The Birthday Massacre-re nihilizálódtam, amikor anyu bekopogott.

- Azt hittem, még alszol. – mondta, és a kávésbögrémre meredt. Igen, nem sok fiatal kel fel idő előtt egy olyan napon, amit nem akar még a háta közepére sem. – Kávét?

- Már ittam egy erőset. – még kerekebb lett a szeme. Hoppá! Egészen eddig úgy tudták, hogy egy kávéra hitelesítettek, ráadásul gyengére, mert arról nem szóltam, hogy a suliba menet Cell hoz nekem kávét otthonról. Lebuktam. Ezt dobta a gép.

- Jó, de többet már ne.

- Attól félsz, hogy vér kerül a koffeinkeringésembe?

- Attól félek, hogy hiperventillálni fogsz. – imádom anyu riposztjait. Pláne, hogy csípőből tüzel.

- Legalább egyszer ébren megyek iskolába. – mondtam, és kikapcsoltam a hifimet. Anyu bólogatott, mondta, hogy majd menjek ki a reggelimért, mielőtt elmegyek, aztán kislattyogott ő is a konyhába úgy, ahogy volt: egy szál köntösben.

A kistáskámba még belesöpörtem a szerintem kellő sminkcuccokat, és mentem anyu után.

Azt nem értem, hogy egy napra megyek el. Ráadásul nem először. Ráadásul másnap reggel hat körül hazamegyek. Anyám mégis annyi reggelit adott, mintha ezen élnék egész nap, vagy éhen halnék az iskoláig.

Kakaó, banán (ami szellemnek van megcsinálva. Anyu tanult tőlem valamit.), sonkás, sajtos szendvics uborkával és paradicsommal, almalé, egy sor csoki és egy alma is. Ebben a sorrendben hét felé már be is faltam őket. Mentem már el egy hétre, és akkor egy sporttáskányi kajával. Nagyjából.

Most pukkadásig tömtem magam, és úgy éreztem, hogy estig nem fogok enni semmit, elterültem a konyhai széken.

- Biztos, lesz ebéd az iskolában? – kérdezte anyu, miközben a mosogatóba pakolta a kajás dolgaimat. Olyan tragikus fejjel nézett rám, mintha azon gondolkodna, hogy ebédet hoz mindenkinek.

- Szerintem, lesz. De ha nem, akkor beülünk egy mekdóba, van nálam pénz. – kuponom is van, úgyhogy olcsóért lesz, ha lesz. – Meg ott lesz a büfé, az automaták, közel van a bolt, talán nem halunk éhen.

- Ne csomagoljak valamit mégis? – mondta, és már félig bent is volt a hűtőben. Jó a szülői gondviselés, viszont tömnek, tömnek, utána meg majd jajveszékelnek, amikor plusz tornát kell bevállalni, hogy ledolgozzuk, ami az ilyen reggelik miatt ránk tapadt. – Bár lehet, hogy anyu a terhesség miatt akarja rám tukmálni a kaját. Ne legyen egyedül a bűnözéssel.

Nemrég szült, van egy tündéri kisöcsém, de az éhség, az éhség.

Megráztam a fejem.

A következő pillanatban apu párnagyűrt fejét pillantottam meg az ajtóban, és egy hatalmas nagy dörömbölés vette kezdetét. Mintha egy gumikalapáccsal ütnék a bejárati ajtónkat.

Apu morgott valamit, és tisztes távolságból elfordította a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Egyszer már Lau majdnem a nyakában landolt, mert az én nyakamba akart ugrani, csak arra nem számított, hogy apukám áll mögötte. Most csak döngött az ajtó.

Meg a lépcsőház. Gondolom én.

Laura mindenki azt mondja amúgy, hogy hiperaktív, aztán összemosolyognak, hogy ez a szó a neveletlen egyik szinonimája.

Most csak benyomorgatta az alig hatvan centis ajtónkon magát. Csinin volt felöltözve. Tornacipő, fekete csőnadrág, fekete alapon fehér felirat (antichrist superstar), és bőrdzseki, meg narancssárga óriási sál. A haja, mint mindig, fekete, csillogó és csodaszép. Viszont, a derekán egy baromi nagy szoknyaabroncs volt.