1. fejezet - V.

A bulihangulat önfeledt szabadság, megmagyarázhatatlan, bizsergető izgalom; új dolgokkal kecsegtető jövő előtt állunk.

Oké, csak huszonnégy óra volt, de legalább olyan érzés volt, mintha ez lett volna a belépő a jövőnkbe.

Több ablakban megjelentek rosszalló arckifejezésű emberek – bár lehet, hogy csak most ébredtek a hangunkra -, hogy megnézzék, ki dajdajozik szombaton, reggel negyed nyolckor. Egy néni, aki mellett Cellnek kalimpálva elsétáltunk, annyit mondott, hogy neveletlen lelencgyerekek vagyunk. Lau visszaszólt, hogy melyik házon, melyik kapucsengőt kell keresni, mert az a kisegítő lakás, ahol rehabilitálnak minket. Szegény Mari, aki alattunk lakik, és mindig hangos a tévéje… sajnálom egy kicsit. Egészen kicsit.

Azon gondolkodtam, hogy mindenki azért jártatja a száját, hogy az összes ember tökig lógó orral baktat a fővárosban, meg depressziós nép vagyunk. Ha pedig, egy kicsit jól érezzük magunkat, mondjuk, hangosan nevetünk a buszon egy poénon, akkor már félreszocializált gyereklelkek vagyunk, akiket nem neveltek meg a szüleik.

- Miért van mindenki besavanyodva? – kérdezte Lau, miközben sétálva próbált az abroncsában harangozni. Az én felnőtt barátnőm.

- Mert esőre áll, szombat van, reggel van. – közölte vele Cell, amikor odaértünk hozzá a hintához. Lazán ült a kis ülésben, picit ringatta magát. – Plusz, halottak napja előtt vagyunk. Ilyenkor mindenki hatványozottan sír.