1. fejezet - VII.
- Inkább
vigadni kellene, hogy ők már egy jobb helyen vannak. – húzta ki magát Lau.
-
Lehet, hogy nem is őket siratják. Hanem saját magukat, hogy ők itt maradtak,
egyedül, ebben a nagyon csúnya világban. – mormolta maga elé Cell, majd úgy
csinált, mintha elmorzsolt volna egy könnycseppet, és elmosolyodott olyan
ellenállhatatlanul.
-
Tökmindegy. – zártam le a témát. – Mindenki sír valamiért, mi viszont,
partizunk este. Apropó, parti. Te mi leszel? – szegeztem Cellnek a kérdést.
-
Borbély. – felelte vállrándítva.
-
Sweeney Todd? – felhúztam az egyik szemöldököm.
-
Ismersz más borbélyt is? – kontrázott rá egyből Lau.
Széttártam
a karom. Senki más nem jutott eszembe, ez tény.
-
Legyen ’lepetés. – mondta Cell. – Ha szar a jelmez, akkor legalább mondhatom,
hogy Gedeon bácsi.
Bólintottam.
Ott a pont. Vajon, mennyien fognak halott
menyasszonynak nézni?!
Aki
rutinos a beöltözős partik terén, az tudja, hogy előre nem szabad elmondani,
minek öltözik be az ember. Sokkal kínosabb, hogy várunk valamit, megjelenünk,
és nem az van, amire számítunk. Döbbent arcok, de csak azért, mert senkinek
nincs fogalma arról, kik is vagyunk.
-
Nini, ott jön a Rettegett. – Cell a távolba meredt, az újépítésű lakópark felé.
Iván
az egyik kezében szamuráj kardot tartott, a fején egy westernből ismert kalap
volt, és lazára véve a figurát, jött, és egy szivart szorongatott.
