1. fejezet - XI.

Haja a hátára lapult, és piros kabátja is üde folt volt aznap. Egy tökéletesen új táskával érkezett, és egy haja szála sem állt máshogy, csak ahogy beállította. Tuti, féltek tőle. Odalépett az üres hintához, lefújta valami spray-vel, majd leterített rá pár zsepit, és letette a táskáját.

- Sziasztok – mondta őszinte csodálattal. Szerintem addig csak a tudatalattija tudta, hogy ott állunk körülötte.

- Azt hittük, hogy észre sem veszel minket. – mérte végig hanyagul Cell.

- Koszos volt a pad. – felelte természetesen Heni.

- És? – kérdezte Iván.

- Csak nem gondolod, hogy olyan helyre teszem le a t i s z t a – jól kihangsúlyozta – holmimat, ahol lehet, hogy egy csöves aludt?

- Vagy mondjuk, egy tökéletesen tiszta kislány hintázott. – Lau hangja monoton volt.

- Köztudottan sok a hajléktalan ezen a környéken. – fonta keresztbe maga előtt a kezeit Heni. Ha valamit elhatároz, senki se beszéli le róla.

- Cell is rajta ül a hintán, mégsem hajlékony. – mondtam, és rámutattam a barátomra. Heni undorodva nézett oda.

- Heni, remélem, egy hipochonderrel jössz majd össze. – mondta Iván, és visítva nevetett a saját poénján.

- Láttad a kutyák maradékát? – szegezte neki a kérdést Heni.

- Láttam, de az nem jelent semmit. Nem jön ide a kutya se. – kontrázott rá Iván.

- Jó, ne veszekedjünk ma. Ki mi lesz?

Mindannyian felsoroltuk, és Heni arcán láttam átsuhanni egy érzelmet, amit nem tudtam hova tenni.

- És te? – kérdeztem.

Egy kicsit megforgatta a szemét, majd az arcának hasonló színe lett, mint a kabátjának.

- De ne nevessetek. – megígértük, hogy nem fogunk. – Morticia. Addams family.

Iván és Cell egyből megszegték az ígéretüket.

- Na! – elvékonyodott minden hangja, azt hittem, sírni fog.

- Nyugi. – ugrottam oda, és fél karral átöleltem. Végig azon gondolkodtam, hogy és hogyan fogja ezt abszolválni.

- Te, és az nem tűnt fel, hogy vörös a hajad? Hiába vasaltad ki. – köhögte a szavakat Iván.

- Te, és nem hallottál még parókáról?

Na, erre mindannyian elhallgattunk, mert egyikünknek sem jutott eszünkben. Mi hozott anyagból dolgozunk, Heni parókával. Jó ez.

- Készen vagytok! – fogta a hasát Cell.

Az élénk nevetésünk visszhangzott a falakon.

Lau megnézte az óráját, és abbahagyta a harangozást.

- Hét negyvenöt. Menni kellene lassan. – felemelte a táskáit, és elindult óvatosan kerülgetve a kutyagumikat.

Heni felvette a táskáját, összeszedte a papírzsepit, leporolta Cell hátát, és elindult Lau után. Én felvettem a földről a táskámat, és kivont karddal követtem a lányokat. A fiúk lustán baktattak mögöttünk, tény persze, hogy három öles lépéssel beérnek minket.

A suli felé araszolva egyre több ismerős arcot pillantottunk meg, hogy táskákkal igyekeznek az épület irányába. A mi ötösünk felvette a sün pózt, azaz összezártunk, amikor is Lau ékesen csengő hangján megszólalt.

„Can I get your hand to write on”

Én követtem.

„Just a piece of lead to bite on”

Majd Iván dörmögött.

„What a night to fly my kite on”

Utána Cell folytatta – imádom a hangját, mert van benne valami szexi.

„Do you want to flash your light on”

Végül pedig, Heni megkapta az utolsó sorokat.

„Take a look it’s on display – for you

„Coming down no not today”

Aztán mi lányok „húú”-zni kezdtünk, miközben Cell folytatta

„Did you meet your fortune teller

Get it off with no propellor

Do it up it’s on with Stella

What a way to finally smell her

Pickin’ up, if not too strong – for you

Take a piece and pass it on”

És refrén. Szépen csengtünk. A reggeli kutyasétáltatók csak nézték ezt a furcsa performanszot.

A sétatempónk meghaladta egy járókeretes néni bicegős járását, azaz olyan fél kilométer/órával haladtunk. A többiek se nagyon siettek befelé, amit őszintén megértek. Nem volt még nyitva a kapu, sőt, a legtöbben még hiányzó láncszemek voltak. A szerencsések otthon sütögetnek. Blöe.

- Jé – csodálkozott Cell. – Egy beöltözött ember.

- Te barom! Az a Putyi. Az emós. Nincs beöltözve.

- Dehogynem. Ki van húzva a szeme.

- Mindig ki van.

- De ilyen két vonalban. Tiszta, hogy is hívják? – hátrafordult. – Csajok, hogy hívják a Brandon Lee-t?

- A holló. – feleltük egyszerre mind a hárman elhaló hanggal.

- Tipikus. – morogta Iván. – Kisírt szemek, viszonzatlan szerelem, és máris … na mindegy. – nagyon szerettem volna tudni, hogy mire gondolt.

- Én csak ismerem, nem szeretem, de igenis, szép történetet mesél el. Ha ismernéd a képregény történetét, akkor nem vélekednél így róla.

- Mintha te tudnád. – röhögött hátra Iván.

- Én utána olvastam. – üvöltött át a vállán Heni. – Veled ellentétben, én nem csak képes site-okat nézegetek.

- Ja, hogy a képek mellett, azok a kriksz-krakszok betűk? Háh… rá nem jöttem volna. Figyu, mi bemegyünk, majd oldalogjatok fel gyorsabban. – és a fiúk kiléptek, otthagytak minket.

- Nincs kedvem futni utánuk. – jelentette ki Heni, és mellém lépett. Belém karolt, én meg Lauba.

- Nekünk sincs.

Már láttuk az iskolát.

Nem telt bele öt másodperc – sötét rejtély, hogy kerültek fel a zárt terembe ilyen hamar -, és a két srác kidugta a fejét az ablakon.

Hivatalosan kilenckor nyitott ma ki a suli, viszont nyolcra rendeltek oda minket. A fifikásabbak ezért nem jelentek meg időre.

A fiúk az ablakból lógtak ki, és integettek, meg vigyorogtak.

- Na mi van lányok! Hol a lelkesedés?

- Reggel van még! – nyöszörögte Lau.

- Persze, aztán meg majd dél lesz, meg este! Na, gyerünk már! Egy-kettő! – vigyorgott ki Iván. Rácsapott kétszer az ablakkeretre. Megijedtünk, hogy kireped a helyéről.

Odaintettünk pár lánynak, de nem siettünk befelé még mindig. Van valami az őszi reggelekben, ami kint tartja az embereket. Talán a leheletnyi nap ígérete, ami ilyenkor persze már nagyon nem jön, csak a D-vitamin tartályaink segélykiáltása ez a vágy. Nekidőltünk az épület előtti, derékig érő kőkerítésnek.

- Hogy tudtak bemenni? – nézegette a körmeit Lau, aki vagy négyszer megpróbált felülni a kerítésre, de miután az abroncs ugyan ennyiszer orrba gyűrte, letett a tervéről.

- Álkulcs, vagy csak szimplán feltépték az ajtót. – válaszoltam. Mind a kettőre volt már példa.

- Ajj már! – csapta a talpán Lau a betonhoz. – Ebben egész este állnom kell majd? – kérdezte kissé ingerülten.

- Valószínű, de ha az utolsó karika a feneked alá esik, és erre figyelsz, akkor nem lesz gond. Apropó. Nem akartok inkább ráülni valamire, mint a hideg és feltehetően piszkos kőre? – Heni végighúzta az ujját, ami picit koszos lett, és egyből vette is elő az antibakteriális gélt.

- Te, most komolyan. Egy ujjad lett poros, és most meg bekrémezed? – csodálkozott el Lau. – Ezzel nem kened szét a koszt mindenfelé?

- Nem, ez megöli a bacikat, aztán beszívódik, és voilá, tiszta a kezem.

Egy pillanattal később kivágódott az iskola bejárata, és a portás, Ivánt és Cellt támogatta ki. Jó, kihajította őket - csak nem repültek -, „Takarodjatok, pernahajderek!” csataüvöltéssel.

Annyira megszokott már ez a jelenet, hogy rajtunk kívül senkinek sem tűnik fel. Nekünk is csak azért, mert haverok vagyunk.

A többiek körülöttünk izgatottan mesélték egymásnak, hogy ki, minek öltözik be, és miért, és miért jó, aztán, hogy miért éppen az a kedvencük. Lesz itt dömping Edwardokból, meg Billekből és Erikekből, sőt, itt-ott láttunk Han Solokat, meg egy darab Gandalfot, bár belőle több nem kell. S mivel a gimink egy általános iskolával van egyben, a kisebbek törpök (hupikék, hófehérkés, Gyűrűk urás) és hobbitok lesznek. Akkor szerintem jönnek a D-ből a nasgúlok, és láttunk egy lányt, akit már most borítékoltunk, hogy Flashdance lesz.

Iván és Cell odamásztak mellénk. Pechünkre, megjött Pszichó is. Aki alapjáraton egy Betti nevű lány volt, de kilencedik óta üldözött minket a barátságával. Most feketében volt, meg garbóban, és a haját dúsra szárította, a frufruja pedig, furán keretezte az arcát. Bal kezében egy tojás volt.

Intett nekünk, és eszelősen somolygott, hogy ő tudja ám, hogy mi kik leszünk.

- Nagyszerű. De te ki leszel, Rengeteg Dús Barna hajú barátnőnk? – nézte végig tüzetesen a ruháját Iván. Még a kabátja alá is benézett.

- Jaj, annyira kis buták vagytok. Hát, én nem filmes leszek, hanem énekes. Jim Morrison. Bár, egy filmben Ashton is játszotta a szerepet. Tőle kölcsönöztem a tojást.

Ja, Jim valószínűleg nem ment volna sörözni egy tojással egy bárba, ahol a tesztoszteron igen magasan van jelen.

Míg a többiek felvették a gumifejet – amikor nevetned kell, de komolynak kell maradnod és betorzul az arcod -, addig én nézelődtem, hátha meglátom azt, akibe bele vagyok már zúgva ötödikes korom óta. Zoli egyébként egy nagyon jól fésült srác, aki általában olyan ruhákban jár, mintha egy divatlapból lépett volna ki.

De nem láttam sehol, és igyekeztem nem mutatni, hogy a szívem egyre inkább facsarodik.

- Mi az? Mit nézel? – kérdezte Lau, és jól megnézte a környéket.

- Csak a többieket. – legyintettem.

- Melyikőtök mi lesz? – kérdezte Pszichó.

Ha van a tematikus napoknak egy hátulütője, akkor az ez a kérdés. Mint az érettségi évében a családtalálkozók. Egy órában hatszor megkérdezik, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”, és nem vághatod rá jópofán, hogy felnőtt.

Sorban ismét elmondtuk, hogy mik leszünk.

- Te? Morticia? – kérdezett vissza Pszichó, és közben hisztérikus csuklásban tört ki.

- Igen az. – Heni zárt szájjal beszélt. Láttam füstölögni a fülét, úgyhogy tuti, hogy mérges.

- Inkább Scully-nak kellene legyél. A hajad és a merevséged jobban megy hozzá. – nyomta tovább Pszichó, aki ha rápörög egy témára, addig van rajta, ameddig csak lehet.

- Az lesz, és kész. Inkább, mint hogy egy kiégett rocksztár legyen.

- Én nem vagyok az. – dobbantott a lábával Pszichó.

- Te nem. De Jim az volt. – vettem fel a kesztyűt.

Pszichó a földet kezdte el tanulmányozni, gondolom, valami frappáns válaszon morfondírozott. A többiek meg csak szemmel kommunikáltak. – Nem szívunk egy kis friss levegőt? – utaltam arra, hogy hagyjuk el a koloncot.

- Kint állunk az iskola előtt. – Iván nem fogta a lényeget. Eleresztettem egy „eh” hangot, és Lau felé fordultam, kizárva ezzel Pszichót a lányok köréből.

- Tudom már, mi legyél Heni! – kiáltott fel Pszichó.

- Na, ne mondd!

- De-de, tudom már! – mondta, és közelebb lépett egy lépéssel hozzánk, majd kezébe vette Heni tökéletesen tiszta haját az ő szalmonellás tojásos kezével. – Legyél Jessica!

- Vagy Marilyn.

- Vagy Roxanne. – replikáztak a fiúk, mert azt hitték, hogy egy utcasarki üzletasszonynak fogjuk beöltöztetni Henit. De amikor látták, hogy mind a négyen tanácstalanul nézünk feléjük, Cell csak megszólalt. – Julia Roberts a Micsoda nőből. Az Jessica nem?

- Az Vivian, te kőkorszaki. – förmedt rá Heni.

- Lényegtelen. Illegeti magát az utcán, és kész. Ahhoz olyan név is kell, Jezabell.

- Justine. – lehelte maga elé kuncogva Lau.

- Abbahagynátok?! – Heni hangja kicsit hisztérikus lett. – Nem leszek sem prosti, sem vámpír!

- Ki beszélt vámpírokról? – kérdezett vissza Iván.

- Hahó! – legyezett kettőt a fiú szeme előtt. – Jessica. True Blood! Nem leszek egy vámpír!

- Aha. – kiesett a számon, na.

- Akkor jó. De nem kellene így felkapni a vizet.

- Nem kaptam fel a vizet, én… - elhúztam onnan Henit egy kicsit. Ő kezeli a legrosszabbul Pszichót. Ahogy arrébb mentünk, felém billentette a tökéletesre formázott koponyáját, hogy megnézzem, nem látszik-e semmi kosz a hajában a tojástól. Pihe, tyúkszar, és egyebek. A többiek röhögve nézték, ahogy kurkászom a barátnőmet, nem értették, miért matatok Heni fején. Kínosan kapkodtam néha a fejem, mire rám parancsolt, hogy de inkább nézzem, mert biztos van a hajában valami.

Lau is odalépett végül, Pszichót a két fiúra hagyta, akik kicsit sem kedvesen rázták le magukról a lányt. Szó szerint le kellett rázni. Cell idegrángással küzdött öt perc után, Ivánnak tikkelt a jobb szeme. Lau pedig, könyékig beletúrt Heni hajába egy fésűvel, és tüzetesen átnézte.

Csak akkor hitte el, hogy nincs semmi rajta, amikor már ketten is a szívünkre tett kézzel állítottuk, hogy semmi maradandó károsodást nem szenvedett.

Begördült az igazgatóhelyettes kocsija, ami számunkra egyet jelentett a pakolással, rámolással, cipekedéssel, felmosással, tökfaragással, díszítéssel, próbákkal és a végén egy óriási nagy bulival.

Álltunk, mire Iván elordította magát, hogy visszhangzott a környék:

- Apa! Kezdőőőőőőőőőőőőődiiiiiiik!

Aztán addig dülöngélt egyik lábáról a másikra, azt mondogatva különböző módokon, amit üvöltött (apa, kezdődik), ameddig oda nem ért hozzá Gyuri bá, és meg nem lapogatta a vállát. Az ő kapcsolatuk már csak ilyen.

Szerintem Gyuri bá szentül meg van győződve arról, hogy Iván kisegítőből jött ide, mert ott mindenkit kikészített. Oda túl normális, ide meg inkább degenerált.

Gyuri bá bement, mi meg izgatottan vártuk, hogy mi lesz.

Cell ácsorgott mellettem.

- Ja, majd’ elfelejtettem. – túrt bele a táskájába. Kivett belőle egy ezüstös termoszt. – Egyharmad, két harmad arányban kávé és tej és sok cukor.

Kávét hozott nekem, mint mindig.

Kellemes volt. A kávé még meleg, nem olvadt teljesen egybe a hideg tejmolekulákkal, és a cukor. Hm. Ittam-ittam, és szívem szerint, megittam volna az egészet, de félő, hogy bepörgök, és felszántom az épületet.

Cell állt mellettem, és halkan dúdolni kezdte a „we don’t need no education” című remeket, mi pedig, csatlakoztunk.

Mindenki, aki éppen megjelent a suliból.