1. fejezet - XII.

Ahogy közeledett a kilenc, mindenki egyre inkább izgult, mert a takarítás és díszítés mellett készültek nekünk a tanárok vicces és szórakoztató feladatokkal. Gyuri bá és a portás addig nem engedett be minket, ameddig minden tanár meg nem érkezett. Csak egy dolgot nem értettem, hogy ha kilenckor nyitja meg a suli a kapuját, minek kellett nekünk nyolcra odamenni.

A tanáraink zöme fél kilenc és kilenc között méltóztatott megjelenni, mire mi, diákok kockásra fagytunk. Hiába álltunk egymás mellett heringként, akkor sem melegítettük jobban egymást.

Van a diákoknak egy furcsa csordaszelleme. Gyűlölnek az iskolában tartózkodni, de a melegedés reményében törik magukat azért, hogy beljebb mehessenek. Most, hogy a portás kinyitotta a kapukat, mindenki egyszerre akart megölelni egy fűtőtestet, balszerencséjükre, egyszerre csak egy ember fért be az ajtón. Voltak, akik nem tudtak dönteni, ezért az ajtóban álltak neki bunyózni. A lányok nyomták egymást, hogy minél előbb beérjenek a vécére, mert a szemüket kifújta a szél, és lefolyt a sminkjük, vagy mi miatt.

Ahogy fogytak előttünk az emberek, úgy jutottunk hideg levegőhöz, ami a tüdőmnek jó volt, mert legalább nem a parfümpancsot szagoltam, hanem a csípős télies levegőt, viszont a kis szoknyám kevésnek bizonyult.

- Nagyon kell pisilni. – dünnyögött mellettem Lau.

- Csodálkozol? Amennyi vizet és kávét megittatok, nem csodálom.

- Fázom is.

- Ha pisilni kell, jobban fázol, mert a hasadban lévő víz áthűl. – bölcselkedett Iván, aki először nem vette észre, hogy igen furcsán nézünk rá. – Most mi van? A Discovery-n láttam.

Ja, akkor teljes mértékben igazat adunk neki.

Még mindig csak araszoltunk a bejárat felé. Az a baj, hogy felállítottak egy jelzőkapu-rendszert, és minden fém tárgynál beriaszt. A sok piercinges, vagy bakancsos emberek általában elbukják a próbát, és ilyenkor se ki, se be, amíg át nem vizsgálták. Egyetlen egyszer volt fegyvernek minősülő tárgy az egyik kopasznál, de jobbnak látták félni, mint megijedni.

Iván és Cell pedig oltogatták a jónépet, mire a környékünkön álló lányok zöme belepirult.

- Itt jövök. – nyögte Pszichó. – Itt jövök. Jaj. Itt vagyok.

Nagyon nem érdekelte, hogy minket nem érdekel, és nem is hívtuk. Cell egyszerűen csak hátrafordult, és a szemébe nézett.

- Te figyelj már! Mi vagy te pióca, hogy mindig ránk tapadsz? Lesózzalak? – Pszichó állt, kódolta az üzenetet, és vigyorogni kezdett a fiúra, aki összehúzott szemöldökkel nézett rám.

- Hiába. – tártam szét a karom, amennyire Lau és Heni teste engedett.

Egyszer csak, a nagy préselődés közepette Iván teste rángani kezdett.

- Ugye, nem most jön rád egy roham? – kérdezte Lau.

- Nem, csak rezeg az ágyékom. – és furán nyújtott pózban arrafelé kotort a zsebeiben.

- Megkérhetünk arra, hogy a kóros tüneteidet ne itt éld ki?

- Telefonom van, hülyegyerek.

- Ja, az más.

Nagy nehezen az orráig emelte a telefonját, és elkezdett ördögien vigyorogni.

- Mi az?

- H is nemsokára itt lesz. Mátéval. Most írt, hogy még a hatvanhatoson vannak.

- Oh, neki minek kell bejönnie? Amilyen kis eminens, meg sulirádiós, maradhatott volna otthon is.

- Pont a rádió miatt nem marad. Ő nyomatja ma a zenét. – mondta Cell a legnagyobb nyugalommal.

Aú. Még egy veszekedéssel teli nap. Annyira nem volt kedvem ahhoz, hogy valaki már csak azért is belém kössön, én meg válaszolgassak neki, meg amúgy is én leszek az, aki a végén feladja, és hátat fordít.

Jó, tudomásul vettem, mert kell a zene, de nagyon mertem remélni, hogy egész nap bezárkózik a ketrecébe, és ott marad.

Szép lassan besoroltunk a tömegbe, azaz a három ajtóhoz, ezért valamennyire szétszakadtunk. Iván és Cell mellett állt Pszichó még, aki folyamatosan adomázgatott nekik arról, hogy mennyire várta már a halloweent, mire Iván megdobta egy feltehetően taknyos zsepivel.

- Hé! – dörrent fel Heni mellettem. – Szedd fel azonnal!

Villámlott a szeme, mire Iván csak megvonta a vállát. Heni minden erejével először hátba vágta, majd eltűnt a lábunknál a tömegben. Ez szerencsétlen volt, mert nyomtak hátulról, ezért átestem rajta, egyenesen Cell hátára.

- Minden okés? – kérdezte, amikor visszanyertem az egyensúlyomat.

Életemben nem vigyorogtam még idétlenebbül, de mondtam, hogy persze, és visszaálltam mögé egy karnyújtásnyi távolságban, ahogy tanultuk tesin.

Lau meglökte a karom, odakaptam a fejem.

Meregetve a szemét, és a szájával jól formálta a csendes szavakat, valami ilyesmi volt:

„Te, ez most mi?”

„Semmi.”

„Vigyorogsz, mintha konnektorba nyúltál volna.”

„Csak beégtem.”

„Lángoltál már máskor is.”

„Tudom.”

„De ő Cell.”

„Tudom.”

Itt észrevettük, hogy mindenki a mi néma kommunikációnkat hesszeli, szóval abbahagytuk, és araszoltunk tovább a bejárat felé.

- Ha így haladunk, itt fogok megöregedni. – nyafogott Heni.

- Ha ötven év múlva is itt fogunk állni, hidd el, én végzek veled. – felelte nyersen Iván.

- Mármint, a suli előtt a tömegben?

- Nem, a hátam mögött veled.

Heni most már ököllel bokszolt bele Iván hátába.

- Nőies. – húzta el a száját.

- Mi van? – happogott Heni.

- Azt mondtam, hogy baromi nőies vagy.

- Kikérem magamnak.

- Mit? Nem vagyok pincér.

- Azt, hogy megkérdőjelezed, hogy nő vagyok. Nem vagyok férfi! – tuti, hogy toporzékolt volna, hogyha nem szorítják be a B-sek.

- Nem azt mondtam, hogy férfi vagy.

- Kérj bocsánatot. – biggyesztette le a száját Heni.

Na igen. Hen mindenki anyukája, rendfenntartó erő az iskolában, de még sosem volt srác, aki közeledett volna hozzá. Szerintem, félnek attól, hogy talál valami szöszt a kabátjukon, és fintorogva elfordul. Talán emiatt is ugrik arra, amikor Iván azzal hecceli, hogy nem lány.

- Nem kérek bocsánatot, mert nem viselkedsz úgy, mint egy lány. – nézett hátra Iván a válla felett.

- Akkor mégis?

- Figyelj, tényleg nagyon nőies, hogy a kis öklöddel tűként szúrsz a hátamba, akárhányszor nem tudsz mit reagálni a mondandómra. Ahhoz képest, hogy olvasott vagy, nem tudsz vitázni. – Iván észrevette, hogy Heni szeme befátyolosodik. – Na, gyere ide, kismaki.

Ezzel megfogta a baljával Heni vállát, magához szorította, és maga elé vonta.

Nem, nem járnak. Sose tették, és saját bevallásuk szerint, sosem fognak.

De szeretik tépázni a másik idegeit.

Így, Heni ment be elsőnek a biztonsági őrökhöz, majd Cell.

- Bent találkozunk! – intett.