1. fejezet - XIII.

Már majdnem elájultam – azt hittem, megfulladok a szabad levegőn a tömegtől -, amikor is, hallottam a portás hangját: „következő”. O, ez én vagyok. Megálltam terpeszben a biztonsági őr előtt. Egy fémdetektorral végigmért, és a bokámnál becsipogott.

- Kés? Sniccer? Levélbontó? – kérdezte.

- Acélbetét. – vágtam rá.

- Na, ugorj ki belőle.

- Dehogy ugrom! Nem egy acélbetéttel fogok megrugdosni valakit! – kértem ki magamnak.

- Attól függ, hol a betét.

Lefagytam. Mégis, egy bakancsban hol a fenébe lenne az acélbetét? De megtettem, amit kért, mielőtt még ő ránt ki a cipőmből. Forgatta, kopogtatta, és százszor megkérdezte, hogy biztos nem kivehető-e a cipőm orra, amit folyamatosan lecsizmázott (!)

Mindannyiszor elmondtam, hogy nem, ez egyben van, egyben is marad.

Csak azt nem tudom, hogy minden reggel eljátsszuk ezt. Nem jegyzi meg? Vagy a fejemet?

Morticia (Heni) hamar bejutott, és láttam, ahogy fent állnak Cell-vel a lépcső tetején, és egy másik biztonsági őr, aki az irodai részlegen dolgozik, visszaad MarCellnek egy fekete zacskót. Ahá! Tehát, nála is volt fém. Fel sem tűnt, hogy kikapták a sorból.

Lau is átcsusszant az ellenőrzésen, bár azért tüzetesen megnézték a piercingjeit (egy orr, egy köldök, kettő az arcán a gödröcskékben, millió és egy a fülében). A táskám átment az átvilágításon, így én is felslisszoltam a többiekhez. Becsipogtattam a diákomat, és vártuk Ivánt, aki naná, hogy fennakadt szamurájkardostól a kapun.

- Ez meg mi? – kérdezte a kopasz, puhos őr.

- Szamurájkard.

- Azt látom. Eredeti?

- Naná, ez egy Hattori Hanzo. – húzta ki magát, és vigyorgott.

A biztonsági őr a pisztolyára tette a kezét, ellépett Ivántól, és egy kézzel a helyén maradásra biztatta.

- Csak nyugodj meg. Jó? Nem lesz semmi baj.

Iván felnézett ránk értetlenül, mi akkor már szakadtunk a röhögéstől.

Tett egy lépést az őr felé, mire az elordította magát: - Fegyveres!

Erre még hárman odaléptek, és csóri Ivánt leteperték, hogy az álla koppant a járólapon.

Az egyik kicsavarta a kezéből a kardot, ami fém volt ugyan, de életlen, és volt rajta még élvédő műanyag is.

Gondosan arrébb ment, a többiek feltámogatták Ivánt. A beérkezők megdöbbentek, a velünk levők pedig, csodálattal figyelték az akciót. Sokan mobiloztak. – Így utólag megtaláltam ám a videókat jútúbon, és ezer mém született a pofafüzeten (facebook).

Belökdösték Ivánt az irodába.

- Vajon, mi lesz vele? – kérdeztem Celltől.

- Semmi. Kikérdezik, hogy miért, gondolom, még a filmnek is utánakeresnek, de kétlem, hogy estig visszakapná. Akkor is majd csak egy fotó erejéig.

- Te most ugratsz? Szerinted ezek után kap valamit a kezébe? Még a tökfaragást is az ujjaival kell majd végigcsinálnia. – mondta aggodalmas arckifejezéssel Lau.

Öt perc volt, mire megérkezett Iván, gondterhelt pofával, de a szeme sarkában mosoly bujkált, szóval, tudtam, hogy semmi sem történt. Az égvilágon semmi, csak lefegyverezték.

Rossz munkát végeztek.

Ha Ivánt ártalmatlanítani akarták, ahhoz lobotómia kellett volna, mert minden csíny odabentről származik.

- Na, mi volt? – kérdezte Cell.

- Semmi. Elmagyaráztam, hogy kinek fogok beöltözni, naná, megnéztük neten, és azt mondták, nem fontos kiegészítőm a kard. Még jó, hogy a szivarom megmaradt.

- Azt nem vették el? Nem hozhatsz be dohányt.

- Nem is én hoztam be.

Vigyorgott rám.

Végigtapogattam magam, és a táskámban, a pénztárcámban (ami egy kapcsos szütyő) megtaláltam a műanyag tárcát. Teljes erőből nekivágtam a mellkasának. Lecsipogtatta ő is a diákját, és bementünk az aulába.

A fiúk a szekrényükhöz mentek, és nekirontottam az egyik fűtőtestnek. A fenekemet nyomtam hozzá. – Helló meleg! – mondtam kielégült fejjel. Az előttem elsétálók némelyike eleresztett egy „én is, de lennék radiátor” kifejezést. Cc.

Lau a klotyót áldotta, míg Heni vagy elkezdte a takarítást, vagy Mekkát keresi, de mindenesetre, letérdelt mellém, és rendezgette a homiját.

- Te mit csinálsz?

- Tök összetúrták a táskámat. Azt hittem, eltört a műanyag rózsám. – hajtogatta nagy műgonddal a cuccait.

- Te mit csinálsz, cicavirág? – érkezett meg körünkbe a két srác. Kabát nélkül, játszóruhában nem is voltak annyira rosszak. Ivánon egy Iron Maiden póló volt, míg Cell a szokásos fekete-piros csíkos pulcsija volt, egy laza nadrággal.

- Rendet rakok, Freddy Krueger. – ez Cell-nek szólt.

- De miért térdelsz a padlón?

- Mert itt tudok úgy szétpakolni, ahogy szeretnék.

- De koszos.

- Fel van mosva, és mi vagyunk az elsők.

- EEEE. – szólt közbe Iván. – Nem. Ez így nem igaz. Jó, ha a hatvanadik helyen érkeztünk meg.

Heni megállt mozdulat közben, és visszadobált mindent a táskájába, majd a szekrényéhez ment. Befújt valamit, leterített valami kendőt, és csak azután kezdte újra a szortírozást.

- Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy kisegítőbe járunk-e? – mondta Iván.

- Te szoktál gondolkodni? Meglepő. – heccelte Lau.

- Hé, a kutyád jól van?

- Miért ne lenne?

- Mert inkább ő csuklódjon… csukoljon… szóval, anyukádat szeretem, de…

- Értem. – mosolygott rá Lau. – Na, irány a szekrény, aztán pakoljunk ki mi is, hogy indulhasson a nap.

Nem tudom, hogy sikerült, de Lauval egymás mellett van a szekrényünk. Már azelőtt barátnők voltunk, hogy ezt tudtuk volna. Eredetileg kérni akartuk, de ránézve a kulcsaink számára, tudtuk, hogy nyertünk. Heni valamivel balra kapta meg a kis birodalmát, de bőven jó volt így, hiszen legalább nem kellett mindenünket katonás rendben tartani.

Kinyitottam a lakatomat, és megsimogattam mutatóujjal a töklámpás formájú gyertyámat, majd megnéztem a könyveimet. Minden a felső polcon volt, behányva. Nem rendetlenül, de nem is sorakoztak se ábécé, se nagyság szerinti sorrendben. Alulra szoktam bedobni a tesicuccom, ha van, de az most elvileg otthon szárad. Találtam pár papírgalacsint, ami a levelezésünk bizonyítékai. Két vállfa volt benne. Az egyikre ráakasztottam a kabátomat, és a sálamat is. Alulra bevágtam a sminkes táskámat. A másik vállfára viszont, az esti ruhámat akartam kitenni.

Kivettem a nagyobbik táskából, kisimítottam, és a vállfára akasztottam, majd még párat simítottam rajta, ahogy ott lógott az ajtómon. Kivettem a két cipőt is, és alá tettem. Ellőttem egy fényképet a telefonnal. Instagrammos bizonyíték is készült.

Ott csodáltam a kis fehér szettemet, és eszembe jutott a film, és mit meg nem adtam volna a havazásért, meg hol Edward elvágja az én tenyeremet is.

Cell megkopogtatta a vállam.

- Esküvőre készülsz? Lemaradtam valamiről? Zoli megkért? – elsőnek az jutott eszembe, hogy neki az utolsó kérdés hogy jutott eszébe, majd csak mosolyogtam.

- Hol a fátyol. Felpróbálhatom? – próbálkozott Iván.

- Nincs fátylam, mert nem leszek menyasszony.

- Pedig, illene rád a halott menyasszony gönc… túrok az étkezdében neked egy csontvázat. – és Iván ezzel eltűnt a büfé felé. Meg sem várta, hogy megmagyarázzam, főleg, hogy csontból egy kutya kéne, nem egy csirke, de mindegy.

- De most komolyan. Fehér? Ilyenkor? – röhögött Cell.

- Hát, ez a kedvenc ruhám a filmből. Emblematikus. – vontam meg a vállam, és éreztem, hogy ég a fülem.

Biztos jól nézhettünk ki, ahogy Freddy áll három lánnyal, akik három teljesen különböző ruha előtt elmélkednek. Heni fekete jelmeze előtt állt, és a parókáját fésülgette. Én a fehér ruhámat simogattam, és majdnem besírtam, olyan szépnek találtam, és Lau, aki az abroncsát erőltette be a szekrényébe, de az ajtót nem tudta becsukni, mert az folyton kirúgta magát.

Lekapta a vállfáról a súlyos ruhát, és Henihez lépett.

Lazán beakasztotta a szekrényébe Mrs. Lovett felsőruháját, ami piszkosfehér alapon fekete mintás (csipkés talán).

- Mit csinálsz? – hüledezett Heni.

- Nálam nincs hely, úgyhogy elköltöztettem.

- De összekoszolsz vele mindent.

- Nyugi, mosva van.

- Piszkos.

- Ilyen a színe.

- Rakok rá nylont.

- Felőlem. – hagyta rá Lau. Nem zavartatta magát, és teljes lendületből nekivágódott az ajtajának, odanyomta magát, és gyorsan lelakatolta a szekrényét. Kicsi leizzadva megrántotta magát a ruhát, és konstatálta, hogy küldetés letudva.

 - Na, pakold be Kimet a szekrénybe, és húzzunk a terembe.

Mondta Cell, és megveregette a vállam. Visszafojtott mosollyal néztem utána. Lau ballagott mellette, Heni pedig, pedánsan követte őket.

Beakasztottam a ruhát a szekrénybe, vállamra kaptam a kistáskámat, és rohantam utánuk.