1. fejezet - XVI.

- Sziasztok! – mondtam kicsit kedvesebbre véve a figurát. H végig vigyorgott és úgy adott puszit, hogy a cuppogást még a Föld másik felén is hallani lehetett.

Engem bónuszként megölelt, vagyis inkább összeroppantotta a csontjaimat.

- Fú, te – fordult a fiúkhoz vissza. – Ezt most komolyan egész nap faragnunk kell? – fogott meg lazán egy kézzel egy kisebb sütőtököt.

- Aha. – mondta Lau. – Baj?

H egy pillanatra felvonta a bal szemöldökét, elmosolyodott, és teljes erőből a tábla felé hajította a zöldséget, az lepattant, és beleesett a kukába, ahol szétfröccsent. A srácok tapsoltak, röhögtek és füttyögtek. Lau elismerően bólogatott, én csak lestem, Heni teátrálisan a kuka mellett térdre vágta magát, és kiemelte a tököt.

Úgy fogta, mintha a tök egy háborúban elesett rokona lenne.

- Aranyos kép lenne, ha tudnék festeni. – morgott egyet Lau, miközben Heni magánszámát figyelte, aki majdnem megsiratta a tököt.

Cellt félrevontam.

- Miért vannak itt? – kérdeztem tőle, mert én úgy gondoltam, hogy csak öten faragunk.

- A rádióban előre kevert számok vannak, csak a plusz konferáláshoz kell majd Máté munkája, de amúgy Zitáék vannak ott. Itt meg legalább elszórakozunk. – vonta meg a vállát.

Éreztem, hogy egy kicsit megszállt a lila köd.

- H-val és Mátéval egy egész nap? Csodás.

- Mi a bajod? – fonta karba a kezeit, és kérdőn nézett rám.

- Annyi, hogy mi veszekszünk Mátéval non-stop, ti ezen röhögtök, de nekem az élettől elmegy a kedvem.

- Holnap legalább majd megidézhetünk. – lapogatta meg a vállam Cell. – Rá se ránts. Dumálj csak Lauval meg Henivel. Az is elég.

Kedvem lett volna sírva toporzékolni, hogy „de én ezt a napot a barátaimmal akartam tölteni”, és a két fiú a srácokkal jóban lehet, ha ez a jó fejség felém nem érvényes.

- Na, nekilátunk a munkának? Legalább hamarabb tarthatunk pihenőt. – na, persze. A száz tök akkor is annyi marad, plusz, a szabályok szerint, ha csúnya, vagyis „nem az iskolához méltó”, akkor újra kell faragni. Így hiába törte szét az előbb, Heni felírta, szóval, egy plusz tök.

- Legalább egy tanárt meg kellene várnunk. – mondtam csípőre tett kézzel.

- Minek? Úgyis azt mondja max, hogy rajt. – replikázott H.

- De ha nem? – valószínűleg igaza volt, de szeretem sulis dolgokban megvárni a tanárokat.

Felakasztottam a fogasra a táskámat, a saját helyemre mentem, ami az ablak mellett van közvetlenül, és ráhajoltam a padra, a lapokra, hogy elkezdjem megrajzolni, hogy az első tök milyen legyen. Kivételesen, nem akartam az elsőt klisésre csinálni, ezért rajzoltam fát, meg házikót.

Hallottam, ahogy a hátam mögött Máté éppen arról áradozik, hogy milyen jó nővel volt tegnap este, és hogy végre egyszer azt mondhatta egy lánynak, hogy „bocs, de holnap korán kell kelnem”. Ezt egyszer még hallotta az egyik filmben, és azóta ezt kúl szövegnek tudta be. Mivel ő már rég átesett azon a tűzkeresztségen, amire mi csak pironkodva gondolunk, megteheti.

A korombeli fiúk mind infantilisek. Kivéve Zolit, mert ő tartja magát ahhoz, hogy egyszerre egy lánnyal. Most, hogy nem volt senkije, szabad a pálya bárkinek. Főleg nekem. Én legalábbis, így gondolom, hogy én lennék számára a legmegfelelőbb.

Celléknek pedig, remek poén lebüfögni valakit, vagy a szokásos, szánalmas csajozós szövegekkel falfehérré varázsolni a lányokat. Most is éppen azon röhögtek, hogy Máténak ez a beszólás mekkora húzása volt, és a csaj a bamba, amikor is, hunyorogva átnéztem a vállam felett rájuk.

- Vigyázat, sasszem figyel. – mondta Iván, és rám nézett.

Elkaptam a tekintetem. Majd befejeztem a rajzot – azaz húztam egy határozott, utolsó vonalat -, letettem a ceruzát, és megfordultam. Már mindenki rám nézett, és gyorsan végignéztem magamon, hogy van-e rajtam bármi bámulnivaló. Nem volt. Máté is méregetett a maga szürke szemeivel. Önmagához képest eléggé emberszerű volt: a haja szőkésbarna félhosszú, egy bordó pólót viselt, fekete farmerrel, az oldalán láncokkal, és bakancsot.

- Mondasz is valamit? – szegezte nekem a kérdést.

- Semmi, csak… - azért gyorsan végigpörgettem, amit mondani akarok. – Azért gondolhatnál arra is, hogy nem mind lelketlen porhüvelyek vagyunk, akiket használsz néha, amikor akarsz. – nem éppen a legcsavarosabb választ adtam, ez tény, de a valódi véleményemet megtartottam magamnak.

Amúgy sem lett volna velős.

Máté egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, mintha ízlelné a csapdába esettségemet.

- Tudom már, mi leszel este! Teréz anya.

Aha. Sajnálom, hogy én is nőből vagyok, igazán, és hogy igen is, megindítanak az olyan történetek, ahol a lányt szívatják meg. Olvasok annyi blogot a könyveim mellé, hogy tudjam, hogy megy ez, és nem fair, hogy már tizennyolc évesen is meg kell ezt tapasztalnom. Jó, tudom, hogy nem velem történt, de akkor is. Együtt érzek a lánnyal.

Ha éppen a te kezedben landolt a füzetem, akkor őszintén sajnálom.

Ne bánd Mátét. Senki se tenné.

A srácok egészen jól elszórakoztatták magukat azon, hogy ki hogyan rázott már le lányt.

- Te figyelj már! – nem éppen udvariasan szóltam Mátéhoz. – Miért nem mész a rádiódba?

- Zita van bent. – felelte egyszerűen.

- Hogyhogy átadtad neki a stafétát? – érdeklődött Cell, majd helyből más témát találtak. Szerintük a csajok rossz rádiósok a sok nyálas zene miatt.

- Nincs kedvem állni a lányok árját. – vonta meg a vállát Máté.

- Miért? – ez kezd érdekes lenni. Ha nem lenne feltűnő, akkor közelebb mennék, mert így, hogy két padsor választ el a kompániától, kezdtem úgy érezni, mintha nem ugyanabban a teremben lennénk.

- Hogy több otthonülős embert mozgósítsanak, lesz egy játék.

- Tök jó. – bólogatott Cell. – De mi? – kérdezte. Bírom, mert amikor már azt hinnénk, hogy lezár egy témát, előszed egy kérdést. Akiből meg harapófogóval kell kihúzni a válaszokat, különösen szereti kínozni.

- Titok, de az őfajta lányoknak be fog jönni. – bökött felém a fejével.

Elakadt a szavam. Miért is vagyok beskatulyázva? He? El sem tudtam képzelni, hogy mire gondolhat, viszont a többiek visszafojtott nevetéssel néztek rám. Gondolom, a fejemen a szivárvány összes színe megmutatkozott.

– Persze, mert nagyon tudod, hogy milyen vagyok. Az, hogy ezt a ruhát látod rajtam, még nem látsz belém. Egyáltalán nem ismersz.

Laura néztem, aki kétségbeesésében az egyik tenyerébe temette az arcát.

- Van benne igazság. – szűrte a szavakat, és már akkor tudtam, hogy lesz, ami ma még nagyon fájni fog. Csak azt nem, hogy ilyen hamar. – Mármint, persze, ugyanúgy öltözködik, mint a magukat trú rockereknek tartó trendi, tinilányok, de ettől függetlenül, igenis, jó fej, és érdekesebb, mint a többi.

Aú.

- Mondasz valamit. – elgondolkodva reagált Lau monológjára, és nem tudtam nem hallani az agyának fogaskerekeit.

- Kevesen néznek a maszk mögé. – húzta ki magát Lau, mintha feltalálta volna a spanyol viaszt.

- Mert nem érdekes. Tucat. – mosolygott rá a barátnőmre az ellenség.

- Hé, itt vagyok! Lapozhatnánk? – fél lábbal dobolni kezdtem a padlón alig hallhatóan.

- Nem vagy könyv. Vagy inkább valami romantikus lányregény, amiben a hű, de alternatív lány, a hű, de menő srácba szeret bele, és boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak. – mondta, és a szeme sarkában ott bujkált minden maró gúny és cinizmus.

- Hogy van pofád ahhoz, hogy dehonesztálj? – kérdeztem, és éreztem, hogy ég a fejem.

- Lássuk csak. Ha egyszer is úgy igazán a tükörbe néznél, akkor tudnád.

Mi van? Zakatolt a fejemben.

- Látod? – röhögött a képembe. – Ha nem lennél tucat, tudnál reagálni. – mondta. – Na, irány a büfé. Kajás vagyok.

Ezzel a Máté és H kimentek a teremből, majd ott maradtam az állítólagos barátaimmal. Néztek rám, én meg rájuk. Heni még mindig a tököt siratta a sarokban, vele kapcsolatot vesztettünk.

A fiúk konstatálták, hogy mindjárt elsírom magam, és tovább beszélgettek arról, hogy egy szájton milyen idióta játék indult halloween címszó alatt. Lau is beszállt a beszélgetésbe, mert hogy ő játszik is, és a legnagyobb problémának azt tartotta, hogy a totóban nem kérdezték meg azt az alapvető kérdést, hogy miért égnek a lámpások.

Elkezdtem ciccegni, és fújtatni, majd dacosan nekidőltem a padomnak, megöleltem magam, és kibámultam az októberi délelőttbe.

- Mi van? – lépett oda hozzám Cell.

- Utálom, amikor valaki azon élcelődik, hogy senki vagyok jó marketinggel. – mondtam, és már az orrom hegyén éreztem a sírás jeleit.

- Senki sem mondta, hogy senki vagy.

- De. Máté. – továbbra is öleltem magam.

- Ő csak azt mondta, hogy átlagosan öltözöl. Alteren, de átlagosan. – olyan lazán támaszkodott a padnak, hogyha a világ szétcsúszna, ő akkor is egyben maradna.

- Mindent megteszek, hogy egyedi legyek. És rossz, hogy ezzel olyan leszek, mint a többiek.

- Ez a fogyasztói társadalom. Hirdetik, hogy legyél egyedi az új kuponos napos lehetőségekkel, és mivel mindenki egyedi akar lenni, elveszel a tömegben. Ennyi. Ez nem megalázó, csak ténymegállapítás.

Mindig elbűvöl, amikor Cell úgy beszél, mint egy felnőtt.

- Szóval, azt mondod, hogy igaza van? – kérdeztem, és komolyan kétségbe estem.

- Nyugi. Ha ezt szereted, hordd. – vonta meg a vállát.

- Lau felvesz valami feketét, lemennek hídba. Iván bejön egy zenekaros pólóba, ő trú. Te is itt ülsz egy egyszerű, csíkos pulcsiban, és minden lány nyálát Heni mossa fel mögötted. Én megfeszülök, és jobb híján is klón vagyok…

- Kezdem azt hinni, hogy más szelek fújnak. – fürkészett a szemeivel.

- Nekem is furcsa. – szállt be a beszélgetésbe Lau.

A levegőm kifújásával jeleztem, hogy nekem ebből elegem volt. Remekül megalapozták a mai napi hangulatomat, ami az esetek többségében a nap végére jóra fordul. De akkor órák vannak, meg történések, nem is egy teremben vagyunk, de most? Máté és H végig ott lesz velünk, ami annyit tesz, hogy esélytelen, hogy ez a hangulat változzon.

Cell és Iván kimentek az osztályterem elé, hogy hátha jön valami tanár, aki mondja majd, hogy fejenként mennyi tököt kell legyártani. Úgy tűnik, mindenki inkább valamelyik tanárral van a szabadprogramokon, mint a kényszereken.

Áh, nekem is a saját véremet kellene nézni mikroszkóppal.

- Most mihez kezdjek? Tizennyolc évesen nincs egyéniségem. – mondtam Launak, aki mellettem gubbasztott a padon ülve.

- Semmihez. Légy önmagad. – mondta, és átkulcsolta a térdeit alulról.

- Miért?

- Mert, amit Máté csinál, azt azért csinálja, hogy hecceljen téged, mert imád kínosan látni. Semmi másért. Ha meg elhiszed neki, és változol, na, akkor nem lesz egyéniséged.

- De mindenki, még te is mély egyetértésben voltál vele. – vágtam a fejéhez csalódottan.

- Nem. Pusztán, ez csak a ti harcotok, nem a mienk. – felelte lazán. – Mi csak nézzük az évődést. Máté jó fej, de ilyen. Vagy tudod kezelni, vagy nem.

- Vagy nem. – legyintettem.

- Ennyi. Ne foglalkozz vele.

- De nem akarok ma vele lenni egy légtérben, én ezt nem bírom.

- Itt van Heni. Itt vagyok én, sőt, mehetsz máshová is, amit csak szeretnél. Ha nem tetszik, nem kell csinálnod. Nem erőszak a disznótor.

- Még jó.

- Nem tudom, miért imádjátok utálni egymást, vagy miért nem köttök egy napra fegyverszünetet. Ha békét akarsz, köss békét. Megszoksz, vagy megszöksz.

- Van más közhely is a tarsolyodban? – mosolyogtam rá.

- Ő tud normális is lenni, ha akar, és jó fej is, meg segít. Bír téged is, nem arról van szó, hogy mindent azért csinál, mert csípőből fúj rád. De ha nem hagyod annyiban, akkor nem számíthatsz másra.

Tök jó. Kilenc óra, három esés. Kettő térdre, egy pofára. Mi lesz még?