1. fejezet - XVII.

Végül az ofőnk jött be, hogy ellenőrizze, mennyien leszünk. Amikor meglátott minket a teremben, meglepődött, mert, hogy tanár nélkül nem tartózkodhatunk egy késekkel teli teremben, és ráadásul meghozta a többieket, amivel végérvényesen hátraszorultam. Mellettem Lau, mellette Heni, aki már most falfehér volt attól a sok szeméttől, mit csinálni fogunk. Mögöttem Cell, majd Iván.

Az ofő elmondta, hogy nagyon vigyázzunk a késsel, hogy kell megfogni, hogy ne okozzon sérülést – végül elvágta a saját ujját – magunknak, és mondta, hogy a tanáriban megtaláljuk. A többit ránk bízza, csak estig legyen meg a faragás, hogy az érkező bulizókat égő lámpások fogadják.

Rossz szokás, hogy mindenkire ragasztunk valami becenevet, úgyhogy, ha bármi furcsát fedeztek fel, az a renyhe agyunk fáradt szüleménye. Balázs, aki nemes egyszerűséggel Nosferatu – ez a klánja, vagy mije -, elaludt a padon. A fejét ráhajtotta egy tökre, átkarolta azt, és kész. Meg sem mozdult. Saját bevallása szerint, azért alszik ilyenkor, mert a vámpírok éjszakai lények, és nappal alszanak. Mindeközben egy ügyeskezű osztálytársunk Picasso (amúgy Gyöngyi) Nosferatu arcát kezdte belekasírozni a tökbe. Mi pedig, álltunk, és gondolkoztuk.

Cell helyből kifaragott egy ijesztő pofát, és jöhetett a második zöldség. Az ő alapelve az volt, hogy minél egyszerűbb, annál gyorsabban végez, és minek túlcicomázni, úgyis csak egy éjszakán keresztül látjuk. Ivánnál csak azt láttam, hogy kanyarint egyet ide, egyet oda, és leteszi maga mellé, majd felveszi a következőt. Amikor látta, hogy értetlenül nézem, akkor felém fordította, majd a másikat is mellé tette. Folyamatábra. Nem is rossz. Én a korábban felskiccelt rajzot applikáltam a saját tökömre. Lau elkezdte Ollókezű sziluettjét kifaragni. Heni pedig, előbb jól megtisztította a növényt, majd mérnöki pontossággal, a lehető legkevesebb szeméttel esett neki.

Odakint a folyosón a próbálók mocorogtak, vagy akik még nem találták meg a helyüket. Nálunk, aki megunta a helyét, cserélt egy lelkes tökfaragóval. Hömpölyögtek a diákok, mintha csak mi lennénk egyhelyben. Néha meg is néztek minket az ajtóban állva. Valahogy így érezheti magát az állatkerti rab.

Mi egymásra sem nézve nosztalgiáztunk. Vagyis, én nem, csak a többiek beszélgettek halloweeni filmekről, meg a csokigyűjtő-körút hiányáról.

Aztán egyszer csak visszatért a termünkbe a két cseppet sem hiányolt emberszerű képződmény: Máté és H.

Szimplán lecuccoltak a fiúk mellé, és letették a szerzett kaját is. Tökös muffinok (négy darab), szendvicsek (két darab), csokik, és energia italok. Meg kóla. Természetesen. A reggelim sok volt, de már most éreztem, hogy éhes vagyok, és sóvárgó fülekkel hallgatóztam hátra – isten ments, hogy oda is nézzek -, hogy éppen hol tartanak. Csak mindent kicsomagoltak, és ünnepeltették magukat, hogy milyen nagyfiúk, hogy ők szereztek kaját.

- Fejedelmi zaba. – jelentette ki Cell, Lau meg hátrafordult, és a mennyiség láttán heveny röhögő görcsöt kapott.

- Megemelem a kalapom, ha ezt mind megeszitek. – fintorgott egy sort Heni.

- Pasik. Ennek a háromszorosát fogyasztják. – veregette meg a vállát Lau.

- Jellemzően, ránk nem gondoltak. – Heni eme kijelentésére, Iván hozzávágott egy Kit-Katot. A fiúk testvériesen osztozkodtak a zsákmányon, minket meg jól kihagytak belőle.

- Ne már, hogy csak Heninél hullik csoki az égből! – nyivákolt Lau, mire az ő halántékának is nekicsapódott egy Snickers.

Nem néztem oda, csak vártam, hogy felrémlik bárkinek is, hogy én is a társaság része vagyok. De semmi sem történt. Hallottam, hogy mindenki bontogat valamit; a lányok a csokit, hátul a srácok meg az üdítőket. Én csak küzdöttem a tökömmel.

- Hé, Teréznek nem adunk valamit? Még a végén kimerül. – hallottam magam mögött Iván hangját.

- Nem kell, kösz. – fordultam hátra.

- Gondolod, elhiszem, hogy nem vágysz erre a muffinra? – tartotta elém három ujjal a sütit. Ha nyitva lett volna a szám, akkor tuti, hogy odanyálazok az asztalra. – Vagy kólára? Tele koffeinnel, hm. Csak beleszagolok – mélyen beszívta a levegőt -, és átjárja a zsigereimet az ébrenlét.

- Aha. – benyúltam a padomba, és elővettem az anyu által csomagolt kajámat. – Én inkább maradok a házi kosztnál.

Máté és H kuncogni kezdett.

- Röhögjetek csak! – mondtam gorombán. – Ti azt három másodperc alatt leemésztitek, és mentek a következő körért. Én minimális pénzzel kibírom ma, és még jól is lakok.

Heni enyhén pszichopata fejjel nézett rám.

- Mi a baj?

- Csöpögsz. – mondta.

- Mi? – lenéztem magamra. – Fúj! – felpattantam, mire a szoknyámon összegyűlt fehér izé szétfolyt, és tompa cseppekben a földön landolt. Iván kikapta a kezemből a motyót, és a kuka felé hajította.

Csont nélkül talált.

- A kaját ne pazarold! – üvöltött rá H, és a kuka felé indult.

- Ha kiveszed, lefröcsköllek! – kiáltott utána Heni, egy flakonnal a kezében.

H-t ez nagyon nem érdekelte, mert simán kihalászta a szétfolyt valamit.

Heni mellé érve a lány tényleg kettőt ráfújt, mire megfogta a vállát, és irányba (felém) fordította. Leült a helyére, és kibontotta a csomagot.

Nem kellett közel hajolni hozzá, hogy érezze a szagát.

- Fúj! Ez hány napos? – kérdezte Cell, miközben befogta az orrát.

- Nem több egy hetesnél.

- Minek tartogatod?

- Itt felejtettem.

H mondott valami csúnyát, és felibe-harmadába visszacsomagolta a szendókat, és elhajította. Az ő dobása már nem volt olyan pontos, mint Iváné. A zöld táblán placcsant szét az egész.

Én lerogytam a székre vissza, Heni elém térdelt, és próbálta egy kefével (miért is hord magával ilyet?), meg valami spricnivel (és ezt?) kiszedni a friss majonézt, vagy valami ahhoz hasonlót. Közben a srácok meg majd megfulladtak a profán poénjaiktól, hogy miért is folyik nekem a szoknyámon valami fehér placsni.

Cell nyugodtan kibontott egy muffint, és két harapással eltüntette. Azért a kis papírt meghagyta.

H nem. Ő úgy, ahogy volt, lenyelte az egész süteményt.

Az idilli képet egy halom magát rockernek tartó egyén szakította félbe, akik követelték, hogy legyen Iron Maidenes tök is. Cell intett nekik, hogy rajta vagyunk az ügyön. Utána meg jött egy halom halálmadár feketében és hullásra sminkkelt fejjel, mert hoztak fekete gyertyát, hogy azokat tegyük majd bele a tökökbe, mert… már nem emlékszem, mire jó a fekete színű gyertya.

Magamba roskadtam, és azon agyaltam, hogy remélem, nem fog meglátszani az állott majonéz a szoknyámon, amikor Máté bezuhant mellém. Riadtan néztem körbe, hogy hátha megtalálom Laut, de a többiek kánonban közölték, hogy vécére ment.

- Ez a tököd? – kérdezte, és odamutatott az előttem félig kifaragott zöldségre.

- Minden bizonnyal. – feleltem kelletlenül.

- Félig kész. – mondta, és megnézte belülről.

- Remek megfigyelő vagy. Remélem, alkalmaz majd az FBI. – a hátunk mögül jött némi röhögés, meg „úgy sem mered” felkiáltás, mikor is H felrázta az egyik kólát, kitekerte gyorsan a kupakját, és inni kezdett. A szénsavas cucc az orrán keresztül távozott a szervezetéből, mire mindenki arra dőlt a röhögéstől, amerre tudott.

Máté még mindig ott ült mellettem, és a térdére támaszkodott, a tenyerét egymáshoz dörzsölte, és nézelődött. Baromira idegesített. Még jobban, mint a cseszegetése.

- Mit szeretnél? – érdeklődtem.

- Egy pizzát, de azt nagyon. – mondta, és hátradőlt a széken, beterítve a széles vállaival mindent maga mögött.

- Telefon kell, telefonszám, vagy pénz? – kérdeztem. – De tudod mit? Menj le a büfébe, és nézd meg, hogyha már eddig nem volt pizza, most van-e? Lehet, hogyha ott is ezt csinálod, megunják, és rendelnek neked.

- Szandibandi, fejezd abba! – szólt rám dörmögve Iván, aki az ablakpárkánynak támaszkodva a lerágott körmét tanulmányozta.

- Miért? – háborodtam fel. – Ha nem vagyok önmagam, az a baj. Ha önmagam vagyok, az a baj. – mondtam rezignáltan, és kinéztem az ablakon.

- Mert azt mondtam, hogy önmagad legyél, ne goromba.

- Oké. – diadalittas érzés. – Máté, sajnálom, hogy bunkó voltam. Később pizzázunk.

- Rendben, de – vesztes érzés. – az Avril-féle aprócska makkok, mint te, azt hiszik, hogy…

- Héhéhé! – hallottam Cell rikácsolását hátulról, ahogy megelőzi Máté újabb megalázó monológját.

Nagy vehemenciával álltam fel, mire meglöktem az asztalomat, aminek a széle állon csapta Mátét, aki ettől felugrott, és olyat taszított combbal rajta, hogy a tököm legurult róla, és a földön egy tökpürévé változott.

Ezt ahogy megláttam, éreztem, hogy ki kell mennem a teremből. Kicsit sem kedvesen kikerültem Mátét, majdnem fellöktem szegény Laut, aki nem értette, hova sietek begőzölt fejjel.

Hallottam, hogy Máté elmondta, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Nem csoda, hogy pszichológusnak készül. Belenyomorgat mindenkit egy kategóriába, és ha nem tartozik bele, akkor olyanokat mond és csinál, amivel elhiteti a pácienssel, hogy beletartozik.

Bahharrragh!

Körülbelül.

A teremből kilépve, betaszigáltam egy srácot, mondván, váltson fel. A többiek behúzták a terembe, hogy szabaduljak, vagy csak a saját maguk szórakoztatására, így én a faliújság felé vettem az irányt.

Ha van még ember, akit utálok, azt sem tudom annyira szívből és igazán gyűlölni, mint Mátét. Ma különösen bunkóra vette a figurát, és nem jó fej, hanem sértő minden megnyilvánulása.

Hallottam, ahogy a többiek jól szórakoznak, nevetnek a teremben, én pedig kint álltam egy csomó lézengő emberrel a folyosón, és próbáltam kitalálni, hogy egy cseppet sem futószalagos lányt mi érdekelhet.

- Hé? Miért csinálod ezt? – jött utánam lélekszakadva Lau. Megfogta a csuklómat, hogy tutira ne szaladjak világgá.

- Nem akarok most veletek lógni. – morogtam, és kiszabadítottam a kezem a szorításából. A lábam nagyon futni akart, a szívem maradni, az agyam meg folyton azon kattogott, hogy hol rontom el folyamatosan.

- Jó. De bármi van, tudod… - mutatott egy telefon jelet.

Lassú léptekkel indultam el a lépcső felé. Lau még nézett egy ideig, majd láttam, hogy egyszerre széttárja a karját, és megvonja a vállát. Nyilván valaki megkérdezte, hogy hova mentem.

Na, ezt még én sem tudtam.