1. fejezet - XVIII.

Amikor már kivándoroltam magam, akkor megnéztem az órámat. Negyed tizenegy. Nagyon nem telik az idő. Megnéztem a vendégelőadót, aki A Gyűrűk Ura tündéinek társaságának a vezetője, vagy mi, és éppen arról beszélt, hogy mi a különbség a sindák és a noldák között. Ezt túlugorva elmentem valami bekötött szemmel irányítsuk egymást terem mellett, meg megnéztem a „rakjunk össze egy csontvázat” versenyt is.

Grasszáltam a folyosón, és nem tudtam, mi érdekelne igazán.

Tudom, lemehettem volna, hogy gyakoroljam a lányokkal a számunkat, de egy személyben nem lett volna jó az sem. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy a többieket bámuljam, ezért első utam a büféhez vezetett. Óriási sor volt ott, mintha mindenki egyszerre akarta volna megrohamozni. Ráadásul, hetven százaléka fiú volt, ami azt jelentette, hogy a feltöltésig igencsak le lesz rabolva minden.

Elmásztam a könyvtár előtti automatáig, én a kevésbé egészséges gép előtt álltam meg.

Csupa süti.

Volt még ott egy szendvicses, egy rágcsás, és egy egészséges ételeket (gyümölcs) tartalmazó automata is, de nekem most vigaszfalatok kellettek.

Párszor megpörgettem a tálcákat, jól szemügyre véve a kínálatot. Megegyeztem magammal, hogy fánk lesz. De hogy milyen? Volt karamellás, puncsos, porcukros belül lekvárral, meg étcsokis, tejcsokis és fehércsokis, de aztán megtaláltam a tökéletes békét: étcsokis, rajta színes zizivirágokkal.

Odapörgettem az ajtóhoz, bedobtam a pénzt, és kivettem a fánkot.

A könyvtártól az általános iskolás részen kell átvágni. Ők még nagyon pechesek, ugyanis, nekik ez a nap olyan, mint a farsang. Kötelező beöltözni valamihez, és még egy számot is elő kell adniuk. Minden osztályból más zene szűrődött ki, és láttam a nyitott ajtókban, hogy a gyerekek milyen lelkesen próbálnak. Kipirult arccal, izzadt homlokkal, és nagy szemekkel néztek a tanárukra.

Én meg kezemmel a fánkommal baktattam a termek között, vissza a gimnázium részbe.

A földszinten a gépteremben láttam, hogy mindenki lázasan valamilyen szóróanyagot gyárt. Gondolom, erről a napról is kapunk valami füzetet, vagy egy lapot, és azt ők szerkesztik meg. Az énekteremben kivételesen nem énekóra volt, hanem gyertyákat készítettek az ott megjelentek.

Közben bele-beleharaptam a fánkomba, míg egy óvatlan pillanatban a saját hüvelykujjamba haraptam bele, ugyanis, elfogyott a süti. Mély csalódottsággal vettem tudomásul, hogy még egy elfért volna bennem, viszont kedvem semmi nem volt visszamenni az automatáig.

Aztán csak az tűnt fel, hogy egy halom diák egy irányba igyekszik.

A technika termet felismerve, rájöttem, hogy oda melyik program van kitéve. Elméletileg körben leülünk a teremben a földre. Az ablakokon redőny, a lámpa lekapcsolva, így húszan egy sötét helyiségben fogunk rostokolni. Kapunk egy-egy gyurmát, és egy történetmesélés közben, nekünk fogni kell a masszát, és valamit gyűrni belőle, amit majd kiégetünk.

Hát, hajrá.

Hagytam, hogy sodorjon magával a tömeg.

Beültünk, mindenki nagyon izgatottnak tűnt, lámpa lekapcs. A tanár az asztala helyén leült, és mesélni kezdett. Volt valami izgalmas ebben. Nem tudom, miért, de becsuktam a szemem, és úgy képzeltem magam elé a jeleneteket.

- És most, a királylány a legféltettebb titkára gondolt. – mondta a nő, és ez azt jelentette, hogy nekünk is arra kellett gondolnunk, tehát, azt kellett megformáznunk.

Halvány fogalmam sincs arról, hogyan, de egy üvegcsét formáztam meg, megvolt a nyaka, a kerek, öblös alja, még a kupakja is, és rajta két keresztbe tett csont és egy koponya.

Méreg.

Wow.

Amikor felkapcsolta a tanár a villanyt, egy pillanatra azt hittem, megvakultam. Egy kolibri szárnya nem csapkod olyan gyorsan, mint a szempillám. Izgatottan néztem körbe, ki mit formázott magának.

Volt egy lány, aki egy medvét, más egy ragtapasszal (?!) összeragasztott szemüveget, más egy sárkányt vagy sast, és a mellettem ülők egyike egy földgömböt, a jobbomon pedig egy szívet, benne Cell nevével. Tipikus. Én meg a kettő között a mérges üvegcsémmel.

Mindenki munkája jó lett amúgy.

A nő elkérte őket, és megszárította a gyurmát. Lefényképezte, és mindenki a legnagyobb kincseként vette el a sajátját. Én is a kis üvegemet. Belerejtettem a táskámba, mert ott van biztonságban.

Ezután a társaság szétszéledt, mint minden társaság körülöttem. Ők mentek a következőre (vannak olyan összetartó osztályok, akik csordaként vonulnak A-ból B-be), én meg magamra maradtam a kérdéseimmel:

·         Miért pont mérges üveg?

·         Mit jelent?

·         Mégsem vagyok átlag ettől?

·         Vagy, ha mégis, az mit jelent?

Kezdtem úgy érezni, hogy tizenegy felé a saját gondolataim a fejemre nőttek.

Megrezzent a telefonom:

Feladó: Lau

Üzenet: Hol vagy?

Oh, ha én azt tudnám…