10. fejezet - I.

Vonszoltuk magunkat. Nem lakunk messze a sulitól, viszont esélytelennek tűnt az az apró mozzanat, hogy siessünk haza. Nekem, személy szerint, fájt a talpam a magas sarkú cipőben, és minden lépés kínszenvedés volt. Főleg, amikor megtaláltam egy gallydarabot, vagy kavicsot. Cell fogta a kezem, de még így is le voltam maradva hozzá képest.

Két sarkat gyalogoltunk le úgy, hogy Heni aktív volt, de a negyedik kólás doboz után feladta a csipkelődést, és Iván mellett, lehajtott fejjel baktatott. Lau azt játszotta, hogy zombi, és húzta az egyik lábát. Iván is csendesen gyalogolt. Máté és Zita valamit suttogtak egymásnak, ám hallgatózni sem volt erőm.

Hol a lábamat éreztem, hol a kezemet.

Aki látott minket, pontosan tudta, hogy honnan jövünk, ezért nem csináltak nagy ügyet a kötéseinkből és a sérülésekből. Elvégre, egy cowboy, egy pitekészítő londoni, egy vámpír, egy pár az elsüllyedt hajóról, és ollókezű Edward sétált Kimmel az oldalán.

Uh, de lehangoló az egész. Persze, mint minden ember, vissza-visszalapozok az elejére, és látom, hogy mennyi minden változott huszonnégy óra alatt, ami a hangulatunkat illeti. Egy tök vidám dologból lett valami totál szomorú. Főleg a reggeli unalom és fáradtság miatt.

Ilyenkor persze, mindig pörögni akar az ember, de amennyire pörögni akar, annyira képtelen rá. Mert még az energiához is fel kellene magát spanolnia.

Sőt, ami azt illeti, mindig úgy dobtuk fel magunkat, hogy valamit énekeltünk az utcán, csak hogy teljenek a méterek. De off. Semmi. Egy nyikkanás sem. Az egyetlen hang Lau borulása volt, aki éppen a bokájára nehezedve akart hörögni, de csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyensúlyát, és zúgott egy nagyot a deres fűbe.

Iván felrántotta, leporolásképpen négy hatalmasat csapott a hátára és a fenekére.

Mentünk tovább. Semmi említésre méltó esemény nem volt egészen a sarokig, ahol mindenki más irányba akart menni.

Megálltunk a sarkon. Mindenki tanácstalanul topogott egyhelyben. Ki zsebre dugott kézzel, ki csípőre téve azt, ki pedig csak úgy lógva. Komolyan mondom, nem tudom, mi tartott minket függőlegesen. Tuti, hogy nem a gravitáció, mert akkor mindannyian elhasaltunk volna a járdán úgy, ahogy vagyunk.

A srácok letették a táskákat, Heni elkezdte mondani, hogy az szerencsétlenséget hoz, vagy a pénztelenség ómenje? Mindegy. Nem figyeltem oda. Vagyis, figyeltem, de az információ átszaladt a fejemen.

Lényeg, hogy megakadt mondat közben – szerintem elaludt egy pillanatra -, legyintett egyet, és a betont kezdte tanulmányozni.

Fél hét. Még mindig senki nem mozdul.

Ja, persze. Vasárnap van. Az amúgy is álmos város most még lomhább. Senki sem siet dolgozni, autóval legalábbis, nem. A lakótelep kihalt volt. Egy-két ember sétáltatta a kutyáját, de senki többet harmadszor.

Cell nyújtózott, Lau a bokáját fájlalta, ameddig rá nem jött, hogy a válla jobban fáj. Heni álmosan dörzsölte a kifestett szemeit, amitől egyre inkább gót pandamaci lett. Én meg csak úgy voltam. Már nem tudtam, hogy tartsam a kezem, hogy jó legyen. Leengedve lüktetett, feltartva zsibbadt, és még hülyén is néztem ki vele, úgyhogy én ezzel szenvedtem.

Iván bontotta a társaságot. Valakinek mindig el kell kezdenie, különben ott fogunk szobrozni akár egy hétig is, hogy valaki induljon már meg. Elsőnek lenni mindig rossz, mert van valami ünneprontó íze. Annyit mondott, hogy este találkozunk majd, miután kipihente az egész napos fáradozást. Mintha bármivel is fáradt volna. Egy „amíg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek” felkiáltással bólintott egyet, és nekiiramodott.

Nem, nem futott, csak elsétált mellettünk az új lakótelep irányába.

Máté és Zita közelebb léptek a kis csoporthoz.

- Azért jó, hogy összerázódtunk a mai napon. – mondta Máté. Rám nézett, de ahogy észrevette, hogy bámul, átváltott Cell-re. Az meg csak álmatagon bólogatott.

- Én is örülök, hogy sok mindenre pontot tettünk. – mondtam, és akkorát ásítottam, hogy bedugult a fülem tőle.

- Leláttam a gyomrodig. – szólt meg viccesen Máté, mire Cell elmosolyodott.

Zita adott puszit mindenkinek, és mosolyogva elindultak a HÉV felé. Ők a síneken túl laknak, a hat sávos út másik oldalán. Szerencsések, mert ráadásul egy házban is. Össz-vissz két emelet választja el őket egymástól.

Dörmögtem egy sort, hogy mekkora piszok mázlisták. Cell magához húzott, és annyit mondott, hogy úgyis hazakísér, úgyhogy fejezzem abba a kárálást.

- Na, én is lépek. – kezdte Heni, és megrángatta vállán a táskáit, majd a kabátját, ami a rá húzódó súly miatt fojtani kezdte. – Én nem jövök este.

- Miért nem? – ütköztem meg. Oh, azt elfelejtettem mondani, hogy kihasználva az őszi szünet adta lehetőségeket, a vasárnap esténk egy halottak napi horrorfilm-maratonnal fog telni.

- Vasárnap van. Takarítós nap.

- De nyilván anyukád megcsinálta, mert úgyis tudja, hogy hulla fáradt leszel. – töprengett el Lau.

- Ha engednék mindenből egy kicsit, az teljes anarchiához vezetne.

Azért elgondolkodtató valahol, hogy Heni a takarítással és tisztasággal tartja terrorban a szüleit, akik haptákba vágva magukat várják, hogy hazamenjen a lányuk vasárnap reggel, és takarítsanak egész nap.

Egész jó családi program. Építő jellegű. Van, aki kirándul, van, aki plázázik, és van, aki takarít.

Heni is elsietett a zöld ház felé. Mi úgy lakunk tulajdonképpen, hogy egy telepen, csak más színű házakban. Enyém a sárga, Laué a piros, Cellé a barna, Henié a zöld. Ettől függetlenül kell megbeszélnünk találkozókat, mert amúgy képesek vagyunk napokra eltűnni a másik szeme elől – persze Lau hívatlanul is beállít, ha akar.

Hárman indultunk el a kapunk felé.

Lau a piros ház kapujában – mi egy utcában is lakunk – elbúcsúzott tőlünk. Némán, szavak nélkül csak megölelt minket, és el is tűnt a roppant fakapu mögött.

Maradtunk mi ketten. Cell és én.

De jó ezt így leírni, hogy mi ketten. Együtt.

Felé fordultam, amikor megálltunk a lépcső tetején a kapuban. Mosolyogtam, ami így visszagondolva eléggé idiótának tűnhetett. Ne várjon sokat az a pasi, aki reggel, kávé nélkül meglátja a barátnőjét.

Cel letette a cuccait, és a gitárját a korlátnak támasztotta.

Odalépett hozzám. Én is tettem felé egy lépést. Annyira hihetetlen.

- Szóval, akkor mi most együtt vagyunk? - kérdeztem esetlenül, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Milyen kérdés ez?

- Csak tudni szerettem volna, hogy most mi akkor járunk? Vagy csak szorosabb barátok vagyunk, akik tudod.

Megütközve nézett rám.

- Nem, nem tudom.

- Hát, olyanok, akik a barátságon felül élvezik egymás társaságát. – bevallom, hallottam már erről, de még sosem volt benne részem. Sosem volt még kapcsolatom, sőt, semmilyen közeli viszony nem fűzött még engem pasikhoz. Cell volt az első (meg Máté és Zoli, de az más tészta).

- Megbuggyantál? Vagy a csípős idő tette be a kaput? – magához húzott és megcsókolt. – Azt mondtad, nem leszünk barátok. Így is akarom ezt kezelni, érted?

Bólogattam.

Juj, van egy kapcsolatom. Egy egész, igazi kapcsolatom. A közösségiken gyorsan átváltottam a családi állapotomat kapcsolatbanra, amit az egész iskola lájkolt. Anyuék is idővel. Csak akkor, amikor a Facebookon meglátták, kivel vagyok kapcsolatban.

Mert, hogy, azért a szüleink előtt max a kézfogás, meg az ölelés volt megengedett. Azt meg mindig is csináltuk, így nem volt valami feltűnő.

- Mikor fogsz jönni este? – kérdeztem elhaló hangon. Zárt szájjal próbáltam elereszteni egy ásítást.

- Szerintem öt körül itt leszek, ha nem alszom túl magam. – röhögött fel saját magán. Volt már rá példa.

Még öt perc kellett az ölelésében, és egy hosszú csók, hogy el tudjam engedni. Ez a 10 óra, ami elválasztott tőle nagyon sok időnek tűnt.

Lesétált a járdára, és megfordult.

- Mi van? Nem mész? – kérdeztem.

- Megvárom, míg bemész. Így a helyes. Kapun belül már nem lehet semmi bajod.

- De én meg, meg akartam várni, ameddig eltűnsz a sarkon.

- Higgy nekem, el fogok tűnni akkor is, ha te már kapun belül leszel. – makacskodott.

- De az nem ugyanaz.

- Akkor menj a pince felé. Látni fogod, ahogy a parkon átsétálok.

Hm. Nem is rossz ötlet.

Egy gyors köszönés után eltűntem a kapu mögött. Átslisszoltam a pincelejáratig, ahol az arra kivezető ajtó ablakát évekkel ezelőtt betörték. Lábujjhegyre állva pislogtam ki. Alig láttam, de a fejét pont igen.

Lehajtott fejjel ment előre, elengedte a gitárjának hevederét, és hátra sem nézve, intett egyet, amolyan „megmondtam, hogy erre fogok menni, menj haza” stílusban. Vigyorogtam, mint a vadalma.

Megvártam, ameddig bemegy az ő házuk kapuján.

Amikor már egyedül voltam, én is felcsörtettem a lakásunkhoz. Előtúrtam a táskámból a kulcscsomómat, ami hazugság, mert nem kulcsok csomója. Van rajta négy kulcs, meg legalább ezer darab kulcstartó.

Ennyiszer leírni, hogy kulcs?! o.O

Na jó, még egyszer. Kulcs.

Minél többször írom le, annál értelmetlenebb. Mint a küszöb. Na, mindegy.

Az ajtón belépve daloltam, hogy megjöttem.

Odabent anyu és apu a konyhában beszélgettek egy-egy kávé mellett, és anyu tényleg figyelmes szülő. Ki volt készítve egy kólás pohárban kávé. Kevés kávé, negyed liter tejjel, és még habot is nyomott rá.

Olyan arckifejezéssel mért végig, ahogy a szerencsétleneket szokás. Ledobáltam magamról a cuccaimat, a kabátomat felhajítottam a helyére. Háromszor leesett, a végén én győztem. Lerúgtam magamról a bakancsot. Besétáltam hozzájuk a konyhába, és jól megölelgettem őket.

Amikor nyúltam a kávéért, akkor fedezték fel, hogy egy igen szép, és számukra új kötés van a kézfejemen.

- Ez mi? – anyu nem várta meg a választ. – Szandi, megint mit csináltál?

- Hát, az úgy volt, hogy ez egy baleset. Véletlenül történt, és csak annyi volt, hogy Cell jött le a létráról, én meglöktem, és mivel ő volt ollókezű Edward, ahogy suhintott, végigvágta a tenyeremet. De a sulidoki kitisztította, és kaptam tőle egy szurit is.

- Mutasd! – parancsolt rám anyu.

Felé tartottam a kezem. A másikkal a kávémról operáltam le a habot. Anyu kibontotta a kötést, és jól megvizsgálta a sebemet. Hozzáteszem, anyu nem doktor, semmilyen kötődése nincs az egészségügyhöz. Viszont, ha ilyet lát, akkor megjelenik a neve előtt a látens dr. felirat.

- Ha összeszedted magad, azért elmegyünk a sürgősségire. – jelentette ki.

- De minek? Amikor sürgős volt, akkor sem mentem oda.

- Öreg hiba. Akkor is megyünk. Mélynek tűnik.

Tényleg elcipeltek a kórházhoz. Megengedték, hogy aludjak három-négy órát, megfürödjek, és betuszkoltak az autóba. Az orvos persze, mondta, hogy helyes sebfertőtlenítést kaptam. Mélynek mély, de nem annyira, hogy varrni kelljen, csak ne játsszak nyílt-zárt virágot a kezemmel.

Kifeszítem az ujjaim, kinyílt virág, összezárom az ujjaim, bezárt virág. Gyerekes, de amikor gyógyul, ösztönből erre mozdul a kezem.

Szóval, átkötözte, és hazaengedett. Anyuéknak mondta, hogy írt fel kenőcsöt is, azzal kenegessem a seb környékét, és ha egy mód van rá, akkor ne érje víz. Ez utóbbiról lemaradt a fürdés miatt. Elfelejtettem, hogy kötésem van. Bocsi.

Vissza a konyhába.

Elregéltem anyuéknak mindent. Persze, Zolit is elmondtam nekik, de mentettem azzal a telefonálni akarást, hogy Lau és Heni elintézték. Később meg ugye, valahol már írtam, hogy ki is rúgták. Pszichó sajnos maradt, de ő a járulékos rossz az iskolához.

Anyuék feje úgy változott a történetem alatt, ahogy az én érzéseim egész nap. Ezek szerint, jól sikerült átadnom. Azért a végére még odabiggyesztettem, hogy ha jön Cell, azért annyira ne babusgassák, mint a vejüket. Nem bírja az ilyen típusú közeledést.

Szerintem, ezért is kételkedtek abban, hogy mi együtt vagyunk. Nem eresztettünk el semmi olyat, ami ebbe az irányba mutatott volna.

- Van egy rossz hírem is. – fejeztem be a mondandómat.

- Mégis, mi az? Kiraboltatok egy bankot? – kérdezte anyu hüledezve.

- Nem. Ennyire nem komoly, bár tuti, nem fogtok örülni. – kérdőn bámultak rám. Nem tudom, mit vártak. – Az van, hogy a hangsúlyos jeleneteknél mindegyikünk kapott intőt. Igazgatóit.

Anyu kiakadt, apu meg egy „csak ennyi” eleresztéssel tudatosította magában. Anyu kész litániát mondott, hogy milyen jogaim és kötelezettségeim vannak innentől kezdve, és soha többet nem mehetek el egy halloweeni bulira. Amikor azt találtam mondani, hogy végzős vagyok, ez az utolsó, akkor láttam a fülét gőzölni, hogy mit képzelek én magamról. Volt szobafogság, meg minden.

Amikor meg megmutattam az ellenőrzőmben a beírást, hogy miért kaptuk, és anyunak leesett, hogy tulajdonképpen az őszi szünet alatt gyűjtöttük be, nevetett. Rosszallását fejezte ki, de azért díjazta Hollóné humorát.