2. fejezet - I.

Nem egészen tizenegykor megszólaltak a hangszórók. Halloweeni zenéket adtak, ami arról szólt, hogy bementél valamikor kívántál, és azt valamikor leadják. A fifikásabbak megoldották ezt még a szünet előtti héten. Azért kíváncsi lettem volna, hogy Máté miért ilyenkor kezdi a zenét, amikor gyakorlatilag már két órája itt vagyunk.

Kimentem az udvarra, de úgy látszott, ezzel nem voltam egyedül, mert a legtöbb diák ugyanígy tett. A padunk üres volt, úgyhogy felmásztam a támlájára, és hallgattam a The Carbonfools számát, a Clublights címűt. Már éppen jól éreztem magam, amikor egy ismerős hang is elkezdett mellettem dúdolni.

Kinyitottam a szemem, és kit láttam magam előtt?

Mátét.

Bah.

A hűvös időben gőzölgött a kávéja, bár illat alapján inkább kapucsínó volt. Egyáltalán nem vágytam rá, de valamiért mégis bele akartam inni, amikor észrevettem, hogy egyet felém is tart.

Hófehér kézzel elvettem.

De jó meleg volt.

Meghúztam, és vissza is köptem azzal a lendülettel. Csodálkozva nézett rám.

- Meleg. – mondtam, és kicsit nyújtottam a nyelvemen, hátha lehűti a hideg levegő. Nem hűtötte le. A fizika hazugság.

S mintha nem lenne elég egyértelmű, megállapítottam egy nyilvánvaló tényt.

- Kávé. – mondtam átszellemülten. – Kösz.

- Nincs mit. Gondoltam, jól esik a zizis fánk mellé.

- Hogy?

- Zizis fánkot ettél.

- Honnan tudod? – kár volt kérdezni, mert az arcom felé nyúlt, és leszedett a szám széléről egy rózsaszín virágot.

- Ah. De honnan, hogy most? Vagy itt? – vagy mi?!

- Egyrészt, amikor kirontottál a teremből, akkor még nem volt cukorvirág a fejeden. A másik, hogy akartam venni egyet magamnak, és láttam, hogy már nincs az automatában. Totóztam, és kinek kell „szeretem magam” süti? Neked. Hova jöttél? Ki a hidegbe. Kell a koffein mentes kapci? Naná.

Mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy igen bénának éreztem magam mellette.

- Leülhetek? – kérdezte, mellém mutatva.

- Persze.

Így ittuk pár percig a műanyagpohárból. Akkor már az Iron Maiden When Two Worlds Collide szólt, és azt dúdolgattuk.

- Jó ez a kávé. – jegyeztem meg.

- Aha. Bár ittam már jobbat. Cell jobbat csinál. – kortyolt egyet.

Eszembe jutott, hogy a termosz a szekrényemben van, és még van benne tejeskávé, de az ebéd utánra van, vagy délutánra, hogy bírjam éjfélig.

- Ezzel egyet értek. – bólogattam.

- Igen.

- Miért jöttél ide?

- Mert reméltem, hogy kicsit magunk lehetünk, és mert úgy érzem, hogy elvetettem a sulykot.

- Igazán?

- Igen.

- Sajnálod?

- Nem.

- Mi? – meghökkentem.

Összeroppantotta a poharat.

- Azt sajnálom, hogy több ember előtt mondtam, és ahogy mondtam, de amit, azt nem. Azt még mindig úgy gondolom.

- Oh. Most meg kéne köszönnöm? – kérdeztem, mert nem értettem.

- Nem kellene, de gondolj bele, hogy mindannyian kialakult személyiséggel rendelkezünk, viszont, ugyanakkor bele is veszünk a saját közegünkbe. Egyedi vagy, ha a suli egészét nézem. De ha a korodbeli, lázadó, magát alternek mondó lányokat nézem, akkor ugyanolyan vagy. Ennyit mondtam.

Bólogattam, mert azért már körvonalazódott az egész.

- Úgy beszélsz, mintha bölcs lennél.

- Mert az vagyok, veled ellentétben.

- Ne már?!

- De már. Buta vagy. – kötötte az ebet a karóhoz.

- Te vagy a buta.

- Nem, te vagy a buta. – jó, dedós ez, tudom.

- Bunkó vagy!

- Te meg csúfság.

Röhögött saját magán.

- Lehet, de legalább a külsőn lehet változtatni, te viszont, mindig ilyen gonosz ember maradsz! – felálltam a padról, és szembefordultam vele.

Széttárta a térdén könyöklő kezét.

- Most mit szeretnél hallani? – mosolygott.

- Argh… váh…

- Az értelmes kommunikáció, mint a felnőttség jelképe. – vigyorgott. Elhamarkodott volt reggel megígérni a biztonsági őrnek, hogy nem rúgok bokán senkit aznap.

- Nem szeretnél bemenni a suliba, valamiért vagy valakiért?

- Nem. Egészen jól szórakozom rajtad itt.

Megadtam magam, és inkább én mentem be a suliba, kint hagyva Mátét a padon. Reménykedtem, hogy megfagy, vagy megfázik egy egészen kicsikét. Mondjuk, legyen vörös az orra, és nyomja az ágyat egy-két napig.

Morogtam, és morogtam. A folyosón valamivel hangosabban lehetett hallani a zenét. A diákok fel és alá járkáltak. Valahogy most is felélénkült a belénk ivódott reakció. Ha zene, akkor szünet. Ha szünet, akkor hangyabolyként viselkedünk. Ahányan vagyunk, annyi felé megyünk.

Becsattogtam a szekrényekig, ahol mindenki valamit éppen túrt. Vagy az esti ruháját, vagy az itt felejtett cuccait, kötözte hozzá a mai táskájához, hogy ne hagyja itt.

Kivettem a szekrényem aljából a termoszt, és előbb megszagoltam, majd belekortyoltam. Kicsit megnyugodtam, de nem nagyon. Ácsorogtam, és a többieket figyeltem, amikor megláttam egy ismerős lányt, Borit.

Vele együtt nőttünk fel, két ajtóval arrébb lakik, mint én, viszont gimi elején kettéváltunk. Ő kézilabdázik, és sportösztöndíjjal megy ki külföldre az érettségi után. Megmaradt, a laza, fiús lánynak, aki volt. Kicsit nagydarab, mindenfelé álló barna haja van, vöröses melírral. Farmer, V-nyakú pulcsi. Széles vigyor.

- Jó reggelt, szép jó reggelt! – dalolta. – Miért vagy ilyen savanyú?

Megcsipkedte az arcomat, mint ahogy az idős nénik szokták a kislányokét. Különösen idegesítő szokás.

- Mert citromba haraptam. – meghúztam a kávét. – Nem. Nem most. Már akkor, amikor megszülettem.

- Na, mesélj. – ráncolta a szemöldökét.

- Máté. Folyamatosan szekál, megaláz mások előtt, és ma ráadásul töményen kapom az ívet tőle.

Elmondtam neki mindent töviről hegyire, kicsit karikírozva és kozmetikázva a szövegeket, de a lényeget átadtam. Ő tett egy fura kérdést, miszerint tetszik-e, hogy ennyire bánt engem, mert hogy a srácok azt a nézetet vallják, hogy minél inkább idegesítesz egy csajt, vagy minél inkább letojod, annál inkább vágyni fog utánad.

Semennyire nem vágyom Máté után.

Talán egyszer gondolkodtam el rajta, hogy mi van akkor, ha… de az még tízedikben volt.

Amúgy pedig, szerinte nem vagyok buta, csak Máté valamiért szeret idegesíteni, és lehet, hogy azért, mert belém van zúgva, és mivel máshogy nem tud belőlem érzelmeket kifacsarni, így próbálkozik.

Aztán futott tovább, mert ő is fellép este, és beírta magát egy kárázásra. Egyedül maradtam az új gondolataimmal. Máté és én? Én és Máté? Bárhogy tettem is a neveket, mind rémesen festett egymás mellett. Ő lenne az utolsó, akivel össze akarnék jönni.

De az ellentétek vonzzák egymást, és az utálat ellentéte a szerelem.

És igazán utálni csak azt lehet, akit szeretünk.

Én pedig, igazán utálom őt.

Nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Megráztam a fejem, és visszamentem a padhoz. Máté még mindig ott ült, és a széttört poharából egy műanyag százszorszépet hajtogatott.

- Megnyugod… - kezdtem, de leintett.

- Nem érdekel. Nyilván, ha mérges lennél, nem jöttél volna vissza.

- Ittam kávét. Koffeineset. – mondtam, és megmutattam a termoszt. – Cell hozta reggel.

- Piszok mázlista vagy. – nem nézett rám, csak a betont tanulmányozta. Többször odanéztem, hátha nem veszek észre valamit, de nem volt ott semmi.

Nem nagyon beszéltünk. Ő továbbra is a földet nézte, én idegesítésképpen nyitva hagytam a termoszt, hogy körbelengjen minket Marcell kávéjának illata.

Néha beleittam. Játszottuk ezt addig, ameddig meg nem hallottam az egyik nagy kedvencemet, és Zita hangját a rádióban. „Ezt a számot Lau küldi Szandinak. Mosoly!”

Én pedig, elkezdtem kicsit táncikálni és a bajszom alá dúdolni a B52 slágerét, a Rock Lobstert.

Amikor hátracsaptam a hajam, akkor láttam, hogy Máté úgy néz rám, mintha ufót látott volna.

Megálltam.

- Igen? – kérdeztem.

- Semmi.

- Miért bámulsz?

- Mert itt táncolsz az orrom előtt.

- Mondjak valamit? – közel hajoltam hozzá. – Ott egy csapat lány rázza magát. A kicsik itt futkároznak, a többiek is valamit dúdolnak. Te meg csak azt tudod nézni, hogy közvetlenül az orrod előtt mi történik?

- Mint minden normális ember. – somolygott. – Tudod, hiába van tahiti szépség nyolc óránál, ha előttem egy viking hercegnő áll.

A sok NEM-et sok MI? váltotta fel.

Nem tudtam mire vélni, ezért lányos zavaromban elkezdtem kettőt ide, kettőt oda lépkedni, mintha túlléptem volna a mondandóján, de az agyam szüntelenül a szavait forgatta.

- Ezazzz farkas nyomjad! – üvöltött le H az ablakunkból, és meglengette a kezét a feje felett, meg ugyanebben a tempóban a csípőjével is kőrözött.

Minden ablakban megjelentek a fejek, sőt, a környékünkön mindenki engem kezdett el hesszelni. Cell is az ablakhoz nyomta a fejét, és vigyorgott, mellette Lau és Heni.

A barátaim kisvártatva eltűntek, majd megjelentek a suli ajtajában, és felénk tartottak.

- Kávét? – kínáltam Laut, aki jóízűen beleivott a termoszba. Végignéztem a társaságon. Heni?

- Passz. Utoljára a takarítónőt üldözte. – mondta zsebre dugott kézzel Cell.

Heni egy partvissal érkezett meg körünkbe, meg egy lapáttal.

- Hát te? – Iván olyat csapott szerencsétlen hátára, hogy még hallani is fájt. – Mi ez? – bökött a kezében tartott tárgyakra. – Huszadik kerületi boszorkányseprű és – kezében fogva a lapátot kezdte el tanulmányozni – varázspálca?

- Hehe. Nagyon vicces vagy. Nem. A tökök miatt kell.

- Kézben visszük ki, nem lapáttal. – itt már mindannyian mosolyogtunk.

- Nem. A faragványok leesnek, és elég, ha csak egyet is félrerúgunk, mert nem találjuk meg, bepenészedik. Ha fás területre rúgjuk, akkor az is bepenészedik. A penész elburjánzik, és a spóráit fogjuk tüdőre szívni, ha még idő előtt nem figyelünk oda. A tüdőn megülő spóra pedig… - Cell eddig bírta, és majdhogynem kezet csókoltunk neki, amiért befogta a száját, hogy elhallgasson végre.

Vicces világvége lenne, az biztos. Mint egy zs-kategóriás horror. A gyilkos penész.

- Mit csináljunk? Nincs kedvem visszamenni a terembe. – dörmögte Cell.

- Menjünk csontvázat készíteni. – mordult egyet Iván.

- Nézzük meg a saját vérünket. – válaszolta Lau.

- Jó, amíg ti megváltjátok, én megmentem a világot. – avatkozott be Heni.

- Futok egy kört. – jelentette ki H, és neki is iramodott. Azt az egyetlen egy dolgot nem vette számításba, hogy a földre hullott, nedves levelek csúsznak. A kanyarban akkorát zakózott, hogy még mi is éreztük a földrengést.

- Beülök a Pumpkinhead-re. – mondta Pszichó, miközben Heni mellett állt, és a sulit nézte, nekünk háttal.

- Ez mióta van itt? – kérdezte unottan Cell, aki hanyagul hátramutatott maga mögé a válla mellett.

- Passz. – felelte Lau. – De menj csak nyugodtan. Mi már láttuk tavaly.

Mentjük a megmaradt helyzetet. H is visszaért hozzánk enyhén koszos ruhában, felhorzsolt alkarral.

- Voltam a kerámián, arra már nem megyek, de amit a többség választ, arra igen.

- Jellemző. Csürheszellem. Egyedi. – jegyezte meg Máté, aki még mindig a napraforgóra hajtogatott poharát szorongatta, és a padon pihent.

- Miért, neked milyen óriási programod van?

- Megvárom Zolit, és megkérdeztem, mi lett a szám. – felelte egyszerűen, én pedig, vérszemet kaptam.

- Milyen szám? – kérdeztük egyszerre a lányokkal, még Pszichó is odafordult meghallgatni a témát. H az alkarját törölgette, a fiúk meg fintorogva figyeltek.

- Amelyik számot mondja, és amelyiket egy lány majd kéri, azzal randizik holnap.

- Halottak napi randevú? Ez beteg. – grimaszolt Lau. Furcsa ízlésű, de van, ami a jó ízlés határait nem hogy súrolja, de túlhalad rajta.

- Sok lány ölne érte. – nézett vele fél-farkasszemet Máté, mert, hogy a nap renyhén a szemébe sütött. Iván pedig, rá is játszott, a szemüvegét úgy tartotta, hogy visszaverődött róla a fény pont Máté szemébe bele.

- Melyik szám lesz? – kérdeztem.

- Most mondtam, hogy most fogja megmondani. – kifújta az orrát, majd a zsepit a pohárvirág közepébe ragasztotta.

- De valami tipped nincsen? – mert nekem baromira kellene, de akkor még Zitát is meg tudom környékezni.

- Nincs.

- Tutira?

- Tutira.

- Biztos?

- Jaj! Hagy már abba! – dörrent rám. – Ha lenne, nyugodj meg, Júlia, megtudnád.

- Júlia? Ez egy jel?

- Aha. – biccentett.

- Jézusom! Tényleg? – mondtam, és nem találtam a levegőt.

- Igen, egy jel arra, hogy elmebeteg vagy.

Lau hirtelen akart röhögni, de befogta a száját, így egy krákogás lett belőle. Iván és Cell is fuldoklani kezdett. Nagyon jól tudta mindenki, hogy mire megy ki a játék, és még nem is csinálok titkot belőle. Aztán, bármennyire is büszke voltam, végiggondoltam a lehetőségeimet. Vagy kiszedem Mátéból, és nyerek, vagy pedig, tippelek, és más nyer… na, nem.

- Mivel tudnálak rávenni arra, hogy megmondd nekem, ha megtudod? – kérdeztem, és az ájulás kerülgetett. Zoliért bármit.

- Még kitalálom. Ha annyira fontos, akkor bármit megteszel érte, nem? – csillant fel a szeme.

- De. – a szám szélét kezdtem rágni.

- Na, akkor kezet rá. – nyújtotta felém a jobbját.

- De mi van akkor, ha átversz? – kérdeztem, szerintem jogosan.

- Miért vernélek át? Ahhoz túlságosan bírlak, hogy csúnyán beégesselek, ráadásul lány vagy, akivel annyira nem szoktam fogadni. Tudom, hogy félsz nyilvánosan szerepelni, az is ki van lőve. Mit csináljak? Vonjalak meg a nagy szerelem lehetőségétől? Hagyjuk már. Lehet, hogy nulla-huszonnégyben szívom a véred, de attól még nem vagyok gerinctelen.

Átgondoltam, amit mondott, és az, amit Bori mondott korábban, teljesen szertefoszlott, és hirtelen csak azt éreztem, hogy azért imádom Mátét utálni, mert mindig meg tud lepni, és akkor tündéri, amikor már lemondtam róla.

Remélem, nem túl nyálas.

Kezet ráztunk, Lau elvágta. Vakon mentem bele egy fogadásba. Nem vagyok normális.

Ezt hangosan is kijelentettem.

- Tudom. Mondtam, hogy buta vagy. – vigyorgott olyan „most megszívod” stílusban.

- Na, pont ettől féltem. Remélem, hogy ebéd alatt is majd ezt fogod csinálni, vagy valami undorítót, de tudod mit? Ha nem akarsz, ne segíts. Majd megszerzem máshogy a számot, és amikor ránéz majd a jól tippelők neveire, csak az enyémet látja majd ott, és akkor végre megmutatom, hogy egy alter, buta lány is járhat egy menővel. Te meg hajtogathatod a poharaidat tovább.

Máté ránézett sorban mindenkire, várt valami reakciót. Nem mertem a többiekre nézni, nem tudom, jeleltek-e valamit.

Majd amolyan, „na ez is megvolt” szemöldökrándítással nyugtázta az egészet.

- Inkább a poharak, mint egy műmacsó.

Ösztönösen elpirultam, és a bakancsom orrát kezdtem el bámulni. Vajon hol horzsoltam le? Éreztem, hogy a többiek döbbenten néznek ránk egy pillanatig, majd, mintha mi sem történt volna, elkezdtek H zuhanásáról adomázgatni.

Ismét megszűntem létezni.

- Tök remek. – szólaltam meg, félbevágva mindenki szavát, aki csak a vérző horzsolásról gyártott horrorsztorit. – Ha már a műmacsóról nem tudok meg számot, ezért engem láthatatlan lányként kell kezelnetek? – szipogtam, és kezdtem az éles vonalakat elveszteni.

- Miért valamikor látható voltál? – kérdezett vissza Máté, és fájt. Sőt, sajgott és fájt.

- Azért ez bunkó volt már szerintem is. – szólt Iván, az érzelmileg érinthetetlen.

- Most miért? Úgy csinál, mint egy kemény csaj, és elsírja magát egy minimális kritikától? – kacagott fel hisztérikusan a padon ülve.

- Szerintem az igazságosztás és a baromkodás között óriási különbség van. – Lau karon ragadott. – Gyere, menjünk.

- Én is jövök. – sietett utánunk Pszichó. Lau egy pillanatra ránézett, mire meggondolta magát. – Inkább maradok.

- Most ez komoly? – kérdezte Máté a többiektől.

- Ez erős volt, és nem így kellene a csatabárdot keresni. – védett meg Cell.

Hátranéztem rájuk a kapuból, és Máté a szájával elég jól olvashatóan a következő szót formálta: B O C S Á N A T.