2. fejezet - III.

Fél egyig grasszáltunk az épületben Lauval. Az egyik filmes csapat éppen a Hellraiser valahanyadik részét nézte. Képekből az a rész, amelyik az űrben játszódik. Azt tudom, hogy Halálos a negyedik alcíme, de hogy ez melyik rész?... Ebből is van vagy millió, és nem számozzák, úgyhogy győzzük sorrendbe tenni. Lényeg, hogy ez már javában ment, fél filmre pedig, gáz beülni. Egyrészt végigdumálnánk, és kidobnának, másrészt, magunk se akarnánk maradni, amiért dumálnánk, amiért kidobnának.

Elmentünk a csontosokhoz, ahol annyit láttunk, hogy egy halom ember préselődik össze öt padsorhoz (egy pad két személyes, egy sorban három pad van, számolj!), padonként hárman dolgoznak. Kilőve, hogy lesz egyáltalán egy koponyánk, de Lau szerzett magának egy oldalbordát. Azt mondta, hogy joga van ahhoz, hogy neki is legyen az, ne csak Ádámnak. Azt hiszem, hogy ezt a dolgot kicsit félreértelmezte.

Nem volt kedvünk még mindig a tündemániásokhoz, akik már körbebarangolták reggel kilenc óta Mordor másik oldalát is, plusz, ugyanazok ültek bent, akik reggel oda bementek. A pasi meglátott minket az ajtóban, megkérdezte, hogy ki vagy be, mire Lau nemes egyszerűséggel közölte, hogy ő vámpír, én meg vérfarkas, nem vegyülünk hegyes fülűekkel. A pasas válaszolt valamit tünde nyelven, amit nem értettünk, de biztos nem az volt, hogy „semmi gond”.

Egy újabb sötétben gyurmázáshoz sem volt kedvünk. A termünkben kétségbeesett alsóbb évesek faragták a tököket pár osztálytársunkkal. Kérleltek minket, hogy menjünk vissza, váltsuk ki őket, mert más program is érdekli őket, mire Lau csak megvonta a vállát, hogy ők akartak olyan nagyon faragni, hát tegyék a dolgukat. Felsősök kiváltsága a parancsolgatás.

A többi teremben levő gyertyaöntés meg falevélhajkurászás az avarban sem izgatott fel, úgyhogy mindig úgy tettünk, mintha éppen valahova mennénk, nehogy kérdőre vonjanak, miért csak mászkálunk.

A végén már csak annyit mondtunk, hogy az esti előadás próbájára várunk – ami csak félig volt hazugság, mert nem írtuk fel magunkat próbára. Egész szünetben gyakoroltunk, és semmilyen nagy nap előtt nem szabad újravenni, mert rágörcsöl az ember.

Megtaláltuk Henit is, aki nagyban ablakot pucolt. Elmondta, hogy megbízták, hogy a bliccelőket és a büntetetteket (a három IQ-harcos és a két viking-sündisznó) fogja munkára, ezért ablakot pucoltat velük, hogy estére a leveleket rá tudják ragasztani az ablakokra. Tehát, megtisztítják, hogy utána összekoszolják.

Ez olyan, mint a gyantázott láb leggingsbe rejtése. Tök értelmetlen.

- Ti nem jöttök takarítani? – kérdezte Heni kipirult arccal.

- Nem, velem jönnek! – intett ki minket a munka alól Cell. – Próbánk van. Kormos már keresett titeket, hogy az egyszemélyes produkciót legalább egyszer lepróbáljátok.

- Ú, nekem is menni kell? – kérdezte Heni, ugyanis, ő is fog énekelni szólóban, és velünk is. – Nekem is van számom.

- Csak a két lányt kérte. Gondolom, érted majd később küld. Tudja, hogy jóval fontosabb az iskola tisztán tartása, mint egy főpróba. – visszafojtott röhögéssel csücsörítettünk.

- Jól van. – mondta rezignáltan Heni.

- Ja, tényleg. Mi is előadunk. – kezdte Iván.

- Meg. Ne. Próbáld. – sziszegte a lány.

- Na, gyertek.

Elsiettünk Cell mellett.

- Te figy. Miért is kellünk mi Kormosnak? – kérdezte Lau.

- Semmiért. Kitaláltam. Inkább a lézengés-bujkálás kombó, mint az ablakpucolás. – Cell lazán lépkedett mellettünk, mi meg csak suhantunk.

Igazából, amikor megjött egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg odarendeltek minket. Mert bár felírtuk magunkat, ki-ki a maga számait, vagy a közöseket, mi jeleztük Kormosnak (az egyik ének-rajz szakos tanár), hogy gyakorlunk magunk, és inkább tököt faragunk. Jó, akkor még bíztunk abban, hogy megússzuk a sulirabságot, most viszont, jó lett volna inkább a színpadon viháncolni, meg teli torokból a kedvenceinket üvölteni.

Menet közben Cell rám nézett.

- Jól vagy? – kérdezte kedvesen. Jól esett, hogy legalább ketten törődnek a lelkivilágommal. Mind a ketten szeretnek, gyerekkorom óta, és nem szólnak azért, hogy még tizennyolc évesen is csak egy másolat vagyok.

- Aha. Most már. – belekaroltam, ha már odatartotta a karját. Szoktunk így mászkálni. Én Lau felé nyúltam, és ő is megfogott engem hasonlóképpen.

Az épület igazából semmilyen. Fehér falak, ablakok az egyik oldalon, a másikon hol szekrények, hol ajtók, tablóképek, faliújságok, vagy éppenséggel a diákok – akikre rettentően büszkék vagyunk – munkái voltak.

Odakint minden zöld, meg sárga, narancs és bordó volt, néhol pirossal és barnával. Annyira élt most ez az egész. A déli napsütés még jót is tett a hangulatunknak. Felhők voltak az égen, de megszoktuk az őszi időjárás változást. Pillanatokba telhetett, hogy mondjuk leszakadjon az ég.

De az október, főleg a 31 ilyen. Változatos és meglepetésekkel teli.

Vagyis, én ezzel az ígérettel álltam a dolgokhoz, és annak a reményében, hogy talán véghezviszem életem legtinisebb álmát: megkaparintom magamnak Zolit.

Mert időközben megbeszéltük, hogy beülünk egy próbára, aztán vagy kornyikálunk, vagy nem. Nagyban sétáltunk a tornaterem felé, amikor egyszer csak meghallottam Máté hangját a sulirádióban.

-A következő számot SzandiBandinak ajánlom. – és elindította az Alvin és a mókusok Bizalom című számát.

Naná. Annyira nem jó, hogy mi együtt, és nem ketten, és nem ő és én, pláne nem békében… de a refrén az stimmel.

Megálltam, és kiszakítottam Lau és Cell szorításából magam.

- Mi van? – bökte ki Lau.

- Mennem kell.

- Hova?

- A sulirádó! Hogy erre miért nem gondoltam! – csaptam a homlokomra, és sprintelni kezdtem. Valahol még hallottam, hogy Cell utánam kiált, hogy kettőkor a menzán találkozunk.

Hátraintettem, hogy igen, és futottam a sulirádió ajtajáig, amin dörömbölni kezdtem, amikor odaértem.

Hihetetlenül sok időnek tűnt a szerény kopogtatásom, és hihetetlenül égett az összes ujjam, meg a tenyerem is, mert hol ezzel, hol azzal ütöttem a faajtót.

- Mit keresel itt? – hallottam meg Máté hangját. Csak nem bentről, hanem a hátam mögül.

Megfordultam, és piros lámpásat játszott a fejem.

- Be akartam menni, hogy beszéljek veled. – kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy elkezd szúrni az oldalam. – Gondoltam, megkérdezem, hogy találkoztál-e Zolival, és megtudtad-e a számot? – elmosolyodtam, és igyekeztem olyan ártatlan arcot vágni, hogy egy kisbaba méretű angyal, vagy a Föld legcukibb állata elmehet a sunyiba.

Ezzel szemben Máté olyan, mint egy angyalbőrbe bújt ördög.

- Nem. – ennél azért egy kicsit többre számítottam, vagyis nem ennyire konkrét válaszra, mert ezzel nem lehet mit kezdeni.

- Miért? – mondtam ki az első szót, ami az eszembe jutott.

- Figyelj, Szandi, fogadtunk, ha megtudok valamit, akkor te leszel az első, akinek elmondom.

- Az első? Miért vannak mások is? – kérdeztem, és éreztem, hogy a torkomat addig szorongató jégkocka a gyomromba pottyan. Milyen költői.

- Viccelsz? A fél iskola odavan érte, és mindenki erre kíváncsi. – mondta. – Nekem már az is fura volt, hogy amennyire rajongsz érte, egyáltalán nem tudtál róla.

- De az én érzelmeim őszinték.

Megvakarta az orra és a szája közti részt.

- Még nincs bent, nem találkoztam vele, és ha tudnám, hogy milyen számot akar választani, akkor adnék valamilyen útmutatót. Most viszont, dönts. Akarsz számot, vagy nem?

Olyan kicsi lettem, mint egy mákszem. De nem baj. Legalább az égni nem tud. Vagy igen?

- Kösz, nem kell semmi. – legyintettem.

Máté előszedte a kulcsát, és kinyitotta előbb az ajtót, majd a rácsot, és bement. Becsukta a rácsot maga mögött, az ajtót nyitva hagyta, hogy tudjon kommunikálni a többiekkel. Úgy tűnt, hogy valami fura rotációban vezetik ma Zitával a rádiót, mert egy órát ő van itt, egyet a lány.

Azon kezdtem morfondírozni, hogy mi van, ha később visszajövök, és kikérdezem Zitát is? Valószínűleg, ő sem tudja a választ, de némiképpen jobban bír, mint Máté, és mi lányok, tartsunk össze, ugye.

Máté piszmogott valamit állva a gépen, és egy újabb szám indult el. Közben folyton mondta, hogy mit csinál, vagy azt hiszem, egy üzenet is volt, mert valamit mondott a mikrofonban, viszont a füleimet és az agyamat bőven lefoglalták a saját gondolataim. Szerintem kiszúrta, hogy bambulom a falat, vagy kérdezett valamit, és nem válaszoltam, mert odajött, és csettintett kettőt a szemem előtt, mire újrabútolt a rendszer.

- Hol jársz, angyallány? Zita sem tudja.

- Miért gondolod, hogy ezen agyaltam? Zita eszembe sem jutott. – hazudtam. Hangosan gondolkodtam?

- Mert ismerlek annyira. – bólogatott.

Leszedett egy adag papírt, és ahogy csak rásütött a lámpafény, annyit láttam, hogy „dallista 13-14”.

- Dehogy ismersz.

- Akkor miért égsz már megint? – mondta rám se nézve. A papírjait tanulmányozta.

- Mert éppen paprikás vagyok.

- Akkor vezesd le a dühödet. Menj és csapj szét egy pinatát.

Az első dolgot léptem meg, ami az eszembe jutott. Felléptem a legalsó keresztben futó rácsra, felhúztam magam, elnyúltam Máté feje mellett, és megragadtam a dallistákat. Egy marokra fogtam vagy hat-hét lapot, és összegyűrve kirántottam a kezem. Elléptem másfél kartávolságra, hogy ne tudjon elérni.

Mondjuk, nagyon nem törte magát, csak állt, és lesajnálóan nézett.

- Rémisztően ügyes vagy. Elloptad az összes dalt, amit a mai napon még le kellene játszanunk.

- Biztosan fel van rá írva, vagy meg van jelölve a szám! – mondtam, és gondosan tanulmányozni kezdtem a lapokat. Számok, előadók, hossz és időpont, néhol meg megjegyzés, hogy ki küldi kinek és miért, vagy maga egy konkrét üzenet.

Galacsinba gyűrtem a lapokat és egyszerre vágtam Máté felé.

- Most megnyugodtál? Nem hazudtam. – olyan goromba volt, mint egy pokróc.

- Sajnálom. – Máté úgy mosolygott rám, mint egy szerencsétlenre. A filmeken ilyenkor szoktak beadni valami hasfájós zenét, és kisétálni a jelenetből, de én hova sétáljak? Egy újabb kínos jelenetbe?

- Mi van veled ma? Rád sem ismerek. Teljesen megvadultál. – mondta, miközben kisimította a papírokat. Visszatette oda, ahonnan lerántottam, és rám nézett. – Komolyan mondtam, és segítségnek szántam, amit mondtam, de nem gondoltam volna, hogy agykárosodást szenvedsz tőle.

Azt nem. De a lelkem összetört.

Lesütöttem a szemem, és el akartam mászni onnan. Nem vettem észre, hogy a rádió ajtaja nincs kitámasztva, és ahogy szembefordultam vele, egy huzat be akarta csapni. Kár, hogy csak az orromig jutott, amitől dőlni kezdett belőle a vér, és a szemem bekönnyesedett.

Máté meg megállás nélkül elkezdett röhögni.

Az orromba tömtem az összes zsepit, amit találtam magamnál, és sírva indultam el a mosdó felé. Az amúgy is könnyezés legalább palástolta, hogy ténylegesen bőgtem.

A mosdóban Borival találkoztam, és elmondtam neki mindent, hogy ennyit arról, hogy esetleg Máté érez valamit irántam, amiből ő annyit szűrt le, hogy:

- De legalább szól, ha megtud valamit, és figyel rád. Törődik azzal, hogy ne csinálj magadból hülyét.

- Ehelyett ő csinál belőlem. És, ha nem tűnt volna fel, kedves Bori, akkor simán hagyott volna elvérezni.

- Ez csak orrvérzés. Nem komoly.

- Miért? Mi lenne az?

- Mondjuk, ha megvágnád magad, vagy pár cseppnél több véred folyna ki.

- Most vesztettem vagy egy decit.

- De orr. Könyörgöm. Saját lábadon távoztál, mit vártál? Kértél tőle segítséget?

- Nem.

- Na látod. Ha kéred, nyilván segített volna. Amúgy meg, tuti, hogy bejössz neki.

- Szerintem, az egészet félreérted úgy, ahogy van. Pasi, és keres valamit, ami nekem is van, neked is van, és minden nőnek van, csak a fejünk más, de amúgy ugyanaz a szitu. Lehet, hogy ezt vetíti ki rám, és így, a lehető legidiótább módon. Mondja, hogy nőjek fel, meg legyek önmagam, de ő viselkedik úgy velem, mintha ötévesek lennénk. Meghúzom a hajad, szeretlek. Jó, hogy nem ő vert orrba. Már csak az hiányzott volna.

- Értem. De miért nem ülsz le vele beszélgetni?

- Mert akárhányszor megkísérlem, mindig én húzom a rövidebbet, és a mai napra elég volt. Testi-lelki múmia leszek, ha így folytatjuk.

Bori megállt előttem, és szorosan megölelt. Ezt szánta nekem válaszként. Nem tudtam kódolni, és még most sem tudom, mire vélni.

Biztos, hogy volt valami jelentése, de jó lett volna, ha szavakban közli.