2. fejezet - IV.

Egy rászorultaknak tartott ingyen ebéden nincsenek annyian, mint dél és kettő között az iskolánk menzáján. Mire megérkeztem, fél kettő volt, és beálltam a kígyózó sorba. Odabent még a kicsiket ebédeltették, akiknek hiába mondják, hogy egyenek gyorsabban, úgyis a saját tempójukban fognak.

Álltam, és merengtem. Közben megérkezett Heni, Iván, Lau és Cell is. Néztünk ki a fejünkből. Én speciel elég alacsony voltam, hogy a nagyobbra nőtt nyolcadikos srácokon ne lássak túl, de Iván és Cell simán mondta, hogy mennyit szolgáltak ki, milyen kajákat látnak még.

Mert, hogy ennek a helyzetnek az is a hátulütője, hogy bármit is kapunk, az leharcolt lesz (esetenként megrágott és visszaköpött), kevés lesz, hideg, és nem a sűrűje. A többieknek viszont, halvány lila gőze nem volt arról, hogy nálam van mekikupon. De mivel az csak végszükség, még nem lőhettem el.

- Aha, oldalborda. Mint Ádámnak. Szóval, amelyik pasi ebből származik majd, az alacsonyabb rendű lesz, mint én. – mondta büszkén Lau. Hihetetlen, hogy teljesen hullámzó személyiség. Hol bölcs, hol agyban nulla.

- Nem semmi mi? – bólogattam Cell felé elismerően.

- Ha valakihez majd passzol az este folyamán, akkor ő lesz az. – vigyorgott.

- Most kifejlődik, vagy feladsz egy hirdetést, hogy oldalborda keres sárból dagasztott illetékest? – kérdezte Cell, és láttam, hogy a szeme mosolyog.

- Melyik a valószínűbb? – fordult oda fapofával Lau.

- Értem. – Cell megsimította a kecskeszakállát. – A hirdetés kevésbé fáradtságos, mint mindenkihez odapróbálni. Biztosabb is, mert csak az jelentkezik, aki megfelelőnek véli magát. Valószínű, hogy failekbe nem botlasz bele.

Cell felvette Lau komoly stílusát. Aztán röhögtünk. Semelyikünk sem gondolta komolyan.

- Ti viszont, nem kaptatok igazgatóit takarításért. – jelentette ki Heni.

- Igazgatóit kaptál takarításért? – szállt be a beszélgetésbe Pszichó, aki ismét a semmiből jelent meg.

Cell úgy csinált, mintha egy légy zümmögött volna, hallgatózott, majd megrántotta a vállát.

- Ti hallottatok valamit? – összemosolyogtunk.

- Nem. – mondtuk kórusban. Pszichó kicsit odébb megállt, mert megtalálta azt a lányt, aki minden idejében koponyákat rajzol. Bájos pár.

- Jó, akkor ugorjunk. Szóval? Miért kaptál igazgatóit. Nem ők kértek meg rá?

- Ja, nem úgy. Dicséretet, nem intőt.

Ahá, bólogattunk mindannyian. Igaz, egyikünk sem érdekelt az ügyben, de azért örömöt mutattunk.

- De figyi! – csattant fel Iván, mire pár alattunk járó ösztönösen összerezzent. – Ilyened, tuti nincs. Megmutatta az ellenőrzőjét, aminek a legeslegutolsó oldalára volt piros tollal beírva, hogy még egy kihágás, és hiába végzős, eltanácsolják.

- Ilyet lehet?

- Tizennyolc. Már elvileg nem iskolaköteles. Bármikor eltanácsolhatják.

- Nem úgy. – mondta Lau. – Lehet pirossal az ellenőrzőbe írni?

Rácsodálkoztunk.

- Mi van? Az egyik rokonomat egy gyerek megverte egy furulyával, mire piros tollal írt a kölyök ellenőrzőjébe. Még őt feddték meg, hogy miért ír pirossal bele, de senki sem foglalkozott azzal, hogy egy gyerek megverte. – gondolkodott el. – De ez nagyon komoly.

- Ja. – kezdte Cell. – Most már elmondhatod magadról, Iván bátyám, hogy feltehetően az egyetlen olyan diák vagy, aki az őszi szünet alatt is képes egy intőt összeszedni.

- Miért olyan nagy ügy ez? – kérdezte.

- Mert papíron, mi otthon vagyunk.

Tényleg. Mindannyian megtapsoltuk, hogy Iván véghezvitte a lehetetlent.

- És veled, mizu? Már megint savanyú vagy. – kérdőn néztem vissza a Rettegettre. – Mint a madárkórházas plakátokon a sas.

- Mi? – horkant fel Heni.

- A szárnyát kifeszítik, a nő úgy nézi, mintha meg akarná enni, a pasi meg szerintem totál pszichopata rajta. A madárnak meg „nabazzeg” feje van. – leesett, melyik. – Inkább odaadom az adóm egy százalékát, csak hagyják békén. Hatásos.

- Az biztos. – gondolkodott el Heni.

- Na, de mi volt veled?

- Máté küldött nekem egy számot, és odarohantam a sulirádióhoz. – elmondtam nekik mindent, még a papírgyűrögetést, csak Borit nem, mert nem szeretném, hogy egyáltalán kicsit is megneszeljék, hogy eszembe jutott úgy Máté. – Aztán betört az orrom, mire ő röhögött, én meg sírva kullogtam a klotyóba.

Amikor megérkezett H – nehéz nem észrevenni, mert a neon csillog a fejbőrén -, imádkoztam, hogy Máté ne legyen vele. Nem is volt. A sulirádióban ragadt, mert valami őrült berontott, és összekutyulta a számok sorrendjét. Mi mosolyogtunk, és neki is elmondtam, a miért vérzett az orrom történetet.

- Az semmi. Én visszaszereztem a vadászkésemet. – belógott az igazgatói szertárba, és simán elcsórta… akarom írni, visszacsórta a kését. Meg a szőrös kulcscsomóját, a szétfirkált vonalzóját, a körzőjét (ami valamikor az enyém volt, de dárdát csinált belőle, és beleállt véletlenül egy lány lábába), a zsebtükrét (Laué volt, de azzal irritálta a tanárokat), egy 66-os busz tábláját, amit közösen csórtunk el, mert kitaláltuk, hogy amolyan utolsó éves sulis kihívásokat csinálunk. Meg voltak még mobilok, amiket diákoktól koboztak el az év további részében, mert órán használták. H is kapott igazgatóit, de ő már csak ezért is istenné változott. – Szóval, szentfazekak, rajtatok a világ szeme. Szerezzetek ma ti is egy igazgatóit.

- De az beszámít az egyetemi felvételibe! – sipákolt Heni.

- Hol vagy te? Amerikában? Hova írják szerinted fel, hogy mondjuk lógtál a suliból? Állítom, sehova.

- Jó. Csináld te, legyél hülye, de kösz, én nem.

- Jól van, károgjál csak kicsi varjú.

Álltunk körülbelül öt percig csöndben.

- Eh. – szólalt meg Iván. – Flamós vagyok. De nagyon durván.

Hallottam a tömeg duruzsolása ellenére is, hogy megkordul a gyomra.

- Én, én… - kezdte Lau. – Előre megyek, és szétcsapok köztük.

- Állj. – fogtam meg a karját. – Van B-tervem, ami hozzásegíthet minket a nagy akcióhoz.

- Miszerint?

- Van mekis kuponom. Ha összedobjuk a pénzt, akkor jók leszünk.

- De az az iskolán kívül van! – hisztériázott Heni.

- Hihetetlen vagy, Sherlock! – kontrázott Iván, és összevesztek azon, hogy melyiküknek van több agysejtje.

- Szóval, irány a kabát, és utána találkozzunk az udvaron a nagy fa mögött. – igen, mert amögé nem lehet látni, és ott ki tudunk mászni a mekihez. Ha meg nem kapnak el, akkor tudjuk azt mondani, hogy hol voltunk. Arra kitalálunk majd valamit.

- Jó. Nyomás! – mondta Iván, és elkezdett Iron Maiden szövegeket idézgetni.

- Gó! – és Cell ezzel eltűnt a kanyarban.

A lányokat is összenyaláboltam. Henit megfenyegettem, hogyha nem jön, akkor szemetelni fogok életem végéig. Végül kabáttal magunkon kimentünk az udvarra.