2. fejezet - V.

Az egész ebédünket a mekiben töltöttük. A pénzből bőven kijöttünk még úgy is, hogy a lehető legnagyobb menüket rendeltük. Azaz a kuponon minden olyat, ami minimum kétszemélyes volt.

Amikor Cellel rendeltünk, akkor a srác, aki felvette az adagokat, kezdett rosszul lenni. Úgy látszik, még hallani is rossz volt. Amikor meg odahordtunk minden kaját az asztalhoz, akinek odatévedt a szeme, rögtön kamerázni kezdett.

Nem csodálnám, ha viszont látnánk magunkat valamelyik közösségin, mint a „Fald fel Budapestet!” akció stábját.

Iván mindenkinek azt mondogatta, akinek odatévedt a szeme, hogy versenyevő, és ilyenkor edz, meg hogy a legtöbb kaja csak rágcsálnivaló, nem komoly étkezés. A vicc, hogy ezt még mi sem tudtuk eldönteni, hogy mi ebből az igaz.

A suliból könnyen meglógtunk. Alig észlelhetően kiszivárogtunk az udvarra a fa mögé, vigyáztunk, hogy senki se legyen az ablakokban, aki köpni tud. A diákok meg amúgy is félnek H-tól és Ivántól, szóval, ők nem veszélyesek. Átmásztunk a kerítésen, azért a fiúk segítettek, hogy disztingváltan tudjak átlépni a kerítésen, aztán futottunk a buszmegállóba, majd busz, és leszálltunk a városközpontban.

A mekibe igen nagy hanggal érkeztünk meg, és szerintem nem örültek túlzottan annak, hogy a fiúk és Lau azzal verték az asztalt, hogy „éhesek vagyunk, enni akarunk”. Végül, én adtam le a rendelést, mert a srác úgy gondolta, hogy Cell és én vagyunk a legnormálisabbak. Heni odament egy családhoz, és egy zsepivel gyakorlatilag feltörölte körülöttük a padlót, majd utasította a takarítót, hogy mosson fel, de még meg is mutatta neki, hogy képzeli el.

Szóval, szürreálisan pörögtünk a külső személőknek.

Evés közben pedig, egymás szavába vágva magyaráztunk, hogy kinek milyen élménye volt, hogy láttuk-e ma a Fannit, aki tűsarkúban, hasvillantós szerelésben jelent meg, de még így sem kapott se intőt, se Celltől telefonszámot. Meg végigröhögtük a sünember sztorit, és hogy ezt a halloweent már most sikerült emlékezetessé tennünk, nem csak magunk számára.

A nagy röhögésben viszont arra lettem figyelmes, hogy Lau először rugdos az asztal alatt, utána meg kicsit sem feltűnően (á dehogy) meglökte a karom a sajátjával.

- Mi van? Megvesztél? – kérdeztem picit erélyesebben, mint szerettem volna, de hát, gyakorlatilag kilökte a kezemből a sült krumplit.

- Nézd azt a srácot.

Körbenéztem a helyiségben, és minden asztalnál találkoztam egy sráccal.

- Mégis melyiket?

- Tíz óránál.

- Melyikünk óráján? – evidens kérdés is lehetett volna.

-Te nagyon okos. Egymás mellett ülünk. Szerinted? – a fiúk kevésbé diszkréten odanéztek, mire szegény srác, akit nézni akartunk elpirult és lesütötte a szemét.

Lau átnyúlt az asztal felett, és kiosztott három taslit.

- Mi volt vele? – kérdeztem, mert hogy nem láttam a lényeget.

- Téged nézett.

- Mellettem ülsz. Biztos?

- Meg tudom ítélni, hogy valaki engem néz, vagy téged. Téged nézett.

- Áh… - dőlt hátra Iván. – Kéne a desszertből még egy kis repeta. Ki megy még fagyiért?

- Szandi. - bökött rám egy krumplival Lau.

Értettem a célzást. Felvettem a kis motyómat.

- Mindenki kér? – egyöntetű bólogatás, úgyhogy elcammogtam a pulthoz. Menetből ránéztem a srácra, és összemosolyogtunk, majd, mint a lányok, összesúgott a haverjaival.

A pultos meglátta, hogy közeledem, és a feje trikolorra színeződött: piros, fehér, zöld. Rendeltem még fagyit, a biztonság kedvéért kettőt mindenkinek. Majd fizettem.

Meglepetésemre négy kézzel nyúltam a fagyiért. Cell vett el hatot, meg én is hatot. Mentünk visszafelé, és akkor is összemosolyogtunk a sráccal.

Cell megállt, megnézte magának.

- Kéne mi? Akkor légy férfi! – teremtette le, és tovább ment.

Egyik sem szólt, de mivel égett a fülem, tuti szidtak. Lau hangosan kárhozta Cellt, szóval ismét állt a bál. Valahol ott lemaradtam, hogy Lau elhordta mindenféle semmirekellőnek a legjobb fiú haveromat, amiért rászólt a szerinte nagy lehetőségemre.

Passz.

A mai napi szerelemlista hol is áll? Nézzük csak? Volt egy kis Zimbl, volt Zoli (ő toronymagasan), Máté és az idegen srác a mekdóban. Plusz, ki tudja, hogy a hátam mögött kikbe vagyok még szerelmes?

- Cellnek igaza van. – dörmögte Iván. – Ne a csaj fusson a pasik után. Az nem romantikus, hanem szánalmas. Ha annyira bejön neki, akkor legyen tökös, és szólítsa meg.

Ámen.

- Szerintem manapság a srácok eléggé fatökűek ahhoz, hogy ne szólítsanak le egy lányt. Amúgy meg, ha bárki idejönne, akkor tuti, hogy elhajtanám. Hagyjon békén enni, sétálni, zenét hallgatni, satöbbi.

- Ez a baj. Halljátok magatokat? – Iván imád vitázni, de legalább nem kell unatkozni még evés közben sem. – Sírtok azért, hogy akartok egy Bill Skarsgardot, vagy a bátyját – mutatott rám -, és legyen lovagias, meg kő gazdag, meg vigyen titeket ide-oda. Amikor meg odalép egy ilyen pasi, akkor meg elhajtjátok. Hol van ebben a logika?

- Sehol. – vágta rá H.

- Pontosan. Szóval, hogyha egyáltalán hímnek született, akkor legalább megpróbálja. Ezen a véleményen vagyok.

- Mert nem a jó időpontban kopogtattok.

- Már bocs, de rajtad még sosem láttam egy „nyitva” vagy „szabad” táblát.

- Mert ezt érezni kell.

- Akarsz valamit érezni?

- Eszem. – szólt közbe Heni. Hál’ istennek, Iván szanálta a szagosítási tervét.

- Akkor is béna. – szögezte le Iván. Szerintem, belehalna, ha nem az övé lenne az utolsó szó.

Sóhajtva felnéztem a krumplimból, át H válla felett, aki úgy tűnt, hogy arccal beleesett a Big Macjébe, és ismét szemeztem a sráccal. Mi van abban, ha kezdeményezek? Mosolyogtam, és egy alig láthatót biccentettem.

Erre Cell megrúgta a sípcsontomat.

- Aú. – vonyítottam fel. – Ezt most miért.

Nézett rám a nagy barna szemeivel, de mivel nem értettem a célzást, újra rákérdeztem.

- Mi ütött beléd? Miért rúgtál meg?

- Ne add el magad! – Persze, eredetileg nem ezt mondta, de nem írom le, hogy mit. Lényeg, hogy olyan nőnek aposztrofált, aki a testével keres pénzt.

Még egyszer sóhajtottam, mire a srác felállt, és egyenesen felém tartott.

- Lau, Lau, Lau…

- Beakadt a lemez?

- Nem, ide jön.

- Vííííí… akkor tedd oda magad.

Cellnek egy kicsit véreres lett a szeme.

A srác megállt pontosan köztem és közte. Először ránéztem Marcellre, majd fel a srácra.

- Szia! – mondtam kedvesen. Olyan jut is, marad is stílusban.

- Csá! – bukott ki belőle ez a köszönésszerű izé.

Mosolyogtam. Ő is. Csak állt, nézett rám, és ennyi.

Ennyi. Komolyan?!

Iván felállt.

- Helló Barátom! – szegény fiúnak esélye sem volt menekülni, mert Iván beszorította a hóna alá. – Na, mutatok neked valamit. Ő itt az egyik legjobb barátom, Szandi. Szandi, ez itt… mondd a neved.

- Levi.

- Leviatán? – ütközött meg Iván.

- Levente.

- Az más. Szandi, ez itt Levente. Levente azért jött, mert meg szeretne hívni valahova.

- Nem. – kicsit remegett a srác hangja.

- Akkor meg minek állsz itt?

- Mert tetszett, és gondoltam, hátha odaül.

- Ja, nem adjuk. – végignézett a srácon. – Talán, megegyezünk. Egy shakeért odaül.

- Nem vagyok csomag, hogy ide-oda adogassatok! – rikácsoltam, Cell pedig felállt.

- Most döntsd el, hogy viszed, vagy nem. Utolsó esély. Ha nemet mondasz, visszamész, megkajálsz, és hagyod békén. – olyan rideg volt a hangja, hogy még bennünk is megfagyott a vér.

- Megyek. – bólogatott a srác.

- Helyes.

A fiú visszaballagott az ő haverjaihoz, akik csak felálltak, de nem jöttek oda, hogy megmentsék, csak álltak némán. A boltvezető keze pedig, a rendőrség telefonszámán pihent. Az én barátaim pedig, egy „ez de béna volt” kiáltással foglalták el a helyüket.

- Na, megyünk vissza? Mielőtt szemet szúr a távollétünk. – kezdte Lau.

A maradékot elcsomagoltuk, és a táskámba tettük. Apropó, meg kell kérdezzem a többieket, miért csak nálam volt táska.