3. fejezet - I.

A korán kelés, vagy inkább nem alvás, a tök faragás, futás, és a délelőtti agyviharok kiszívták minden erőmet. Most, hogy voltunk egy normálisat ebédelni, még inkább úgy éreztem, hogy kipukkadok, és nem vágyom másra, csak a párnámra, a takarómra, és a plüss leopárdomra.

Nem csak én voltam vele így, mert gyalog mentünk vissza a sulihoz, és a táv felére még Iván is elcsendesedett, H nem mászott fel minden fára (rájöhetett, hogy nem majom). Heninek még zsebkendővel sem volt kedve a szemetet felszedni az utcáról. Mi Lauval vonszoltuk magunkat, és letettünk arról a projektről, hogy valamelyik fiú után kötjük magunkat.

Az emberek néztek minket, és örök hála érte, hogy nincs rendőr a sétálóutcában. Ciki lett volna rendőrségi autóval visszautazni. Vagy az iskolának, amikor azt mondjuk, hogy rákényszerültünk, mert nem kaptunk ebédet, pedig befizettük.

Tény, még lógunk egymásnak egy intővel, de ha nem lesz baj, akkor csak szimplán vesztettünk, és lúzerek vagyunk.

Visszafelé a nap is elbújt a felhők mögé, és teljesen olyan érzésem lett, hogy esteledik. Megnéztem az órámat, még nem volt három, szóval, jók vagyunk. Nem voltunk távol egy órát sem. Nem fognak gyanút, ha sikerül ugyanúgy bejutni, ahogy ki.

A sulihoz érve ismételten át kellett másznunk a kerítésen. Ismételten végighallgattuk Heni siránkozását, hogy koszos a kerítés, és a ruhája is az lesz, meg a keze, és jaj, vége a világnak. Iván pedig, nemes egyszerűséggel „áthajította” a másik oldalra, így nem vizes-fémes lett, hanem szutykos. Szegény. Brühühü… hihihi…

H mászott következőre, átsegítette Laut, majd engem. Utánam Iván nekifutásból ugrotta át a kerítést, de beakadt a lába, így arccal a földön landolt. Heni leguggolt mellé, és annyit mondott neki, hogy „így jár, aki más kárán örül”. Majd felnyomta magát a fiú vállán, és letörölte a kezeit. Cell kecsesen jött, mint egy macska. Megfogta a kerítés tetejét, nekifeszült, guggolásba húzta magát a tetején, majd leugrott.

Taps.

- Sajnálom, ami a mekiben történt. – mondta, a nadrágjába törölgetve a kezét. Megvontam a vállam. Amúgy is csak fél perces szemezés volt összesen.

- Felejtsd el.

- Rendben. Elfelejtettem. – meglökte a vállamat, mire én belebokszoltam az övébe.

Bent a suliban kellemes meleg volt. Gyorsan a szekrényekhez mentünk, betettük a kabátunkat, és irány a vécé, majd a termünk felé vettük az irányt. Gondoltuk, ha már lógtunk, akkor cserébe faragunk némi tököt, vagy legalábbis befejezzük, amit abbahagytunk.

Odabent nem hogy hely nem volt, mert mindenki élvezte a tökfaragást, de több tök volt kész, mint ahányan bent voltak.

Nem voltunk hozzászokva, hogy ennyire lelkes az iskolánk.

Köhögés jött mögülünk.

- Csókolom a kezét, Hollóné! – köszöntötte Iván. Jó, hogy két puszit nem adott az arcára.

- Magukat sehol sem láttam az elmúlt egy órában. Hol voltak?

Ha a halál félne valakitől, az ő lenne.

- Sötétben gyurmázni. – feleltem.

- Csontvázat szerkesztettem. – mondta Lau.

- Ablakot pucoltam. – Heni ártatlanságát senki sem vonja kétségbe.

- Gitárpróba volt, anyám hívott, hogy hova hozza. – így Cell.

- A véremet mikróztam. – dörmögte H.

- Filmet néztem. – fejezte be Iván.

Hollóné csücsörítve méregetett minket. Topogott előttünk egy lábbal, és keresztbe fonta a karjait.

- Miért van olyan érzésem, hogy hazudnak? Mindannyian?

Uh, a vesénkbe lát? Tuti. Röntgenszem, és élő hazugságvizsgáló.

Lauval egyszerre túrtunk bele a táskánkba. Elővettem a korábbi üvegemet, és a véremet, majd megmutattam. Lau pedig, a csontjával kezdett hadonászni.

- Miért van magánál Hunor vérmintája?

- Mert nem bírja a vért.

H-ra nézett, aki nagy boci szemekkel bólogatott.

- Jól van. Most az egyszer elhiszem, hogy igazat mondanak, de jobb, ha tudják, hogy egy-kettejük esetében biztosan meg fogom kérdezni a tanárokat. – háh, amennyi diák részt vett az órákon, meredek lesz megtudnia, mikor hol voltunk. – Kicsapás jár annak, aki ma begyűjti a második igazgatóiját.

H és Ivánnak alibi kellett, hogy legalább egyszer lássák a fejüket ott, ahol állították, így mindannyian arra gondoltunk, hogy beülünk a mozis terembe, bármi menjen is éppen.

Kinyitottuk az ajtót – Iván feltépte – és benézett a sötét terembe. Már ment valami film, amit egyikünk sem ismert fel.

- Hé, te! Pszt! – szólt Iván suttogva az egyik ajtóhoz közel ülő, szemüveges fiúhoz. – Melyik filmet nézitek?

- A Harry Potter és a nem tudom. Elkéstem. De Harry Potter. Láttam a srácot belőle.

Hallottam felcsendülni a kedvenc dalomat belőle.

- Harmadik rész. Az jó lesz. – helyeseltem, mire mind benyomultunk. A kivetítő adta fényben láttam a médiatanár arcát. Őszinte meghatottság volt rajta, hogy mennyi embert vonzz az ő programja.

Melyik tizenéves ne szeretne filmet nézni?

Leültünk a leghátsó padsorba. Iván ment legelöl, és helyből három széket foglalt el. Lau utána, majd én, Cell, H és Heni. Cell vállának dőltem, nekem meg Lau, úgyhogy gyakorlatilag ketten feküdtünk szegény Marcellen. Heni kicsit arrébb húzta a székét, hogy ne érjen hozzá H piszkos gönceihez. Majd pár megvető pillantás, és goromba csitítás után mi is elcsendesedtünk, és bámultuk a filmet.

Iván úgy öt perc után disztingváltan horkolni kezdett. Tuti, hogy bealudt, mert a feje hátranyaklott, és csukott szemmel, tátott szájjal nézett a plafon felé. Az sem érdekelte túlzottan, hogy kilégzésnél egyszer csak megjelent egy vékony nyálcsík az arca egyik oldalán. Lau is félálomban szendergett, mert hümmögött egyet. Sok nála alvásból már tudom, hogy ezt akkor csinálja, amikor aludni készül. Én teljesen belebújtam Cellbe, már amennyire tudtam, ő meg a fejét az enyémen pihentette. H folyton fészkelődött, míg egyszer csak kiment a teremből. Heni pedig, kicserélte a székeket, és Cell másik vállára hajtotta a fejét.

Belakva, majdnem fekve filmet nézni igencsak alvással kecsegtető hobbi.

- Jó éjszakát! – suttogta Cell.

- Neked is.

Totál bealudtam.