3. fejezet - II.

Az a legrosszabb az iskolában, hogy nincsenek ágyak. Következésképpen, ha valakinek a vállán alszol, akkor vagy az ölében landol a fejed idővel, vagy pedig a nyakad gémberedik el. Amikor Cell a legnagyobb óvatossággal megsimogatta a hajamat, fel akartam riadni.

Viszont kialakult egy kilencven fokos szögnek megfelelő gát a nyakamban, amiért nem ment ez olyan gyorsan. Masszírozva próbálkoztam kiegyenesíteni. Amikor már majdnem függőlegesen állt a fejem, abbahagytam.

Meglepődtem, amikor megláttam, hogy még van bő fél óra a film végéig. Ásítoztam, nyújtózkodtam. Körbenéztem. Lau feje Iván hasán, aki még mindig kulturáltan, néha felröffentve horpasztott a széken. Heni karjai az asztalon, rajtuk a feje. Cell szeme álmosan meredt a kivetítőre.

Amikor meggyőződtem, hogy nem, a szombati suli nem álom, megropogtattam a hátam, mire az előttem ülő lány pisszegni kezdett. Nem hiszem el, hogy Iván horkolása rendben van, de hogy ropog a hátam, az nem.

Odasúgtam neki, hogy kimegyek a mosdóba – a koffein vízhajtó -, és miután átestem Heni hátán, halkan kiléptem a folyosóra.

Nyugodtan elsétáltam a vécéig, meg vissza, megigazgattam magam. A nyakam is helyre roppant a nagy nyugalomban.

Leültem a terem melletti padra, és kikotortam a táskából a kávémat. Felhúztam a térdeimet törökülésbe, majd a termosz tetejébe öntöttem még egy kis kávét.

Kezdtem sejteni, hogy ebből még baj lesz a továbbiakban. Nem normális, hogy ennyi kávét meg tudok inni tünet nélkül.

Így fél négy felé az iskola kiürült. Senki sem volt a folyosón. Furcsa a legnagyobb csendben ülni. Azon tűnődtem, hogy miért nincsenek a tanítási napokon is ilyen helyzetek. Mondjuk, készülhetne mindenki lázasan egy dolgozatra a teremben. De nem. Olyankor mindig fordítva van.

Ki kell használni az ilyen remek pillanatokat.

Már éppen megszállt a zen, amikor egy ismerős hang jött velem szembe.

- Azt a rohadt, büdös, pi… - Máté rám nézett. – Szia! – olyan volt, mint amikor az emberrel közlik, hogy rosszul néz ki.

Kérdés nélkül leült a velem szemközti padra, és közben a telefonjába mélyedt. Valami nagyon fontos lehetett, mert nemhogy nem kért bocsánatot, mert nem segített, amikor az orrvérzéssel küzdöttem, de még csak el sem kezdett zrikálni.

Furcsa zavar van az erőben.

A szemöldökét összeszorította, és az állát is. Szinte hallani lehetett, hogy egymásnak feszülnek a fogai. Úgy szorította a telefonját, mintha az élete függne tőle, és morgott magában folyamatosan. Nem hallottam, hogy miket mond, de el tudtam képzelni.

Bámultam, bámultam, amikor rám nézett. Elmosolyogtam. Kelts bizalmat, amikor valamit meg akarsz tudni. Valahol olvastam… hej, de jó, hogy a Bravóról rászoktam a Cosmora.

- Mit bámulsz? – vetette nekem oda, de már ez is megsértett.

- Öööö… - nem jutott semmi értelmes az eszembe. – Nem piszkálsz, de dühös vagy. Gondoltam, megbeszélhetnénk.

- Nem veled fogom megbeszélni, a pasis dolgokat. Pláne nem átkiabálva egy folyosón keresztben.

- Oda is ülhetek melléd. – bámulatos riposzt.

- Ne bohóckodj, most nincs ehhez kedvem. – touché.

- Sajnálom, csak gondoltam, hogy ha már itt vagyunk ketten a csendben, emberhez méltón is dumálhatnánk. Tőlem nem tudja meg senki.

- Azt hittem, utálod a lelkizést.

- A pszichológiát igen. Szerintem az hülyeség. De egy barát sokkal többet tud segíteni, mint egy doktor. Lehet, hogy a skatulyázás nélküli beszélgetés…

- Bocs, de úgy tudtam, hogy besuvasztottál a bunkó dobozba. – vágta rá azonnal. – Amúgy is, szerintem nem vagyunk barátok.

Megállt a kezemben a kávé, és kikerekedett a szemem.

- Én azt hittem, hogy azért, mert folyton vitázunk, még barátok vagyunk.

Felállt.

- Jaj, hagyd már. – paprikás volt a hangulat. – Sulitársak vagyunk. Semmi több. Van egy kör, aki közös a baráti társaságunkban, de ennyi. Nem több.

- De én…

- Sajnálom, Szandi. – dünnyögte.

- Tényleg jó nagy paraszt vagy. – mondtam neki, és jaj ne. Már megint az orromon éreztem, hogy sírni fogok.

Egyszerre fogtam össze a fogaimmal az ajkaimat, és igyekeztem nem ránézni, mert tényleg úgy éreztem, hogyha ránézek, elkap a sírás. Az meg nem hiányzik senkinek sem. Az ölembe húztam a táskámat, mint egy védőpáncélt, és belefújtam a kávémba.

A szemüveg bepárásodik ettől. Remélem, hogy a szemgolyóm is.

Máté járkált előttem, mint egy keselyű.

- A többiek a teremben vannak? – kérdezte végül. Nem szóltam, csak bólogattam. Leült mellém. – Nézd. Sajnálom. Felejtsük el, amit mondtam, ez mind indulat volt. Feszültség. Rossz napom van.

Persze, mert ez megold minden bajt. Ez megfelelő magyarázat arra, hogy miért is rúgunk bele a másikba.

- Történt valami tegnap este. Tudod, reggel meséltem, hogy egy nővel voltam, és csúnyán kiszekáltam az egyéb dolgai miatt. Tudod, amin felkaptad a vizet. De… attól félek, hogy Zita a barátnőd, ha találkozol vele, akkor el fogod neki mondani. – ezzel hátradőlt.

Félretettem a sértettségemet, győzött a kíváncsiság.

- Mégis, mi történt? Nem mondom vissza neki, erre megesküszöm.

- Nem örül annak, ahogy azzal a lánnyal viselkedtem. Dióhéjban ennyi.

- Miért? Ki volt az?

Abból, hogy nem válaszolt, egyből adta magát a válasz. Zita húga.

Óó.

Tény, hogyha Rolit fogja így átejteni egy lány, az biztos, hogy nem fog megállni előttem, legyünk előtte bármennyire jó barátok.

- De mégis mi van?

- Lefeküdtünk, és otthagytam, és nem vettem fel neki a telefont. Zita meg azóta zaklat, hogy ilyet nem tehetek vele.

Szóval, ezért kerüli Zitát, és a stúdiót is. Elárasztottam a legtöbb lányos gondolattal, amit csak ismertem. Hogy próbáljon meg beszélni a lánnyal. Magyarázza el neki, hogy miért csinálta. Egy beszélgetés senkinek sem fáj.

- Ez mind szép és jó, de már elástam magam.

- Ugyan már. – ütöttem meg a vállát szórakozottan.

- Dehogynem. És amúgy is semmi értelme, mert… - itt abbahagyta. Megrezzent a telefonja, elolvasta az üzenetet, majd hidegvérrel eltette a készüléket.

Nem szóltunk. Ő nem akarta folytatni, de azért én vártam a „mert” utáni részt. Érdekesnek hangzott. Majd a legnagyobb meglepetésemre, a térdére csapott, és felállt. Felhúzta a gatyáját, megigazította, amit meg kell, és elindult.

- Miért? – mondtam a hátának, kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

Megfordult, rám nézett. De olyan áthatóan, olyan mélyen. Széttárta a karját, megrántotta a vállát, és… te jó ég. Vörös lett a füle.

- Beleszerettem valakibe.

Egy pillanatig még nézett rám. Gondolom, valami reakciót várt. De semmi. Köpni-nyelni nem tudtam. Mit reagáljak erre? Kérdezzek rá a ki részére? De mi van, ha evidens a válasz, és komplett hülyét csinálok magamból?

Megfordult, és magamra hagyott az őrlődő gondolataimmal.