3. fejezet - III.

Tudom-tudom. Gyerekes vagyok, de hirtelen arra támadt kedvem, hogy egyedül legyek. A legevidensebb helyre mentem, ahol embert még nem kerestek az iskolánkban. A tetőre.

Történetesen azért volt szabad a kijárás, mert Iván – ki más? – egyszer puszta kézzel tépte ki az ajtót a helyéről tanítási szünetben. Mivel különösebb jele nem volt annak, hogy hibázik valami, vissza tudta tenni a helyére az ajtót. Pont illet a tokba, és a nem a zárat fürkésző szemek nem látták a jeleket.

Idővel pedig, elmondta nekünk is, hogy fel lehet menni a tetőre. Amúgy mindig zárva van az ajtó. Időnk meg nem nagyon van lófrálni az iskolában, mert a szünet pont arra elég, hogy elmenjünk a kétbetűsre, vagy esetleg a büfébe, aztán, mire elérünk a teremig, már szól a csengő.

A tanárok pedig, előszeretettel engednek ki minket később, szóval, csak mi tudunk erről a titkos helyről, ahonnan belátni egész Erzsébetet.

Összehúztam magamon a pulcsit, és leültem egy puffra, amit valószínű, hogy megjárt egy őszi esőt, mert vizes volt.

Észre sem vettem, hogy pityeregni kezdtem, csak akkor, amikor az állam is már vizes volt. Azt sem tudtam, miért sírok, de jól esett. Igaz, jobb szerettem volna, hogyha inkább porzanak a könnycsatornáim.

Nyugi volt, én voltam, és pechemre a gondolataim. Zoli. Máté. A mekis fiú. Nem túl sűrű ez egy naphoz?

Megrezzent a telefon. Egy bejövő üzenet.

Feladó: Cell

Üzenet: Hol a búbánatban vagy?