3. fejezet - IV.

Lebandukoltam a tornateremhez. Egész nap lehetett tornázni, a kevésbé csapatjátékosoknak a hirtelen berendezett konditerem is nyitva volt. Nem volt benne sok minden. Fekvőtámaszbak, húzódzkodó, haspad, hiperhajlító, meg még egy halom olyan gép, amit leginkább sci-fi filmekben lát az ember.

Elhaladva az öltözők mellett erőt vett rajtam a hányinger. A fiúké kimondottan görényszagú, a lányoké meg pumás, kis parfümmel keverve.

Az összes izom, ami létezett az arcomon megmutatta magát, fura fintorba rántva az arcomat.

Amikor benyitottam a tornatermünkbe, a lelátó tetején bukkantam elő. Lesétáltam pár lépcsőfokot, és leültem az egyik sorba. Azt láttam, hogy Heni éppen az egyensúlyát gyakorolja, de Ivánnak ez nem tetszik. A többiek kidobósoztak, ő is, és éppen ezért egy akkorát húzott a labdán, hogy az visszhangozva csattant a barátnőm fenekén. Lau hullahopp karikával próbálkozott, és nem értette, hogyha megpörgeti a derekán, akkor miért nem marad ott. A hajlongásait a fiúk egy közös ÁÁÁÁ-val illették, mire mindig pukkedlizett egyet.

Összehajtogattam magam az egyik székben, és néztem, ahogy a fiúk kidobják egymást. Aztán Cell felnézett a lelátóra, meglátott és intett H-nak, hogy dobja ki. Az meg is tette. Úgy hasba találta szegényt, hogy görnyedve jött le a pályáról.

Felcaplatott mellém.

- Hol voltál? – kérdezte, miközben a pólójába törölte izzadt homlokát.

- Csak gondolkodni akartam kicsit. – mondtam, és végig a pályát figyeltem.

- Mégis, min? – kérdezett vissza gyanakodva, és olyan furcsán is méregetett, aki sejti, hogy miről, de arra vár, hogy én mondjam ki, mert bízik abban, hogy talán még sem az. Tudom, ez így bonyolult, de tutira mindenki érzett már így.

Mire válaszolhattam volna, Cell lekezelt Mátéval.

- Oh. – futott ki a számon, és biztos fura arcot vághattam, mert Cell értetlenül, Máté riadtan nézett rám. – Semmi. – fontam össze a karom a combjaim alatt.

- Jó. Én nem tudom, hogy ti mit csináltok egymással, de fejezzétek be minél előbb. – felállt, mire Máté védekezőn feltette a kezeit.

- Nem én kezdtem. Ő volt. – mutatott rám.

- Ne hazudj. Te voltál.

- Elég! – csattant fel az amúgy hidegvérű barátom. – Te se voltál, ő se volt. Senki se volt, csak úgy kialakult. – ezzel gúnyosan vigyorgott, és zsebre dugott kézzel visszasétált a pálya mellé, ahol Heni fetrengett a fenékfájástól, mire Iván a segítségére sietett, és két akkorát rácsapott, hogy csak úgy zengett az egész tornaterem.

Utána meg attól, hogy mindenki szurkol valakinek, hogy nyerjen, közben pedig, a két küzdő kiabált és nyögdécselt.

Máté leült mellém.

- Egy ezrest teszek Ivánra.

- Tartom, de Heni fog nyerni.

- Miből gondolod?

- Iván lehet, hogy vadparéj, de Heni lány, és még Iván sem facsarná ki őt. – ahogy ez elhangzott, Iván a földön fekve kigáncsolta Henit, aki hanyatt esett a padlóra. – Vagy nem.

- Veszteni fogsz. – jelentette ki Máté. – Amúgy, azt hittem, beköpsz.

- Kinek?

- Marcellnek.

- Megmondtam, hogy hallgatni fogok.

Néztük a többieket, és már megint erőt vett rajtam ez a fura érzés. Lehet, hogy mégis több közös van bennünk, mint gondolnám. Máté is szereti a zenét, én is. Kicsit alternatívabb, mint én is. Szeret dumálni, és nekem sem áll be a szám. Vagány, és engem sem ejtettek a fejemre.

A szememmel kerestem Laut, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy szerinte a hullahopp karika nem az ő műfaja, vagy a karika rossz, de nem létezik, hogy ennyire béna legyen valamiben. Cell pedig, jót röhögött a haverján addig, ameddig azt nem kezdte el fojtogatni Heni.

Akkor odaugrott, és szétszedte a kettőst.

- Na, most mi lesz? – kérdezte Máté. – Egyik sem vesztett.

- Akkor egyikünk sem nyert. – jelentettem ki.

Máté idegesítően ott somolygott mellettem. Nem tudtam, hogy a jeleneten, vagy rajtam.

Heni pár percig fújtatott lila fejjel a pálya szélén, Marcell karjaiban, majd Iván valamit beszólt neki. Cell egy sráccal diskurált, és ezt kihasználva, Heni kitépte magát a karjaiból, és újfent Ivánnak esett.

Erre Cell csak legyintett, és lazán felugrált hozzánk a lépcsőkön, felváltva ezzel Mátét. Pedig, már csak egy hajszál választott el attól, hogy megkérdezzem, mégis kit szeret. Na jó, valahogy úgy hangzott volna, hogy engem, vagy mást.

- Kérdezhetek valamit? – hajolt oda hozzám bizalmasan Cell.

- Mondd.

- Te úgy nézel Mátéra, ahogy látszik?

- Mi?

- Veszekedtek folyton, de ma valahogy feltűnően csendesek vagytok a délelőttit leszámítva. – dörzsölte össze a két tenyerét.

- Nem. Dehogy. – olyan gyorsan mondtam ki a két szót, hogy valami olyasminek hallatszott, hogy „nemhogy”. Cell ezt bólogatva vette tudomásul.

A következő pillanatban viszont, kicsapta a kezét, és a labdát a homlokom előtt állította meg, amit Máté küldött felénk.

- Ha még egyszer megpróbálod, kinyírlak! – ordított a pálya felé.

- Csak kipróbáltam a híres reflexedet! – kiáltotta vissza Máté.

- Hú, kösz. – mondtam megdöbbenten. – Ha nem kapod el, tuti eltalál.

Marcell megforgatta a labdát, és elém tartotta.

- Mit csináljak vele?

- Megmutatom.

Felálltunk, egyik láb kissé előre, a másikkal támaszkodom. Az egyik karom lendít, a másik dobásra kész. Cell egészen közel húzott magához, hogy érezzem a mozdulatát. Megfogta a kezeimet, és mondta, hogy ha a labdás kezünk teljesen elöl van, hajítsam el a golyót. Meg is tettem, ami képen találta Mátét úgy, hogy most az ő orra vére kezdett el ömleni.

Pech, mert ebben a pillanatban lépett be a testitanár, aki annyit láthatott, hogy Máté a földön ül, hárman zsepit kutatnak neki. A többiek döbbenten néznek hol rá, hol rám. Cell visszaült a székre, és hiába húzgálta az ingemet, nem értettem, mit akar vele. Így nyilvánvaló volt, hogy én dobtam arcon.

Nem kellett mást csinálnia, csak idegesen feljött hozzám. Hiába néztem bűnbánóan, begyűjtötte az ellenőrzőmet, és már el is viharzott vele az igazgatói irányába.

- Hát, ez nagyszerű! Gratulálok. – rázott velem kezet Cell. – Most már neked is megvan a szünetben kapott intőd.

- Hát, meg. Hogy mondom el anyuéknak?

- Sehogy vagy valahogy.

- Háh! Egyéb remek választási lehetőség?

- Mind fogunk kapni. Majd azt mondjuk, te csak ott voltál.

Tény, de arról megfeledkezett, hogy az is bele lesz fogalmazva, hogy miért kapom. A többiek pedig, vélhetően más szöveget gyűjtenek majd be. És miért pont emiatt a hülye Máté miatt kellett kapjak egyet?

Apropó. Cell buzdított rá, szóval a ő sara is.

A többiek lent megtapsoltak. Ki azért, mert lelkes gyűjtőnek vélt – Iván, Lau és Heni -, ki pedig azért, mert fejbe találtam az imádott Mátét – kábé az összes többi lány. A fiúk méltatták a labdadobást magát.

- Meddig kidobósoztok még? – kérdeztem.

- Szerintem a mi csapatunknak itt a vége. Amúgy is nemsokára jön anyám, és hozza a gitárt. Ki kell mennem elé.

- Akkor?

- Öltözünk, és mehetünk valahová.

Ezzel hagyott ott, cserébe megkaptam Laut, aki mindent elmesélt töviről hegyire. Heni is elhúzott öltözni, már amennyire tudott szegény menni a fájdalomtól.