3. fejezet - VIII.

Kicsit sem titkolt szándékom az volt, hogy hátha megtudok valamit Zoli kedvenceiről azon túl, amit a Fészen ki lehet róla deríteni. Bármit, ami irányt mutatna ahhoz a számhoz, amit szeretne. Ezért lett volna ciki az, ha Cell elkísér. Ez már túlmutat szerintem a barátságunk intim zónáján.

Ahogy láttam, minden gépnél ült valaki. Volt egy irodalomverseny a suliban, és minek kutatni a könyvek között, ha pár kattintással elérhető. Gondoltam, hogy addig is elütöm az időt valami vámpíros regénnyel, és túrni kezdtem a könyvtárunk ezen részlegében.

Elolvasgattam párnak a hátulját, és pont vissza akartam nyomorgatni az egyiket a helyére, amikor megcsúszott, és ledöntöttem a másik oldal felé pár nagyobb lexikont.

- Megőrültél? – dörrent egy nagyon is ismerős hang a másik oldalról. Mátét találták el a könyvek. Legalább tudom, hogy az irodalom szelleme velem van. Beharaptam az alsó ajkam, és bár ő nem látta, ikszbe állt a lábam. Máté tekintete egyből megenyhült, amikor rám nézett. – Valahogy nem lep meg, hogy folyton te jössz velem szembe, bárhova is megyek.

Vakarta a könyvek sarkának helyét, majd lehajolt, feltett egy lexikont. Lehajolt egy másikért, azt is a helyére tette.

- Szerintem inkább te követsz engem, és megragadsz minden lehetőséget a kommunikációra.

- Ezt most olvastad valahol? – a helyére tette az összes lexikont, ezért nem láttam belőle mást, csak a feje búbját. – Túlontúl összeszedett volt ahhoz képest, hogy kitaláltad.

A könyvtáros néni felénk pisszegett.

- Az egyik könyv margójára jegyezte valakit. – tettem csípőre a kezem. Csak lazán, csak lazán.

- Aha. – mondta és végigmért. – Miért jöttél?

- Olvasni? – lepődött meg. - Miért, mire számítottál egy könyvtárban?

- Nem mindenki olvasni jön ide. – vigyorgott vissza.

- Mit csinálnak itt az emberek?

- Mondjuk a gépeket használják. – mutatott a netezők felé.

A könyvtáros néni megint csak ciccegett nekünk. Odakaptuk a fejünket, mire rámutatott a „csendet kérünk” táblára.

Bólintottunk, hogy el tudtuk olvasni. Szerintem, nem hitt nekünk, de egy próbát megért.

Ott álltunk egymás mellett, mint két faszent. Ő nézett az egyik irányba, én a másikra, és a néni előtt szobroztunk teljes csendben. De azért nem ment volna el mellőlem. Tény, én is eloldaloghattam volna, de menjen ő.

Ő zavart meg azzal, hogy felfogta a könyvek esését.

Kintről lehetett hallani a többiek hangját, a zenét, amit feltehetően Zita kevert éppen.

Már éppen dúdolgattam magamban a duruzsoló számot, becsuktam a szemem, és kicsit lötyögtem amolyan kettőt jobbra, kettőt balra stílusban. A második szóló előtt Máté megfogta a karomat.

- Hé! – csattantam fel.

- Ne akard innen kivágatni magad! A végén még nem lesz meg Zoli szeretet listája.

Ledöbbentem.

- Honnan tudod ezt?

- Nem tudtam, tippeltem. De most már tudom, hogy mit akarsz. – megrántotta a vállát. – Ha nem ezt akarod, akkor visszakérdeztél volna, hogy mi?

- Wow… ennyire nyilvánvaló?

Bólogatott: - Kíváncsi leszek, mire jutsz. Hogy gondoltad?

- Megnézem a becenevét, és rágúglizok, hogy hátha kidobja a profiljait.

- És mi van akkor, ha nem találod meg a becenevét?

- Úgy érted, hogy…

- Nem értem sehogy.

Remek csevejünkbe a könyvtáros néni szólt bele, hogy felszabadult pár gép. Máté meg sem várva engem elindult az asztalok felé. Szedtem a lábam, hogy beérjem.

- Te már tudod a számot. Igaz?

Megfogtam a karját, hogy visszatartsam, és igyekeztem halkabban kérdezősködni, mert annyira cikinek éreztem, hogy beálltam Zoli rajongói klubjába. Nyilvánosan megköpködtük a lányokat, de magunk között mindenki azért szurkolt, hogy összejöjjön.

Talán egy percig álltunk egymással szemben.

A fogai között szűrte a szavakat.

- Na ide figyelj. Ha megtudom, megesküszöm neked az életemre, hogy te fogod tudni először és egyetlenként. Megértettük egymást? Te nem árulkodsz, én megszerzem neked a számcímet. Ahogy bejön az iskolába, meg fogod tudni.

Megütköztem egészen picit.

- Még mindig nincs bent?

- Képzeld. – mondta gúnyosan.

Elengedtem a karját, és lehajtott fejjel álltam előtte.

A gépekhez lépett, én meg valahogy totál megsemmisülten baktattam utána. Felmentünk a gépekhez a galériára, és ott álltunk a bőség zavarával küzdve.

- Hova ülsz? – kérdezte.

- Te? – kérdeztem vissza.

- Ide. – mutatott maga elé.

- Jó, akkor én ide. – fogtam meg az előttem álló széket.

Így tisztes távolságba kerültünk egymástól, sréhen ültünk le. Továbbra sem beszéltünk, csak meredtünk a képernyőre, és kész. Jó, én kipakoltam magam mellé mindent. Egy füzetet, tollat, ásványvizet és a mobilomat.

Megnéztem Zoli profiljait, de mindenhol a tejes neve volt, és még a barátainál sem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy becézik. Húsz perc alatt a megsemmisültből totálisan vesztettnek éreztem magam.

- Hol vannak a többiek? – kérdezett, de nem nézett fel a gépből. Vadul gépelt. Tudok gyorsan írni, de az ő ujjai megszégyenítettek egy pókot.

- Valami horrort néznek valamelyik tanárral, valamelyik teremben. – fél szemmel rásandítottam, de nem nézett engem, szóval, nem kombináltam.

- Te csak ezért nem mentél velük? – faggatott tovább. Mindig ezt játszottuk. Leolt, megbocsátok. Macska, egér. Húzd meg, ereszd meg.

- Valami olyasmi. – erre már egymásra néztünk. – Igen.

Vallottam be, és éreztem, hogy kicsaptam a ciki-faktorom.

Nézett rám, de olyan áthatóan.

Csücsörítette egyet, majd hanyagul hátradőlt.

- Tarzi.

- Tessék?

- Tarzi. A beceneve.

Beütöttem, és tényleg kihozott pár profilt, és a képek között az ő arca is ott virított. Vigyorogtam, mint a vadalma.

- Köszi! – sziszegtem, mert a könyvtárban még örülni is csendben lehet.

Találtam egy zenei portált is, ahova regisztrált, de azt csak a regisztrált felhasználók olvashatták. Csináltam magamnak profilt, és láss csodát, ott voltak csoportokba szedve a számai. Dalok egy szomorú naphoz. Sírós dalok. Táncolós zenék. Dühkitöltő nóták. Agresszív érzelmekhez. Szexi dalok, és dalok az ágyba.

Rákattintottam, mert hát, nem tudtam, hogy mi az. Egy-két számcím ismerős volt, és amikor elkezdtem rajtuk járatni az agyam, egyből beugrott, miért szerepelnek abban a mappában, amiben voltak.

- Megtaláltad a zenei profilt? – kérdezte Máté.

- Meg.

- Remek.

- Abban vannak a számok.

- Valószínű.

Hoppsz, jött egy bejelölésem?! Megnéztem, és Máté volt.

- Honnan tudtad?

- Friss felhasználók fül, és az utolsó négyben van egy „Avril17,5”. Tippeltem.

- Jóóóó. – nyújtottam el. – Lottóznod kellene.

Elfogadtam a felkérést.

Dalfronton nem jutottam előrébb.

- Szerinted melyik mappából keressek?

- Biztos tudni akarod?

- Aha.

- Dalok az ágyban.

- Miért?

- Mert ha egy pasi versenyeztet, az nem a lelki társat keresi.

- Te már csak tudod. – szúrtam vissza.

- Nem tudom, de tudom, hogy működünk.

Ott a pont. Ha lenne egy ponttáblánk, akkor tuti, hogy legalább négyszeresen rám verne.

Éreztem, hogy figyeli a reakciómat.

- Nézd. Ismerem Zolit, haverok vagyunk, de várj többet annál, mint ami tényleg benne van a levegőben. Ez nem egy lányregény. Te is tudod. Csak nézd egy kicsit reálisan az esélyeidet.

Sóhajtottam.

Igaza volt, de még mindig akartam azt a kiskaput.

- Megint belegyalogoltam a lelkivilágodba? – észrevehette a fancsali képemet.

- Nem. – lebiggyesztettem a fejem.