4. fejezet - I.

Na, ami ezután jött, azt még mindig nem tudtam feldolgozni, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez nem is fog menni. Haladjunk sorjában.

Amikor Máté mondta azt, amit mondott, elment a kedvem az egész naptól, az internettől, a fiúktól, még a barátaimtól is, és nem vártam másra, csak hogy véget érjen a nap, hogy hazamehessek a szellememhez.

- Tudom, hogy a suli leghelyesebb srácához téged fűznek a legőszintébb szálak. De ha engem kérdezel, ő nem olyan, mint amilyennek elképzeled, és inkább egy A-s érdemli meg, nem te. Te sokkal jobbat érdemelsz, mint ő. Nem vagyok önző, a boldogságodat szeretném ugyanúgy, mint a többiek. De tudom, hogy elég konok vagy ahhoz, hogy a saját károdon tanulj.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem gondoltam arra, hogy mi van akkor, ha mást akar, mint én. – nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – De reménykedtem abban, hogy a menő srác és az átlagos sablonlány is összejöhet, és jó lehet. Miért nem sikerül nekem sose semmi?

Máté bólintott.

Bedugult orral folytattam.

- Az meg, hogy kíméletlenül őszinte vagy velem, nem tudom, hogy mit jelent. Az egyik pillanatban nem vagyok a barátod, utána segítesz nekem. De csak akkor, ha ketten vagyunk, mintha amúgy ciki lennék. Nem érzem jól magam. Haza akarok menni.

Szipogtam, és éreztem, hogy a fejemben a nyomás szét akarja durrantani az agyamat.

Ki akartam venni egy zsepit a táskámból, de borítottam mindent, amit magam mellé pakoltam ki. A könyvtáros néni felciccegett, mire Máté kézzel intett neki, hogy véletlen volt.

Odajött, és leguggolt mellém. Felszedte a cuccaimat. A füzetembe sem olvasott bele, csak betette a táskámba a motyómat, és azt meg visszatette az asztalra.

- Szandi. – felemelte az államat, hogy nézzek a szemébe. Még térdelve is magasabb volt, mint én. – Nem utállak, és a barátom vagy. Szívom a véred, mert lehet, de sokszor elvetem a sulykot, mert a fiús humorhoz szoktam.

- Vagy Hunorhoz. – próbáltam viccelni.

- Rossz poén, de drága vagy, hogy igyekszel. – simogatta meg a hajam. – Sajnálom, hogy sokszor bántalak téged. Tényleg. De valami teljesen más dolgozik bennem, amit nem szeretnék. Utálnom kellene téged, hogy ne veszítsek el egy barátot.

- Ha?

- Azt hiszem, hogy szeretlek. – a Föld megállt a forgásban. – Nem tudom, hogy történt, vagy mikor, egyszerűen csak egyik nap úgy jöttem be a suliba, hogy több vagy számomra, mint barát. Nem a testedet akarom a szőke hajaddal együtt, hanem téged. Olyan elemi ösztön hajt feléd, hogy azt nem tudom neked elmondani. Sosem akartam mondani, mert féltem, hogy fogsz reagálni.

Próbáltam mosolyogni, de szerintem borzalmasan festhettem, mert még mindig előbugyogott egy-két kövér könnycsepp. Nem Máté volt az első fiú, aki szerelmet vallott nekem. Utoljára oviban volt egy fiú, aki férjül akart venni, és annyira rám telepedett, hogy anyuék kénytelenek voltak átíratni másik helyre.

De ez. Nem kérhetem át magam egy másik iskolába. Minden ide köt. Pedig, nem is szerettem őket. Vagy lehet, hogy azért nem szerettem, mert a tudatalattim éppen úgy akart eljárni, mint ő, csak neki hamarabb sikerült megfogalmaznia.

- Ne variáld túl a dolgokat. Tudom, hogy mi járhat a fejemben. De most úgy éreztem, hogy muszáj ezt neked elmondanom. Hazugság lett volna tovább titkolóznom. Nem akarok tőled semmit, tudok a barátod lenni. Tudom, hogy elbújhatok Zoli és Cell mellett, és isten ments, hogy bármit is gondoljak ezzel kapcsolatban. Bármi többet. De tudnod kell ezt. Így tisztességes.

Néztem rá. Bárhol szívesebben lettem volna, mint ott. Egyedül a szobám mélyén, mert nem én vagyok az a lány, akivel ilyesmi előfordul.

Erre Máté közelebb jött egy lépéssel, és letörölte az arcomat. Finom puha volt a keze. Nem mondott semmit. Végigsimított a vállamon, a karomon, és megfogta a bal kezem. A jobbjával a tarkóm alá nyúlt, maga felé döntötte a fejem, és megcsókolt.

Hosszú és azt hiszem, érzéki volt. Életem első csókja, szóval, nincs sok viszonyítási alapom, de minden benne volt. Némán, szavak nélkül mondott el mindent, ami felgyülemlett benne.

Percek múltán toltam el magamtól. Ártatlanul néztem fel rá. Észrevétlenül húzott fel magához, és megismételte, de sokkal mohóbban.

Viszonoztam, mert nem tudtam, hogy milyen, kíváncsi voltam, és nem tudtam, ilyenkor mit illik tenni.

Akkor nem, de a következő percben igen.

Torokköszörülés.

Szétrebbentünk, és a lépcső tetején álló Marcellre néztünk, akinek megfeszültek arcában az izmok. Keze ökölbe szorult, elfehéredett inakkal. Szemében szomorúság volt és mérhetetlen düh. Még sosem láttam ilyennek. Jojózott a szeme köztünk, majd megvetően Mátén állapodott meg.

Nem szólt egy árva szót sem.

Egyszerűen megfordult, és eltűnt a lépcsőfordulóban.

Máté elengedte a kezem, elhúzódott tőlem, és csak annyit mondott, hogy „bocs”, majd sietett Marcell után.

Nem értettem, mi történik.

Már egyedül voltam, amikor a szám elé kaptam a kezem, és ismét sírásban törtem ki.