4. fejezet - V.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy megvárom a fiúkat az igazgatói előtt. Amikor odaértem a narancssárgára festett pozdorjaajtóhoz, akkor megtaláltam a többieket. Mindenki eléggé tragikus fejjel ácsorgott.

- Bent van a sulidoki is. – dünnyögte Lau, és próbálkozott keresztbe tett lábbal megtalálni az egyensúlyát, amin mindig vagy Henin, vagy Ivánon lelt meg.

- Régóta bent vannak már? – kérdeztem.

- Még havas volt a táj, amikor bementek. – replikázott Iván. – Tuti, hogy végük van.

- El sem akarom hinni, hogy ez történik Halloweenkor. – rikácsolt halkan Heni. – Belegondoltatok abba, hogy milyen már, hogy Szilvi miatt összeverekszenek, és ráadásul Máté csalja Zitát vele, erre pedig összevéreznek mindent? Szilvi pedig, még itt sincs. Meg sem érdemli.

Tehát, a kis afférból senki nem sejt semmit sem.

- Miért vagytok ennyire biztosak abban, hogy Szilvi is benne van?

- Mert Cell rámutatott. – dörmögött Iván. – Amúgy is. Ki a fene miatt esnének egymáshoz?

- Ja. A nők már sok háborúnak voltak kirobbantó okai. – kontrázott Lau.

Az lesz a ciki, amikor kijönnek, és én itt leszek. Meg a barátaink is. Még jó, hogy Zitának nem mondtam el, hogy pontosan tudom, hol van Máté, hol találja. Ilyen erővel, lángra is lobbanthatnám magam egy gyufával.

A hatás ugyanaz.

H olvasgatta a kiragasztott közleményeket, és felénk sem nézett. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baja, de kivágódott az ajtó, és az igazgatónő, meg két tanár kíséretében megjelentek a fiúk is.

Egyik rosszabbul festett, mint a másik. Máté egészen konkrétan úgy nézett ki, mintha fejjel próbált volna meg átmenni egy üvegajtón. Cell pedig… fásli volt az öklén, és horzsolások, meg lila foltok tarkították az arcát.

Mind a kettő rám nézett, és az egyik a jobbomon állt, a másik a balomon.

A tanárok megálltak, a baráti társaság pedig, egyből levágta, hogy miről is szól valójában az egész.

Mit nem adtam volna, ha folyóssá válik a talaj, én meg elsüllyedek.

Ránéztem Mátéra, majd Cellre.

- Mi bajod van neked? – szegeztem neki a kérdést.

- Nekem?

- Igen. – mondtam dacosan. – Miért kellett nekiesni és szétverni a fejét?

- Mi? – horkant fel. – Én is megsérültem. – mutatta fel a karját.

- De te kezdted.

- Ő kezdte. Azzal, hogy megcsókolt.

- És miért fáj ez neked?

Erre Cell arcán átsuhant valami. Kifejezése nemtörődöm lett, de a szemei hitetlenséget tükröztek. Tanácstalanul ránézett a többiekre. A fiúk és a tanárok ugrásra készen álltak, hátha megint egymásnak esnek.

Cell ciccegett kettőt.

- Azt hiszem, tök fölösleges volt törnöm magam. – ezzel pedig, simán átlépett rajtam. Nem jött nekem, nem mondott senkinek semmit, csak eltűnt a folyosón. Iván utánaeredt.

Megint csak könnyes szemmel néztem fel Mátéra.

- Nekem ez nem megy. – mondtam neki. – Túl fontosak vagytok nekem ahhoz, hogy mind a kettőtöket elveszítselek.

Máté is ugyanolyan arcot vett fel, mint az előbb Cell.

- Nem tehetem meg Zitával, hogy ezt csinálom. Elég volt. Hagyj békén.

Mondtam, és Laura néztem. Henivel együtt, csodálkozva bámulták a jelenetet. Intettem a fejemmel, hogy jöjjenek velem. Bevonultunk a lányvécébe, és magunkra zártuk az ajtót.

Bárki döngetett rajta, nem engedtük be.