5. fejezet - I.

- Figyelj, helikopter. Nem szállnál le? Szédülök. – mondta nekem Zita, amikor megtaláltam a suli udvarán. Egy padon ücsörgött, és éppen lekváros fánkot evett, meg mellé valami tejnek látszó dolgot ivott. Szerinte madártej, szerintem valami teljesen más. De ebbe most ne menjünk bele.

- Tessék? – kaptam rá a fejem.

- Mióta kijöttél hozzám, körözöl itt, mint egy keselyű. – harapott a fánkból, és a fél pofazacskójába tolva, folytatta. – Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. Tessék. Itt vagyok. Hallgatlak.

Nézett rám a nagy és őszinte szemeivel.

- Biztos fontos. Eléggé körülményesen jön ki belőled ez az egész. Szóval?

A sürgetés nem old meg semmit, sőt. A szenvedőnek általában inába száll a bátorsága.

- Hát, izé. – vettem egy mély levegőt. – Az van, hogy tartozom neked egy vallomással.

- Hallgatlak. – szakított félbe, és harapott a fánkjából egyet.

- Emlékszel, hogy beszéltünk nem is olyan régen arról, hogy Máté mit csinált veled, és azt mondtad, hogy biztos Szilvi keze van a dologban. Vagyis, hogy egy másik lányé, aki feltehetően Szilvi. – hirtelen észrevettem egy hangyát a betonon. Nagyon érdekes volt, ahogy araszolt a föld felé. – Tényleg van másik lány. De nem Szilvi. – ránéztem. – A másik lány én vagyok.

Valami olyasmire számítottam, hogy kiabálni fog velem, esetleg megtép, vagy anyu fog otthon csuklani az emlegetéstől. Drámai zenére elküld a fenébe, ahogy a filmeken ilyenkor lenni szokott. Repül a fánk, kilöttyen a tejes izé, én pedig, vérző orral a betonon landolok.

Nem így lett. Értetlenség futott át az arcán, majd keresztbe vetette az egyik lábát a másikon, és érdeklődve várta a folytatást.

- Sajnálom. Én nem tudom, hogy történhetett meg, de ma megcsókolt a könyvtárban, és elmondta, hogyan érez, én meg hagytam magam sodorni az árral, aztán Cell összeverte, aztán találkoztam veled, és mindezek után Pszichóval is, aki azt mondta, hogy elmondja neked.

Egy szuszra. Huh. Megkönnyebbültem.

- Hát, ez kezd érdekes lenni. – mondta. Letette maga mellé a majdnem kiürült poharat, és a félig megevett fánkot. – Először is, ki az a Pszichó?

- Szegedhy Betti.

- Aki annak a béna rocksztárnak öltözött?

- Jim Morrisonnak, igen.

- Aha. Nem beszéltünk, és nem is volt tervben, hogy találkozom vele.

Megsemmisültem, plusz rám dobták az atomot, és még betonba is öntöttek.

- De jó. – kényszeredett mosolyt erőltettem magamra.

- Mit mondott neked Máté? – kérdezte.

- Az úgy volt, hogy bementem a könyvtárba, és véletlenül leborítottam a könyveket. Erre egy halom lexikon a fején landolt. Azóta sem értem, miért nem a puffoknál olvas valaki, miért ül a polc mellé…

- Oké. A lényeget.

- Igen. Igen. Vártunk gépet. Ki akartam deríteni Zoli ma esti számát. Ő meg nem tudom, mit keresett ott. Aztán beszólt megint, mire természetesen elsírtam magam. Leborítottam mindent zsepikeresés közben, és segített felszedni. Meg mondott egy halom kedves dolgot, hogy a barátja vagyok, és úgy próbál magától távol tartani, hogy utál. Mert, hogy szeret, de nem akar elveszteni egy barátot.

Zita elnevette magát. Volt benne valami mesterkéltség.

- Mindenkinek ezt mondja. – mondta totál letörten. – Nem akarlak megbántan, mert aranyos vagy. Vagy mert a barátom vagy. Nem akarok elveszteni egy barátot. Az utóbbi viszont, nem hiszem, hogy rád utal.

- De kimondta, hogy szeret. Meg, meg is csókolt. – kicsit ideges lettem, amit szerintem lehetett is hallani. Zita megfogta a kezem.

- Nézd. Köszönöm, hogy elmondtad. Fáj is valahol, meg nem is. Örülök, hogy te voltál az a lány, aki volt, nem a Szilvi. A két rossz közül a jobbik.

Köszi. Most kevésbé érzem magam kisebbnek az előbb látott hangyától.

- Tudod, a mi sztorink kicsit régebbre nyúlik vissza, mint gondolnád. A legjobb barátok vagyunk Mátéval, de ő cikinek tartja, hogy nem H, hanem én vagyok a legjobbja. A héj a borsójához. – lehet nem barátként kezelni, aki idéz a Forest Gumpból? – Az, hogy mi történt, egyszer történt meg. De félek, hogy mindent megváltoztat.

- Barátok vagytok még? – édes istenem, de buta kérdés.

- Nem hiszem. Csak barátok már nem leszünk, és ha belegondolok, akkor soha nem is voltunk. Tudtam, hogy hencegni fog vele, de kértem, hogy ne mondja el, hogy én voltam. Ezt csak te tudod, és mi ketten.

- Szóval, hogy nem akar elveszteni egy barátot, az mit jelent?

- Azt, hogy elrontottuk. Idő kellene ahhoz, nagyon sok idő, hogy ezt kiheverjük. Másrészről, ha ez kiderül, akkor a többiek is elfordulnának tőle. H és Cell is. Ami pedig téged illet. Biztos, hogy hozzád is fűzik valamilyen szálak. De szerintem úgy volt vele, hogy inkább bevállal egy pofont Marcelltől, mint hogy te kikössél Zoli horgán.

- Mindenki tudja, mire pályázik, csak én nem?

- Szerintem, ha magadba nézel, akkor te is tudod. De te a szerelmet keresed. Mi csak azt szeretnénk, hogy ne add oda magad neki minden áron. Aki nem vesz fel utcai ruhában, annak Gucciban sem tetszenél.

- Elvesztettem a fonalat.

Zita egy pillanatra az égre nézett, majd közelebb húzott magához. Kénytelen voltam felülni a pad támlájára. Szinte suttogtunk. Nem, mintha lettek volna kint az udvaron mások is szürkületben, de jobb volt ez így.

- Cell nem csak a barátjának tekint. Szerintem sokkal több vagy neki. Nem akarja erőszakkal elvenni, ami még a tiéd, és hogy őszinte legyek, ha a bunyót nézzük, akkor azért alakult ki, mert Zoli tuti, hogy valami fruskát fog elcipelni magával. Távoli, és valószínű, nem is jönne össze. De. Máté valóságos és átlépte a határt. Máté pedig, tud Marcellről ezt-azt, és ezen rágott be.

- Mi van? Én lettem mindenki Szandija? Előbb még ez, aztán mekis srác, aztán meg Máté, majd Marcell? Nem, nem, nem. Ő csak egy nagyon jó barát. Félreértitek a kettőnk dolgát. Nagyon félt engem, ez oké. De hogy szerelmes lenne? Az kizárt dolog. Nem is tetszenek neki a szőke lányok. – az már más tészta, hogy egyáltalán nem tudtam, mi jön be neki igazán.

- Biztos vagy benne?

- Biztos. – a válaszomban is az voltam.

- Rendben. – felvette a fánkját, és harapott belőle. – Azért köszönöm, hogy elmondtad.

- Hihetetlen, hogy Pszichó átvert.

- Úgy látszik, ő is jó valamire.

- Kérdezhetek?

- Persze.

- Szereted Mátét? Úgy igazán?

Megállt a szájában a falat, majd rágott rajta kettőt, és lenyelte. Fájhatott, eléggé nagy darab volt.

- Hm. Igen. Vagyis, nem utasítanám vissza, ha azt mondaná, hogy velem szeretne lenni.

Akkor eldöntöttem valamit. Még aznap este össze fogom őket hozni egymással. A többiek nem fognak rájuk fújogni, és ha nem köti hozzá Máté Zita nevéhez a múlt estét, akkor semmi sem fog kiderülni.

Remek terv volt. Arra gondoltam, hogy Zita bent lesz a stúdióba, és akkor odaküldöm hozzá Mátét. Beszéljék meg a dolgokat. Volt egy olyan megérzésem, hogyha sikerülne négyszemközt maradniuk, akkor nem lesz kérdés, hogy összejönnek-e vagy sem.

- Amúgy, azt hittem, hogy be fogsz húzni egyet.

- Nem. Sejtettem.

Kikerekedett a szemem.

- Hogy?

- Amikor az előbb beszéltünk, már akkor sejtettem, hogy vaj van a füled mögött. – hajjaj, de annyi, hogy ellenne belőle a harmadik világ. – Idő kérdése volt. Különben sem vagyunk együtt, te meg nem tehetsz róla. Nem rád kell haragudnom.

- Mindig elcsodálkozom, mennyire higgadt vagy.

- Belül háborúzom.

- Oh. Sajnálom. Tényleg. Hol leszel estig?

- A stúdióban. Szerintem, magamra zárom az ajtót. – bingó!!! – Elvileg ma már Máté nem fog odajönni.

- És ha mégis?

- Nem fog. Tudja, hogy ha én ott vagyok. Mert én bemondom, hogy ki küld és mit. A mai számok zömét valaki küldte valakinek, mégis csak akkor hallottad, amikor bent voltam.

Igaz. Már éppen nyitottam a számot, amikor felcsendült a hangszóróból a The 69 Eyes Forever More című száma.

- Na. – csapott a combjaira. – Amit az előbb mondtam Marcellről, azt például ezért gondolom. Ezt a számot eredetileg ő kérte, neked.

- Hát, nem tudom, hogy most szeretném-e a szívdobbanását hallgatni. Szerintem még az is pokolba kíván.

- Nem vennék rá mérget.

- Miért van az, hogy mindenki mindent jobban tud nálam? Meg előbb?

- Mert nem figyelsz a részletekre.

- De igenis, figyelek.

- Akkor rosszul rakod össze a képet. Ez a szám is sok mindent elmond. De ti barátok vagytok. Úgyhogy, nem számít.

Mondta.

- Ha nem haragszol, akkor én most lépek, mert van egy kis dolgom. Megnézem, hogy anyukám üzent-e valamit. Ő hozza a ruhámat.

- Rendben, menj csak. – utána kiáltottam. – Ugye, biztos nincs harag?

- Nincs, miért lenne?

Mosolygott. Széttárta a karját, és elindult az épület irányába.

Valahol megkönnyebbültem, valahol viszont, a szívemre több kilónyi súlyt aggattak rá. Sűrű nap, és még sűrűbb éjjel elé nézek.

Jaj, de kedvem lett volna írni anyunk egy sms-t, hogy vigyen haza. Kérjen ki a suliból, mert nem érzem jól magam. De ehelyett inkább gondoltam, megkeresem Cell-t, és pontot teszek ennek a rémálomszerű sztorinak a végére.